Elhagyott temető

Most könnycsepp vagyok. A felhők felettem

tenyerükre vesznek, s én onnan merengem
a fejfád homlokára költözött csöndet.
Ma csak ő gondozza ott a sírföldet,
Anyám. Hantodon a tél ültet jég-árvácskát,
és hullatja rájuk bánatom páráját.
Néma kőgalambok szárnyán dér-krizantém.
A pitymallatsugár a temetőn diadém,
Istenleheletből lett békeglória,
már nem is szükség az élőnek szólnia.
Látni, a naplementék bágyadt sárgarózsák
e tájt, míg a reggel fakó fényhóvirág.
És az, ki rég nem lépett be kapuján,
festi oda a szív-imák gyertyacsonkját.