Betűrejtő

Cigarettaparázs-hajnalon ébredek,

már süllyednek a csillag-atlantiszok,

hóvirág-szívű emlékekbe révedek.

Kint, kopasz fákon hópihefény csillog,

látom mezőzúg színű szemét Apámnak,

és hallom malaszt-szép szavait Anyámnak.

Perceim most szellemhajói a nyárnak,

s képei temetői gyertyalángnak.

A nap szokásbőrébe bújva létezem,

de felhőpantheonba vágynék, mint apró

harmatmadár, szállnék oda a széllel fel.

Kislány-lelkemben a bánat töviskaró,

Isten szembogarú holnapot keresek,

anya tekintetű csöndet, hol minden

ami elmúlt, él, s én a gyermek lehetek,

nem pedig tintabákom egy mai skiccben.

Fordul az idő mókuskereke megint,

kályhaparázs-alkony izzik ott távol,

a bagoly arcú éjjel éppen nekem int,

miközben én lezuhanni látom

az estsugarak tündérszárnyát.

A narancscsepp-hold ablakomba hajol,

megfejtené könnyeim nehéz világát,

de a papír most csak rejtjeleket dalol.