Napok

.nagyot zökkent a busz, ahogy végre megállt a végállomáson. Lassan kászálódtak le az emberek. Ő utolsóként. Napfény és kissé csípős szél fogadta. Egy kósza pillanatra felpillantott az órára, és megállapította, hogy még húsz perce van a másik busszal való továbbindulásig. Várni iszonyúan sok, vásárolni meg kevés. Bicegve elindult a hiperszupermarket felé. Az egyik padon hajléktalanok vertek hajlékot, hangos beszéddel, kannás borral múlatták az időt. Mikor közelükbe ért, megcsendesedtek, megbámulták. Mintha csengő lenne a nyakamban, gondolta, és a surranó hanggal feltáruló ajtón át belépett a grillcsirke szagú melegbe. Kipróbálja a legújabb...Nem, köszönöm, nem próbálom ki. Macskakaja be a kosárba, üdítő, meg a kedvenc süti...és percekkel később ismét kint. A napfényben. És a kissé csípős szélben. Még mindig van elég idő. A következő buszig. Lassan dúdolni kezdett...A következő buszon rajta leszek én is. De aztán gondolt egyet, és gyalog vágott neki a hátralévő útnak. Átvágta az utat. Üres, nyomorékká gyűrt sörösdobozok között rácsodálkozott egy korán nyíló kis virágra, hálásan rámosolygott bicegését óvatosan kikerülő autósra, és rászabadította az összes aprószentet a száguldó úrvezetőre. Amikor nyugalmasabb részéhez tért az útnak, rágyújtott. Jobb volt, ha lehajtott fejjel ment. Biztonságosabb. Riasztották az autók. Sssssssssssssss..sssssssssssssssssssss, hajtottak el mellette. Szembenézni, gondolta...szembenézni. Néha sikerült. Többször nem. Kihajoltak a bokrok vesszei a kerítésen, buja rügyeik mutatták. Amott egy kutya ugatta meg kötelességtudón, halványan, szinte bocsánatkérőn. Mindig megizzadt mikorra megérkezett. De. Tudta, hogy az odaút végén várják. És akik várják, azoknak fontos. Ez adott erőt minden bicegős léptéhez...