Karcolatok barlangom falán

Fúj a Szél a mezőn át.
Elfekteti a gabonát.
Nem érti, hogy miért nő?!
Egek felé törekvő'... 


A gabona csak kalászra vágyott.
Fejével díszítse a világot.
A Szelet szép szó meg nem hatja.
A gondolatokat a földre hajtja.


S a Szél most távol innen,
dicsekszik, hogy övé minden.
Fütyüli a "hőstetteit".
Bátorsága dics-tárgyait.


Elmondja, hogy milyen erős.
Bár mondandója nem túl velős...
Gyorsan kerüli a szántóföldet.
Porba szakít minden zöldet.

Túl mindenen, mi egykor szép volt.
Mit az erkölcs és fegyelem arcunkba tolt.
Rázzunk le mindent, mit más beszél.
Legyünk rögtelenek, mint a "szabad" Szél!

Hosszú nap volt.

Testemet a munka megkínozta.

Hátamban éles fájdalommal húztam ki magam, mikor a robot láncai lazulni látszódtak.

Széles, elégedett mosollyal nyugtáztam aznapi munkám gyümölcsét.

Agyamban már motoszkált a gondolat…

Az ajtón belépve öleléssel, csókkal fogom üdvözölni kedvesemet. Őt, ki este azon serénykedik, hogy korgó gyomrom meleg étellel fojthassam hallgatásba.

21:55. Éles duda szó hasított bele a monoton gép-zúgásba. Jelezve a délutáni műszak végét.

Lépteimet az öltöző felé indítottam. Felérve megtisztítottam testem a fáradtság szagától.

Úton a porta felé agyam zakatolt s szívem megpróbálta átszakítani csont-ketrecét.

Indítottam volna az autót, de megmakacsolta magát.

“A benzinszűrő…”

A technika Ördögével folytatott apró afféromnak vége… Elmúlt éjfél…

Irány haza! Hozzád.

Fél egy is elmúlt, mire kulcsomat elfordíthattam a zárban.

Belépve a lakásba csend és sötétség fogadott.

Bánat lett rajtam úrrá. “Elkéstem.”

A konyha homályából előkúszó illatok törték meg bánatom. A kedvencemet készítetted.

A mézben pirított omlós csirke mell langyos gőze fogadott. Majd tusfürdőd édes, gyümölcsös aromáját éreztem meg, amit az én kedvemért vettél. Az illatok  csendes őrjöngésben törtek egymás életére, harcukkal az Otthon illatát termtve meg.

A mikró ajtaján cédula: “Jó étvágyat! <3”

Lassan, óvatosan a hálóba mentem s megnéztem, alszol-e?

Kedvesen gömbölyödtél bele a paplanba.

Finoman behajtottam magam mögött a hálószoba ajtaját, hogy ne zavarjalak fel, míg megvacsorázom.

“Hmm… A virágos tányér…”

Sajnálom, hogy elkéstem. Hiszen ezt a vacsorát a szíveddel tálaltad fel és a szeretet szép színeivel díszítetted.

Vacsorám végeztével belopóztam melléd az ágyba. Álmod fel ne verjem. Olyan kedvesen, olyan békésen aludtál.

Néztelek. Hallgattam, ahogy a levegő tüdődben megfordul és testedből szelíden kiáramlik.

Aztán lágyan átkaroltalak. Gyengéden szorítottalak magamhoz.

Nem akartam aludni. Még nem…

Majd, ha reggel munkába indulsz. Addig Veled akarok lenni, ameddig lehet.

Lassan elnyújtózkodott a keleti égen a vörös arcú pirkadat és napsugarakat ásított.

Aprócska mosoly-ráncaid barázdájába árnyékot vetett az ébredező Nap fénye.

Tanúja lehettem annak a természeti csodának, ahogy álmodat mosolyra és halk nyöszörgésre cseréled.

Ébredésed és csókod közt egyetlen szóval emeltél szobrot a földöntúli boldogságnak: “Szia!”

Kecsesen, álmosan nyújtva mondtad.

Beleremegtem, megborzongtam, annyira jó volt hallani hangod.

Miután az álmodból megmaradt csillag-port csókoddal ajkamra hintetted, feltetted a kérdést: “Mióta vagy ébren?”

És édes naivsággal fogadtad válaszom: “Veled ébredtem!”

Nem hazugság volt ez, csak nyugtatás.

Hiszen lelkem akkor egész csupán, ha Veled lehetek.

Csodám vagy Te. Lelkem jóságából születsz újjá reggelente és Én szíved melegébe húzódom, ha elfáradnék!

Emlékszem, mikor sétálltunk végig a kihalt éjjeli főtéren.
Lengén, nyáriassan, friss, üde erőktől hajtva. Olyan könnyeden, mint ahogy a lepke hagyja el bábját.
A forró nyári estét egy meleg, áztató zápor tömörítette tüdőnkbe.
Csodás eső volt! A legszebb, mit valaha átéltem.
A csendet az eső kopogása váltotta fel. Dobként szólt, s mi figyeltük, hallottuk ritmusát.
Nem kellett zene sem. Elég volt ez az égi taktus. Összesimultunk, átkaroltuk egymást. Futórózsaként fontad testeddel testemet.
Szívünk egy ritmusra dobbant. Összes atomunk harmonikusan rezgett.
Ahogy lassan bőrig áztunk, táncolni kezdtünk.
Ott a kihalt tér közepén Gaia örömkönnyeiben megfürödve táncoltuk el lelkünk dallamára azt, hogy mi már egyek vagyunk!
Örökre!
Miközben libabőrös mellkasod az enyémhez ért, szemedbe néztem. Tudtam, hogy ez a perc el fog kísérni míg élek!
Gyönyörű barna szemed szebben ragyogott, mint a Koh-i-Noor és bármely drágakő az univerzumban!
Figyeltem, ahogy a nyakadon az ütőér megfeszül, domborítja virágszirom-bőrödet.
Éreztem, ahogy a forró vér áramlik benne. Láva-színű lett angyali arcod.
Szinte önkívületben mozogva teljes egységben zártuk magunkba egymást, az éjszakát, a teret, a várost.
Minden a miénk volt. Minden!
Majd elállt az eső.....

A tücskök újra húzni kezdték éji szerenádjukat.
De nem nekünk. Mi már eltáncoltunk, elmondtunk mindent.
Szívünk megtelt békességgel, gyönyörrel.
Hazáig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem kellett. Éreztük egymás gondolatait.
Néma kacaj ült szánk széleire.
Ha valaki látott minket azon az estén, akkor lelke biztosan megtelt a fiatalság szenvedélyével, az örömmel, amit árasztottunk magunkból.
Talán még most is boldogan, mosolyogva emlékezik vissza ránk.
Ahogyan Én is.
Boldogan emlékszem arra, hogy én már megtaláltam....
Megtaláltam, mit ember csak egyszer lelhet meg.
S még ez egy alkalom sem adatik meg mindenkinek!
Csak azt az egyet bánom még most is, hogy nem tudtam válaszolni, arra mit kérdeztél tőlem aznap este otthon.
"Miért szeretsz ennnyire?"
Csak azt mondtam, hogy nem tudnék konkrét okot mondani. Éreztem, nem erre a válaszra vágytál.
Ha még itt lennél és minden este megkérdeznéd....
Minden este mást válaszolnék.
Egyszer azt, hogy a szemeidért, másszor, hogy a hajadért, megint másszor pedig, hogy a szívedért.
És nem azért mondanék alkalmanként mást, mert nem mondanék igazat.
Hanem ,mert mindenért szerettelek! Pusztán azért szerettelek, mert léteztél!

Mert Te voltál minden, amit kívántam magamnak!

Tűnődtem...
Töprengtem...
De csak fejem fájdult belé.
Mi lehetett az, mi Minket összetartott?
Bíztam benned! Talán jobban, mint kellett volna.
S Te úgy használtad bizalmam, mint óvódás gyermek a xilofont.
Kemény botokkal ütlegelted... Kíváncsian várva az okozatot.
S mikor a hangok már hamisan csengtek, Én kerültem ki hibásként.
Valóban kellemetlen lehetett visszakapni sok év felgyülemlett sértődéseit!
Elhiszem.
És jobban tovább gondolva a történteket...
Megadom a sanszot, hogy tényleg az Én hibám volt az egész.
Nem kellett volna -félve attól, hogy (sosem volt) barátságunk szilánkokra robban-
eddig elhallgatnom előled, azokat, mikkel bántottál.
Többször fordult meg a gondolat fejemben, mint fecske, ki fészkét rakja...
A gondolat, hogy azért beszélgetsz-e Velem, mert meghallgatlak?
Vagy, mert az is számít, mit Én mondok Neked?!
Mellettem voltál, mikor rossz történt...
Mellettem... Nem Velem!
És mikor az álcaháló lehullot,
csak akkor vettem észre, hogy harckocsit rejtett, nem segélycsomagot!
Kedves "Cimborám"!
Remélem sorsod kegyes lesz hozzád!
Csak légy önmagad, s hozd a formád!
Így biztosan boldog leszel!
De kérlek! Engem felejts el!

    Ma valami különös van készülőben…
Érezni a vágott széna illatán.
Látni az eltelő hold fényén.
S mintha ezernyi lélek szállna alá az éjjeli égbolt fekete pamlagán...
Sárgás-fehér fényükkel margót húznak az éjjel sötét egének lapjára.
Mintha éltük vonalát festenék nekünk, hogy lássuk....
Lássuk, hogy bármi történjék ez a vonal folytonos.
Bár kezdete bizonytalan, vége pedig pislákoló és halovány...
A kettő közt fényes és gyönyörű.
Utolsó erejével az egyik lélek még kacsint néhányat fényén, erőtlenül, de kacéran...
Ez utolsó pislákolás jelzi, hogy lassan kimúlni kezd az anyag és az a valahonnani energia, ami élteti.
E gyönyörű halál-vágta láttán az ember reménykedni kezd, hogy neki is megadatik majd,
hogy egy mosollyal, egy kacsintással, vagy egy gyengéd csókkal tudassa szeretteivel, hogy érzi....  
Hogy érzi erejének végét, hogy az ami eddig őt éltette, ezentúl kedvesében, gyermekében és az egész világban sokszorosan születik újjá...
Reménykedik, hogy nem csak kihuny fénytelenül, észrevétlenül az égnek azon pontján, mit senki sem figyel,
mert csóvája bár nyomot rajzol az égre, de nincs senkije sem aki követné szemével útját.
Remélem Ő volt az ki vetett rám egy utolsó pillantást ebben az életben.
Miközben visszamosolygok és jobb kezemmel intek egy utolsót kedvesen felé, az utolsó mosolya dereng szemeim előtt,
mit Ő adott nekem, mikor utoljára búcsú-csókot hintett vágyakozó ajkaimra.
És bal kezem görcsbe rándul az értetlen tudatlanságtól, mi dühöt fakaszt bennem, hogy miért kellett így, és most elköszönnie?!
    Hiszen ráért volna még. A düh a bal kezemben múlandó, a mosolyával fakasztott öröm azonban sosem múlik el.
S majd mikor találkozunk újra, ez az öröm egy végtelen öleléssé változik.
Ölelésben összefonódott lelkünk testtelenül húz csóvát majd mások éjszakai egére