Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Megmentősdi
pauleve55• 2013. szeptember 16. 21:29
Anyasors és lelki társammal, régi barátommal, Ibolyával badacsonyi kirándulást terveztünk.
A nyár gyorsan elrobogó hetei időpont egyeztetéssel teltek. Igyekeztünk rendet vágni a munkahelyek, szabadnapok, családi események kavalkádjában.Nehéz feladatra vállalkoztunk. Több helyen, rendszertelen időbeosztással végzett munkáink káoszát tovább gazdagították kettőnk összesen HÉT felnőtt korú gyerekének nyári - hazalátogatós - programjai.
Végre összeállt a kép.
Csodálatos kánikulai napot töltöttünk a hegy magaslatán hűsítő árnyékot adó erdő oltalmában. Ahogy a vulkáni kőzet meredek lépcsőfokai elfogytak, kinyílt szemünk előtt a madártávlatú balatoni panoráma. A napfényben ragyogó békés, sötétzöld víztükör, a messzeségben gyerekjáték méretüre zsugorodott vitorlások, a távoli kikötőben nyüzsgő miniatűr emberkék, a szemközti part elmosódott-homályos dombjainak látványa. Jobbra a szigligeti magaslat, tetején az apró, építőjátéknak tűnő várromocska. Elvarázsolva, csöndes bűvöletben bámultuk a látványt.
A megragadó spirituális élmény mellé nagyszerű beszélgetés járt.
Hab a tortán!
Annyi mindent kellett elmesélni, megbeszélni. Az elmúlt hónapok és a két nagy család rengeteg témát adott. Ibolyával a beszélgetés minden perce öröm. Egymás életét, cselekedeteit, személyiségét megengedő szeretettel elfogadjuk. Valamikor, életünk egy korábbi - felejthető! - szakaszában még mi is képesek voltunk kritizálni, ítélkezni. Sok keserűség árán, de mindketten megtanultuk a leckét.
Ebben az emelkedett, lebegő állapotban zötyögtük lefelé a - viszaúton sokkal meredekebbnek tűnő! - bazalt lépcsőket. Még nem tudtuk, de hamarosan újabb, nehéz lecke megoldása várt ránk.
A feladat pedig négy lábon érkezett.
Úgy gondolom, mindannyian ismerjük az egyedül, gazdátlanul kóborló kutya képének lélektani hatását. Máris előttünk van az optimista, gyermeki bizalmat árasztó szempár. Az a feltétel nélküli ragaszkodás, ahogyan az imént még ismeretlen állat gyorsan mellénk szegődik és a természetes, egyszerű boldogság, amivel minden együtt töltött pillanatban megajándékoz minket.
- Imádlak téged! Te legyél a gazdim! - ragyognak a hűséges barna szemek - Ments meg! Ments meg! Ments meg!
A képlet pedig pofon egyszerű.
Gyermek és felnőtt korunk lelki sérüléseitől, az életünkben elszenvedett veszteségek fájdalmától, az átélt és máig feldolgozatlanul cipelt elhagyattatások terhétől függően reagálunk. Összes személyes fájdalmunkat az elcsatangolt állatra vetítjük.
Szinte látjuk benne korábbi önmagunkat.
Becsapott, magára hagyatott kisgyermek énünk, megcsalt, cserben hagyott felnőtt valónk pedig már kutyául szűköl odabenn - vagy idebenn?!
- Mentsd meg önmagad! Itt a lehetőség, hogy kárpótold a kislányt, akit a halál kedvéért elhagyott szeretett anyukája. Aki elől a másvilágra szökött imádott apukája. Mentsd meg ezt a szenvedőt, hogy általa megmenthesd saját magadat.
Visszamenőleg!
Segíteni akarunk ezen a nyomorúlt állaton, akit gyorsan beöltöztettünk saját lelki kínjaink ruházatába. Akiről már egyáltalán nem tudható, ki is valójában.
Csak a szenvedés - ez az egyetlen biztos pont.
Mire idáig érünk, már bűntudattól terhelt, önvádtól marcangolt áldozattá váltunk. Saját démonaink áldozatává.
Óriási tévedés és súlyos önbecsapás elhinnünk, hogy a kutyának van szüksége ránk. Pont fordítva. Mi magunk keressük az épp megfelelően hálás és alázatos, kellőképpen szeretetreméltó állatot.
Kínzó démonaink vigyorogva ünnepelnek.
- Ez az! Ez kell nekünk! Egy eleve kudarcra ítélt lehetőség. Egy bűntudattól mérgezett fájdalmas találkozás. Mindent elsöprő jó kis szenvedés! - és mi öntudatlanul belevetjük magunkat a rémesen gyötrő érzéseket garantáló helyzetbe.
Szerencsés esetben, amikor fájdalom és szenvedés vágyunk pillanatnyi szünetet tart lelkünk kínzásában - meghalljuk józan eszünket!
Mit is mond?
Előfordulhat, hogy ezt a kutyát - komoly anyagi áldozatok és sok nehézség árán - megmentjük. Hazavisszük apró emeleti lakásunkba. Összes szomszédunkkal vitába keveredünk az éjszakai, nappali ugatások miatt. Lemondjuk esedékes munkánkat, családi kötelezettségeinket vagy épp betervezett utazásunkat. Nehezen összekuporgatott filléreinkkel az állatorvosnak adózunk. Önként, könnyű szívvel feláldozzuk eddig megkímélt, most mégis szétrágásra ítélt bútorainkat, használati tárgyainkat. Békésen lenyeljük a környezetünkből érkező és saját elmeállapotunkra vonatkozó megjegyzéseket.
Jó. Legyen.
Mindent a szent célért.... de mi lesz a többi száz, ezer, tízezer, millió kutyával?!
Amíg lelkünkben legbelül ott él az elhagyattatás fájdalma, addíg a "kivert kutya" tünetegyüttes újra támadhat.
És újra és újra... valahányszor egyedül kóborló kutyába botlunk.
Lelkünk sérülését csak a saját helyén kezelhetjük. Az áttételes, kivetített valóság utánzatok csak a fájdalom ismételt átélését biztosítják. Csak az önmagunknak őszintén bevallott valódi igazságok segítenek végleg megszabadulni a fájdalomtól. Nem megmentenünk hanem megértenünk kell valamikori énünket és a velünk történt - utólag már megmásíthatatlan! - eseményeket.
Amikor kirándulásunk vége felé, a badacsonyi hegy lábánál belebotlottunk a nagy testű - talán labrador keverék - sárgás-barna kutyába, tudtam, néhány évvel korábban még csapdába estem volna, de mostanra védetté váltam. Húsz év és három kutyám élete árán vett, felelősségről, bűntudatról szóló leckémet jól megtanultam. Kifelé sugárzott energiám bizonyára elutasítást közvetített, ezért vadiúj ismerősünk egyenesen útitársamat célozta meg.
Jólelkü, időnként mélységesen szenvedő barátom ismerős helyzetbe került. Utolsó, utcáról mentett kutyáját, a szelíd, idős skót juhászt - Jessyt - én is ismertem. Kíváló antennákkal rendelkező új labrador keverék ismerősünk pedig azonnal megpályázta a Jessy halála óta betöltetlenül maradt állást.
Az elkövetkező egy órás sétát velünk együtt, hozzánk szegődve tette meg. Így poroszkáltunk együtt a szinte tapinthatóan besűrűsödött hangulatban.
Minden kanyarban reménykedve vártam, hogy kéretlen útitársunk végre leszakad rólunk és jó barátom újra megengedi önmagának a korábbi könnyű vidámságot.
Igyekeztem kettőnk beszélgetését is elterelni valami egészen más, valami bármilyen ökörség felé. Csak ne a kutyamentésre összpontosítsunk.
Hiszen éppen gondolataink energiáját vette és értette az állat.
Azoknak engedelmeskedett.
- Érzem, ez az ember ragaszkodik hozzám. Tehát szüksége van rám. Tehát vele kell maradnom. - értelmezte az energia szintü üzenetet.
Végül csak megtört a varázs.
A busz megállóban üldögélve sikerült belemerülnünk egy egészen másról szóló történetbe. A kutya pedig unottan felállt és szórakozottan téblábolt előttünk. Lazult a kötelék és ezzel együtt visszatért korábbi vidám hangulatunk.
Hurrá!
Az induló busz ajtajából Ibolya már vidáman integetett.
A nagy sárga kutya néhány méteren át engem is követett, de közömbös magatartásom hatására végül rámunt és odébbállt. Hangos, tarka, nyüzsgő gyerekcsapatot választott új társaságául.
A jelen pillanatában élő állatokra jellemző könnyed természetességgel váltott.
Számára minden rendben volt.
Haragot tartani, megsértődni, számonkérni, vádaskodni?
Erre csak a szerencsétlen, boldogtalan, mindent túl bonyolító emberi lény képes!
Csak amikor a Fonyód felé tartó katamarán fedélzetéről a Balaton vízébe bámultam, belőlem messze kisugárzó saját érzéseimet csak akkor mertem kiértékelni.
A kutya közelében mindvégig tudtam, hogy egyetlen kósza érzelmi megingással magamhoz kötözném az állatot.
Tehát nagyon fegyelmezetten kellett viselkednem.
Azt, hogy mennyire szívesen csatlakoztam volna, amikor kiránduló társam a nagy sárga, buksi fejet símogatta... na éppen azt kellett legjobban titkolnom.
Azokat a sírós fünyírásokat, amikor a kertemben eltemetett Bobi kutyám sírja felett dolgozom... azokat a súlyos érzéseket, amikor az országúti zebra csíkjain - Bobi halálának helyszínén lépkedek... épp ezeket a gyógyulatlan érzelmeket kellett megtartanom magamnak.
Ez a mai lecke arról szólt, hogy nem kell mindíg nyűzsögni.
Életünk történései - mint egy marék gyurma - pusztán semleges, képlékeny alapanyagok. Ezeknek a változó, formálódó történéseknek jelentőséget saját döntéseink - gondolati teremtő erőink - adnak. Mindig van választási lehetőség!
Dönthetek úgy, hogy mindent megteszek a fájdalmas érzelmekkel teletöltött, szenvedésteli probléma életben tartásáért.
Dönthetek úgy, hogy a kézenfekvő, egyszerű és fájdalommentes megoldásért dolgozom.
Időnként pedig úgy alakul, hogy akkor teszem a legtöbbet, ha nem teszek semmit.
Minden jó, ha a vége jó!
Mindketten remek hangulatban - fizikailag kifáradva, lelkileg feltöltődve - érkeztünk meg egymástól annyira távoli otthonainkba.Bensőnkben azóta is határozottan él a reménység - minket még a kutya sem hiányol Badacsonyban!
pauleve552013. szeptember 20. 19:03
Mariannám, köszönöm :-)
mezeimarianna2013. szeptember 19. 05:47
jól írsz,bár jobban kedvelem a verseket azért néha belefér,hogy nem csak azt olvassak...gratulálok!!!
pauleve552013. szeptember 17. 14:00
wau
pauleve552013. szeptember 17. 11:50
:-)) Igen, a kutyák nagyon megérzik... DE nem menthetjük meg az egész világot. Időnként még önmagunkat is nehéz...
Molnar-Jolan2013. szeptember 17. 11:44
Hozzátenném, hogy jól írtad meg.
Molnar-Jolan2013. szeptember 17. 11:43
Jaj, de ismerős történet. Velem is megesett, és majdnem csapdába estem. A kutya végig követett minket a Hév-ig, ahol fölszálltunk, otthagyva őt.
Én sírtam egy sort, de láttam, a kutya fiatalokhoz csapódott, így nem volt akkora a lelkifurdancsom.
pauleve552013. szeptember 17. 11:31
A korlátozó szabályok egy része kijátszható, a többi megszeghető - Morpheus után szabadon :-)) Matrix!
skary2013. szeptember 17. 04:43
wau
Törölt tag2013. szeptember 17. 03:27
Törölt hozzászólás.
pauleve552013. szeptember 16. 21:35
Köszönöm, hogy olvastad. Szép estét.
Mikijozsa2013. szeptember 16. 21:31
Nagyon jó olvasmányos, ügyi vagy, gratula.