"Kimondás" II.

Gyerekkoromban hamar megtanultam, hogy soha nem vagyok jó.
Kimondott szavaimat, gyanútlanul elmesélt gondolataimat anyám kétségbeesett szörnyülködéssel fogadta. Gyorsan rá kellett jönnöm, mennyire rossz minden
megnyilvánulásom. 
Anyám fegyvertárának legfőbb eszköze a "szégyelld magad" kezdetű lesújtó ráolvasás volt, de szívesen alkalmazta velem szemben az "elmebeteg" megvető minősítést is.
Korai, ártatlan gyermeki rászorultságomban még naivan próbálkoztam, hiszen annyira vágytam a bensőséges hangulatú, megnyugtató beszélgetésekre. Szövetségest kerestem az ismeretlen világban, de helyette keményen ítélkező inkvizítort találtam.
"Te csak hallgass!" - ripakodott rám anyám ridegen és megtorolta sorban, minden közeledési kísérletemet.

Családomban hatalmas, megbocsájthatatlan bűnnek számított a kimondás!

A mondanivaló minőségétől függetlenül - akár a rosszat vagy a jót - mindent tilos volt kimondani! Sőt, ha lehetett volna, még a gondolatokat is máglyára vetette volna ez a vak gyűlöletből táplálkozó szándék. Valóságos érzelemteli, őszinte kommunikáció helyett a szent mártíromság manipulatív hallgatása uralkodott.
Emlékszem, egy alkalommal - még kisiskolás lehettem - ártatlanul megkérdeztem a hozzám rendelt, értem felelősséget vállaló /?/, létezésemet világra hívó /?/, támogató /?/, tápláló segítségemre rendelt nőnemű személyt, hogy szokott-e ő is gondolkodni, csak úgy, össze-visza, mindenféléről.
"Nem! és neked sem kellene!" - szólt a kőkemény válasz.

Az igazi, segítő beszélgetések helyét átvette sok félelemkeltő szörnyülködés.

Hibás önmagam rosszaságát hamar elfogadtam, elhittem, hogy csak beteg elméjű lehet az, akinek érzései vannak és ráadásul még megvetendően buta is, ha arra vetemedik, hogy ki is mondja ezeket. Elhittem, elfogadtam az engem pusztító gonosz ítéleteket, hiszen az a személy mondta ki rám az átkokat, aki a legközelebb állt hozzám.

Az én anyukám gyűlölt engem, tehát biztosan bennem volt a hiba!

Naponta százszor szakadt meg a szívem és a rideg elutasítások mindig egy lépéssel távolabb kergettek igazi önvalómtól. Attól a tökéletes, Isteni tervezettől, amit lelkembe kódolva hoztam magammal és aminek kivirágoztatásához anyámat kaptam segítő tükörnek.
Okos, alkalmazkodó gyerek voltam.
Az anyám szájából elhangzó megszégyenítések, a megalázó jelzők remek táptalajra hullottak. Végtelen fájdalmamat pedig véglegesen betemették a szigorú, kötelező elfojtások.
Annyira féltem az újabb megszégyenítés szenvedésétől, hogy őszinte megnyilvánulásaimat odabent önként cenzúráztam. Egy idő után már az iskolai szóbeli feleletre is képtelen lettem. Megbénított a gondolat, hogy egyszerre ennyi embernek, az összes osztálytársamnak okot adjak önmagam megalázására. Ekkor már meggyőződésemmé vált, hogy a bensőmből fakadó megnyilvánulásaimat a külvilág csakis elitélő szörnyülködéssel fogadhatja. Tehát a megszólalás - önmagam felvállalása – egyenlő az újabb és újabb fájdalom elszenvedésével.
Gyorsan elérkeztem abba a kritikus állapotba, amikor a lelkemben élősködő szégyen hatására már egyáltalán nem mertem saját magam lenni. Innen kezdve az éppen elérhető, megkívánt szerepeket vettem magamra. Mindig azt alakítottam, aki fölöttem a legnagyobb hatalommal rendelkezett.

Felvett szerepeim mindent tönkretettek, míg lelkemben az a kicsi, okos, értékes emberke - tiszta gyermeki énem - a legnagyobb ellensége, saját édesanyja elől bujdosott sírva.

Ennek a kétségbeejtő helyzetnek egyetlen gyógyszere az élet dolgainak őszinte, tisztázó kibeszélése lett volna. A kimondás hiányában, végül én magam is, teljesen átadtam az irányítást felvett, idegen szerepeimnek. Az én saját életemet, rendre, kívülálló hatalmaskodók vezényelték a saját érdekeimmel ellentétes parancsaikkal.
Én, gyakorlatilag nem is léteztem.
Most pedig, amikor ennyi év után önmagam keresésére indulok, leleplezett álarcaim mögött csak ijesztő ürességet találok odabent.

Egyetlen reménységem az a kis okos, tehetséges, érzékeny gyermek, aki még mindig rémülten, sírva rejtőzködik lelkemben.