"Jó - Rossz" II.

Jó tizenöt évvel ezelőtt gyakran vendégeskedtem az orvosi rendelőben.
Sűrű panaszkodások közepette, mégis, végtelenül élveztem emésztésem működési zavarait és arra is rájöttem, hogy betegeskedésem által elnyerhetem a falu elfogadó elismerését, sőt, időnként már majdnem gondoskodásnak tűnő érzelempótlékot szerezhetek magamnak.
Egy hozzám nagyon hasonlóan működő, szintén krónikus szeretethiányos, tőlem tíz évvel fiatalabb asszony lett a legkitartóbb "betegtársam". Számtalan - eredménytelen - kórházi kivizsgálással és fájdalmas orvosi tortúrával a háta mögött ő már tudta, hogy mi ketten egy cipőben járunk.
Évekig tartott ez a rendelőben várakozós, vizsgálatokra utazós, együtt sopánkodós "barátság", míg végül az értelmetlen egyhelyben toporgást megelégelve - Isteni sugallatra! - jógázós-meditálós öngyógyításba kezdtem.
Elsőként fejemben egészségtudatra cseréltem az évek óta, kívülről erősített betegségtudatot, szemétbe dobtam az otthon található összes gyógyszert és ettől kezdve nagy ívben elkerültem az orvosi rendelőt.
Éppen a magamra találás felszabadult lelkiállapotát éltem meg, amikor összefutottam a régi ismerőssel.
- Hogy vagy? - kérdezte arcán sötét aggodalommal.
- Jól vagyok! - válaszoltam elszántan.
Akkorra már tudtam, saját szervezetem rendbetételében csak magamra számíthatok, én rontottam el és enyém a javítás felelőssége is. Panaszkodást soha többé, harapófogóval sem húzhattak volna ki belőlem. Szentül elhatároztam, hogy a testemmel kapcsolatban csak pozitív gondolatot és kijelentést engedek meg magamnak.
Meglepett falubelim arcára még az eddigieknél is sötétebb árnyak ültek. Keserű kiábrándulással legyintett.
- Ez csak önámítás! Lehet, hogy nem érzed, de biztosan beteg vagy! Valami baj mindig van. Meglátod, újra rosszul leszel! Legjobb, ha készülsz rá. - sóhajtotta elkeseredve.
Akkor, ott, még nem tudtam, de éreztem a beszélgetés jelentőségét.
Azóta már tisztán látom a mindent meghatározó gondolkodás erejét.

Temérdek gyógyszeren élő, reményvesztett falubelimmel időnként azóta is találkozom, de valósággal félek a hogylétéről kérdezni. Számtalan betegségének ezernyi tünetét sorolja fel ilyenkor sűrű jajgatások közepette. Megaláztatásról, nővéri túlkapásokról szóló kórházi kalandjait remekül kiegészítik a hálátlan családjáról, brutális élettársáról, vagy éppen gonosz, bosszúálló szomszédjáról zengett rémtörténetei. Világának minden történése rendre az egója elvárásainak megfelelő, szörnyű tragédiába torkollik.
Általában csöndben hallgatom, drámáihoz érdemi kommentárt régóta nem fűzök. Tudom jól, az ő saját létezésével kialakított saját kapcsolatát kívülről, erővel senki sem változtathatja meg. Egy-két korábbi próbálkozásom már zátonyra futott elméjének kőkemény előítéletein.
Visszaszerzett egészségem és nyugalmas életem számára nem vonzó, csak érdektelen mellékkörülmény.

Bár helytelen döntései miatt sajnálom szegényt, mégis hálás vagyok neki.

Ahányszor találkozunk, minden alkalommal megmutatja nekem azt a lehetséges valóságomat, amit nagyjából tíz éve, tudatos elhatározásaimmal sikerült végérvényesen megváltoztatnom.