A küszöb

narnia•  2011. február 25. 21:16

4. rész

A következő 45 perc is úgy telt, mint az előzőek. Beszámolók hangzottak el idegeskedő, dadogó vagy épp folyékonyan halandzsázó ˝áldozatoktól˝. A szünetben Léni fürkésző tekintettel pásztázni kezdte az udvart. ´ Fura, ma még nem jelentkezett. Hol lehet?´
- Léni! Léni! De jó hogy kiszúrtalak… figyu, ha Sziszit keresed, ő nem jön ma suliba. Pont azért ugrottam be, hogy szóljak, de a tanáriban nem találtam senkit sem.
- Szólj az ügyeletes tanárnak. Az is elég szokott lenni, fent lesz az elsőn… - emelte tekintetét felfelé. Onnan volt biztos hogy az elsőn, mert az idősödő tanítónő éles hangja az első emeleti terem nyitott ablakán úgy ömlött ki, mint valami szitokfolyam. ˝ Nem megmondtam hogy elhagyni a folyosót, hogy az öregördög kergessen meg mindahányótokat!˝
- Rika az ügyeletes? Jáááj. Ilyenkor élvezem, hogy már nem járok ide. Ok, akkor behúzom a nyakam és… de utána rohanok is. Tudod… a meló…
- Bandi! Várj! Miért nem jött Sziszi?
- Gyere át suli után, nem akarom itt…
- Jó. Átmegyek. Szia! - intett a magas, sötétbarna srác után.
- Na szép. Neked aztán van bőr a képeden. Nem szégyelled magad? - perdült hozzá az előző szünet vége óta őt sasoló ˝csini˝.
- Mi a szép? Miért kellene? Mi van?
-Pfh… ne add itt az ártatlant. A pasi meghívott magához… pedig csütörtökre randid van. Nem semmi vagy. Hogy csinálod?
- Közöd? Majd pont a te pisze nózidra fogom kötni a titkaim. Oszolhatnál… - tett egy negyedforulatot Léni, hogy kerülje a lány tekintetét, aki kelletlenül ballagott vissza a klikkjéhez. Látszott rajta, majd kilukad az oldala, de az is szembetűnő volt, hogy a saját verziója is pont megfelelt nekik arra a délelőttre.
Léni onnantól próbálta kerülni őket, ami nem volt nehéz. Dupla biológiaóra következett és szertárfelelős révén, volt lehetősége a tanterem védfalai között tölteni a következő két szünetet. Az ötödik óra után, kihagyva az ebédet, összekapta a cuccait és elhagyta a ˝veszélyzónát˝. Gyorsan kikerült a látótérből, az iskolával szemközti ötemeletes csapóajtaja el is rejtette. Egy első emeleti lakás felé tartott. Nem csengetett, mindig elég volt a kopogás. Az idős hölgy kedves mosollyal tárta ki előtte az ajtót.
- Szervusz Léni. Sziszi nincs itt.
- Tudom. Pont ezért jöttem. Hozzá is elmegyek majd, de meg akarom kérdezni, nincs-e szüksége valamire.
- Hát, tudod… de gyere be, tedd le kicsit a kabátod, kérsz egy teát? Most főztem.
- Köszönöm, egy teát elfogadok. De tessék mondani, miben segíthetek!?
- Tudod… a Bandigyerek úgy sietett, nem akartam ezzel feltartani.
- Mondja csak nyugodtan, én nem sietek. Anyu csak négy után ér haza, és ma leckénk is kevés van.
- Zsírt kellene hozni a boltból, no meg egy kis élesztőt. A lábam megint úgy sajog. A kis garázsboltban, ameddig én is el tudtam reggel botorkálni, nem árul a Pirike; de ha lenne itthon, tudnék nekik sütni, főzni. Szegény Sziszinek így is elege lehet.
- Hozok én, persze hogy hozok - és már dugta is kezét a kabátja ujjába. A néni csoszogós léptekkel indult a faragott tükrösszekrény irányába, az azon pihenő kistáskáért. Remegő kézzel nyitotta, és elővette a pénztárcát.
- Látod? Nézd… ennyit érek. Most hozta a postás, ennyi vagyok.
- Nem! Nem ennyi, az ember lelkét nem lehet pénzzel mérni. A keze, az akarata erejét, a kitartását, azt talán igen. De a lelkét soha - és átölelte a néni vállát.
- Na ezért vagy te az én kis Sziszim legjobb barátnője - húzta mosolyra keskeny ajkát - Menj, ha még hozzájuk is el akarsz jutni ma. Itt van a stanicli, meg a pénz, azt hiszem elég lesz. Ha nem, akkor csak kiscsomagos zsírt hozz majd. Jó?
- Jó. Biztosan elég lesz. Hamarosan itt vagyok. Sietek.
Nem telt bele húsz perc, és újra kopogott az ajtón.
- Itt is vagyok. Meghoztam, de mostmár valóban mennem kell, mert különben nem érek oda Szisziékhez.
- Menj csak. Nagyon köszönöm hogy gondoltál rám. Üdvözlöm Sziszit. És a… - szeme sarkából könny gördült ki - Őt is. Bár…
- Ne tessék sírni! Átadom.
Furcsállta a könnyeket és rosszat sejtett. Kezdett benne összeállni a kép, de nem akart rákérdezni. Félt, ha kérdez valóban nem jut el Sziszihez. Neki most valószínűleg még nagyobb szüksége lehet arra, hogy legyen mellette valaki. Érezte hogy nagy lehet a baj, már akkor sejtette, amikor a suliban Bandi megszólította. A fiú hanglejtése, arca, a szemei… Sziszi régóta volt a barátja jóban rosszban. Félszavakból és egy-egy félrenézésből is értették egymást. Bátyja, Bandi halkszavú fiú. Túl gyorsan kellett felnőnie, mert apjuk elhagyta őket, és amikor anyjuk betegsége is a vállára tette az Életet, hát csendessé komolyodott.

Hazaérve lepakolta a táskáját, magához vette a tároló kulcsát és a bringájáért indult.
A belvárosi forgatagból kifelé tartva, ráfordult a városka talán legszélesebb és leghosszabb útjára. Kilométerekkel később éles jobbkanyart vett. A ´féligutca´, ahogy magában nevezte, kissé meglassította. Szerette, mert csak egyik oldalán feszítették tűzfalaikat egymásnak a szabott kockabörtönök, a másik oldal… a másik szabadon engedte a szemet egészen a látóhatárig. Kinyitotta a teret a szemnek és a léleknek. A város menti szántóföldek felett messzi el lehetett engedni a tekintetet és a lelket is kicsit. Lelassított. Nem csak mert közeledett Szisziék házához, hanem mert élvezte a látványt. A nap lefelé ballagott az égen, és mintha feldöntött volna egy vödörnyi lila festéket, ami most lassan csordogál szét a horizonton… ´Szép…´ nyugtázta. ´Még a végén újra visszajön a tél´. Az Öreg mondogatja mindig: ˝ Ha lilásan alkonyodik, az a hófelhők miatt lehet, vagy szél jön, hideg szél˝. A következő kereszteződésnél, bár tudta errefelé alig van forgalom, mégis megállt. Körülnézett.´ Semmi ´ - gondolta. Egy pillanatra valami átjárta a testét. Üresség. A teljes nihill. Nem értette honnan és miért. Érzékei bekapcsoltak, és mint valami riadt vadállat pásztázta át tekintetével újra és újra a helyet. ´Semmi…´ nyugtázta újból. Aztán végigfutott rajta a felismerés: tényleg semmi! Az utca, ahová befordulni készült, néptelen volt. Se autó, se gyalogos… de még kóbor kutyák sem. Se hangok. Semmi. Csak a nehéz és vészjósló csend ült meg benne. A halál. Már ismerte, ez a csend nem más, mint a halál előszele. A ház elé érve már mint valami mentőövet ragadta meg a kertkapu kilincsét. Lenyomta… engedett. ´Jó´, de egy pillanatra mégis a csengőre tette az ujját… puhán nyomta le, mintha a lágy mozdulattal tompíthatná a csengő éles hangját, de már nyitotta is a kertkaput.
- Nyitva van! - szóltak ki közben odabentről
A ház falának döntve a biciklit, szinte hármasával szedte a teraszlépcső fokait.
- Szia! - fogadta Sziszi, de amint ránézett egyből hozzátette: - Baj van?
- Nem. Nem… csak…
- Csak mi? Gyere be - invitálta barátnőjét a lány.
Odabenn még mélyebb volt a csend. Léni érezte hogy a lakás hideg, és megtelt ugyanazzal az ürességgel, mint az utca. Mintha ezzel kizárhatná, gyorsan becsapta maga mögött az ajtót.
- Pszt! Csöndesen! Azt hiszem alszik…
- Ki? Ki alszik? Hát nem egyedül vagy itthon? Bandi azt mondta beteg vagy. Mi van? Nem értek semmit.
- Pszt! Várj… - és maradásra intetve barátnőjét, elindult a folyosón a félig nyitott ajtajú szoba felé. Bekukucskált. Szeme fátyolos lett, de ajka mosolyra húzódott: - Semmi baj. Alszik.
- Ki?
- Anyu.
- Itthon van?
- Megint rosszabbul van.
- Akkor ezért volt Bandi olyan… Nem is te vagy beteg. Ápoltad, ezért nem jöttél suliba…
Átölelte a magas fekete lányt. Hosszú percekig álltak a folyosó csendjében szótlanul.
- Ki az? Ki jött kislányom?
- Léni az anyu. Csak Léni.
- Gyertek be. Én most nem…
A szoba fertőtlenítőszagú és hideg volt. Érezte, hogy az, amit már az utcán érzékelt, ebből a szobából árad. Megrettent. Az ágyhoz lépett, és üdvözölte az asszonyt.
- Gyere! - szólalt meg mögötte Sziszi - Gyere, főzök egy teát. Kérsz te is anyu?
- Nem kedveském, köszönöm. Menjetek… én most… csak…
- Csak tessék pihenni, ne haragudjon hogy felébresztettem - szabadkozott Léni.
Lassú léptekkel követte barátnőjét a konyhába. Sziszi vizet forralt, közben közéjük is befészkelte magát a csend. Nem voltak, nem kellettek kérdések. Csak a döbbent és tehetetlen csend. Úgy ültek le az asztal melletti hokedlikre, mint madarak az ághegyre, amit bármikor meglebbenthet a szél, s légbe tolhatja róla az apró testeket. Nézték csak egymást, és szemeik mindent elmondtak. A víz suhogása riasztotta fel őket a furcsa társalgásból. Sziszi a konyhapulthoz lépett, a megszokás egykedvűségével nyitotta és csukta a szekrény ajtaját. Bögre, teafű, cukor…
- Kérsz bele citromot?
- Nem, köszi.
És újra csend. Sokáig ülhettek úgy, vagy csak a tavaszi est érkezett túl hamar. Léni felfigyelt az asztalon a teásbögrék alá bekúszó árnyékra.
- Lassan indulnom kell…
- Kedves vagy hogy eljöttél. Majd ments ki a suliban. Nem tudom, mikor megyek… - csuklott el a lány hangja
Léni átölelte a vállát, és próbált valami okosat mondani, de nem ment. Képtelen volt beszélni. Még visszaintett a teraszról, hogy kitalál, és hogy ´Szia´… aztán megkapaszkodott a biciklije kormányába, és útnak indult. Eredetileg hazafelé, de mintha a bicikli önállósította volna magát, a belvárosig még csak-csak vitte a lányt, de nem akaródzott balra fordulni a toronyházak irányába. Egyenesen, mintha csak az utca végi kis ívű lejtő húzná, a Tér felé tartott. Léni nem állt neki ellent. Megállt a téren, letámasztotta és le is zárta a bicajt. Tölgyfák magasodtak köré, és a közelből vízcsobogás hallatszott. Szeretett ott, de most még tovább húzta valami furcsa menni kell érzés. Nem is menni, futni akart, de valahogy úgy, valahol ott, ahol nem lehet. Levette a cipőjét, és a kezébe fogván a közelben kígyóként húzódó kőfalhoz sietett. Bár magas volt, hisz védfalnak készült hajdanán, Léni tudta, hogy hol tud felmászni rá. A keskeny téglák hidegek voltak, de nem érdekelte. Menni akart, futni… itt, mint régen. Sőt, nem csak itt. A ˝tetőkön˝ hogy érezhesse még van, még él, mozdul és…
Közben észre sem vette, hogy mennyit haladt, csak amikor az ismerős boltívhez ért. A kőfal körülölelte a várost, és mivel az árvízvédelmi körgát részeként építették egykor, csak néhány boltíves keskeny átjáró volt rajta. Ez volt az, ahová apró gyermekként mindig menekült, és akkor is, azután is, amikor ´az´ megtörtént. Lelépett hát a falról: Furcsa hely volt ez a boltív egyik oldalán a mélységgel, a másikon egy lépésnyire a biztos talaj bokrokkal. A vékonyka ágak most kopáran és szürkén kapaszkodtak az alkonyi fénybe. Léni vacogni kezdett. Visszavette cipőjét, tudta, ez a vacogás mélyen belülről jön. Lekuporodott a megszokott kis zugba, és csak lenni akart. Csak úgy… létezni az időben, csak annyit, hogy megérthesse mivégre az élet, ha úgyis a halál az úr. Behunyta a szemét, de a kavargó emlékképek nem hagyták nyugodni. ´Az asszony. A fal… Az ágak…´
Erősödött a szél, és a bokrok vékonyka gallyaikkal a bőrébe martak. Lenézett a kézfejére. Nézte amint kiserken a sebből a vér. ´ Pont olyan a sebhely… Bár már csütörtök lenne…

 

 

A Piece Of My Soul
narnia•  2011. január 24. 07:53

3. rész

Az utcára kilépve csípős szél fogadta. 'Szép kis tavasz' jegyezte meg magában, amint átkelt az úttesten, és összébbfogva magán a kabátot, futásnak eredt.Derékig érő haját jól összekuszálta a szél, volt hogy nem is látott tőle, de mivel már évek óta járta ezt a kis útszakaszt, gond nélkül vette be vakon is az egyetlen benne lévő kanyart. Késében volt.Hallotta a jelzőcsengő velőbemarkolón éles hangját.Szerencsére már nem járt messzire. A csapóajtónál még maga elé engedve egy kisfiút, átrohant a néptelenedő aulán a lépcsőkig. Kettesével szedve a fokokat fel a másodikra, be a terembe és már le is huppant a padba. 'Hu. Ez szorosra sikeredett, most úgy nézhetek ki, mint Savas óráján a kísérleti vasreszelék a mágnes körül.' Kezével lesimította tincseit és a füle mögé igazgatta őket.Épp csak összeszedte magát, már nyílt is az ajtó.A kedves, de szigorú D.-bá lépett be rajta.
- Tanrendváltozást kell bejelentsek. Ma elmarad a földrajzórátok, helyette dupla törit tarthatunk, az én, és remélem a ti örömötökre is.
A termen halk morajlás futott át, olyasféle, mintha egy lezárt méhkashoz hajolnál.Léni viszont örült. Szerette a törit, és ahogy D. előadta. Igen, előadta, elmesélte, eljátszotta. Élvezet volt minden órája, nem is értette a többiek miért zúgolódnak. De lassan eszébe jutott. A kiselőadások. Biztosan azok miatt. Az övé készen lapult táskája mélyén, két könyvtárból kölcsönzött kötet, és az öreg padláson begyűjtött néhány régi levél, és a videokazi társaságában. Talán ezért tudott nyugodt maradni, és épp ezért zúgott fel az osztály azon fele, akik a egyszer negyvenöt perc és a 32-es létszám arányában másra számítottak.
- Csendesedjünk kérem szépen; munka van. - csitította őket D.-bá - Emlékeztek mi volt a feladat?
Emlékeztek, hogyne emlékeztek volna, és elhalkulva úgy lapítottak, mint  megriadt nyulak aratáskor.
- Szádeczky kisasszony, megkérhetem?
- I ... Igen - hangzott a nem túl nyugodt felelet.
' Na' kapta fel a fejét Léni. Kíváncsi volt, miként mesél a megadott témáról egy kulákgyerek, és nem csalódott. Felszínes és közhelyes  beszámolót kellett végigszenvednie. De az őt követően felszólított Pepe mondókája már szinte érdekesre sikeredett.A tüsihajú vézna fiúcska úgy beleélte magát az előadásba, mintha D. oktatási módszerét koppintva akarná kihúzni magát a csávából.A  közeledő vallatási idő végét jelző kicsengetés adott még némi felkészülési időt a már következőként felszólított áldozatnak, aki jegyzeteibe mélyedve próbálkozott memorizálni még egy két dátumot,csak a hihetőség kedvéért míg a többiek a lépcsőn lefelé az udvarra tartottak. Léni lassan sétált. A fehér korlát mellett húzódó virágládákból keze felé kapaszkodó borostyán- és phiilodendronindákat figyelve. 'Szegénykék, nektek sincs valami jó sorotok ebben a fénytelen ékszerdobozban' gondolta, amint végigmérte az épületet egészen a földszintig.Kiérve hidegre számított, de az eltelt rövidke idő elég volt a napnak ahhoz, hogy elviselhetővé, sőt, már szinte jólesővé tegyen tíz percnyi kabát nélküli kintlétet.Egy üres padra telepedvén elmerült gondolataiban. Ő is próbált felkészülni, mint a még mindig jegyzeteit bújó Riadtka, aki az épület nyugati falának feszül és láthatóan reménykedik, hogy ez a tíz perc sosem fog letelni.  
- Szia! Leülhetek hozzád?
- Szia! Persze, már ha nem ciki neked ... - mosolyodott el, és fejével a csinik klánja felé biccentett. Magában hívta így azt a klikket. Csupa üreslocsogású csinibaba, akik most ha pillantással ölni lehetne, már rég megtették volna. Már akkor holtan esett volna össze, mikor a fiú megállt előtte, hát még mikor le is ült.
- Ciki? Miért? Ja ... Ők? - biccentett ugyanazon irányba - Ne törődj velük. Tudod gyávák egy értelmes kérdésre is, hát megérdemlik az összes  buksijukban felmerülő gondolatot. Legalább sűrül a káposztalé! - és nevetett.
- Hát ha így, akkor ok.
- Jössz a hétvégén? Képzeld, Husi az ösztöndíjából vett egy tandemet.  Használt és olyan ütött kopott, le kéne festeni. Ha el tudnál jönni segíthetnél.
- Nem hiszem. Sajnos most nem hiszem hogy elengedne. Nagyon zabos a Zabos mostanában. (Egymás közt csak így nevezték Léni anyját)
- Kár. Pedig elbirngázhattunk volna négyesben a folyóhoz.
- Ami késik ...  tudod? - mosolyodott el Léni
- Tudom. Az csak később jön el. Oksa. Akkor a következő ... - Ezt a mondatát már a csengő tépte félbe.-  Úszásunk lesz.Ma már nem találkozunk, az Öreg kérdezett, üzensz neki valamit?
- Csütörtökön, gitáróra után a Kőfalnál - kiáltotta a fiú után Léni, ahogy annak alakját magába olvasztotta az épület felé hömpölygő sokaság.
- Szóval csütörtökön randizol vele ... - lépett mellé az egyik 'csini'.
- Na és ha igen? Miért ? Azt csak nektek lehet? - szegte fel a fejét, és lépteit megnyújtva hagyta magára a meglepett arcú leányzót.

narnia•  2011. január 10. 15:02

kicsi plussz a folytatásból

Hogy csillapítsa az égő érzést maga is lehunyta a szemét. Elaludt.
Ezalatt odakinn foszlani kezdett az éj tájra nehezülő palástja, s a hajnali napsugarak, mint megannyi apró szikra jártak táncot az ablak párás üvegén.
Az utasok lassan-lassan ébredeztek, és örömmel konstatálták, hamarosan megérkeznek. Néhányan a megmaradt elemózsia nylonfóliájának csörgésével kezdték borzolni az épp ébredezők idegeit. .A férfi mindebből semmit sem érzékelt. Messzire járt. Nagyon messzire. Nem térben, csak időben. Léni is felébredt. Óvatosan mozdult, érezte a férfi mozdulatlan kezét a sajátjában, és tudta: még alszik. Lassan hátrafordult, szeme Nikát kutatta. Még ő is aludt.
'' Talán jobb is. Jobb ha most alszanak. Hamarosan úgyis hazaérünk, és majd otthon ... '' futott át a lány agyán. ' Nem. Nem! Nika nem sejt semmit. Ő nem tudhatja meg!'
Léni nem akarta hogy úgy nézzen rá is. Nem tudta volna elviselni az ő szeméből is azt az éles pillantást
. ''Majd megbeszéljük ... '' fordította tekintetét puhán a férfire, '' te értesz már. És ha nem is ma, de majd megtudom miért.''


A tavasz első napja volt. Hosszú hetek teltek el 'csendben', de nem nyugalomban. A lány szinte minden hajnalban ugyanabból az álomból riadt. Hol sikoltozva, hol mély ürességgel a szemében. Aznap is. De akkor senki sem csitítgatta, senki nem volt mellette. Ruhái az ágy baloldalán lévő szék karfáján pihentek. Táskája az íróasztal mellé simulva várta. Annak sarkán egy korsó tej, alatta levélke : '' Vigyázz magadra. Szép napot! Ma értekezlet. Később jövök.'' Zavartan nézett szét a szobában, lassan fogta fel, hol is van.
'' Vége '' győzködte magát, bár kevés sikerrel. Gépies mozdulatokkal öltözött, majd a szobából kilépve, nyugodtan sétált végig a hosszú folyosón, ami a fürdőhöz vitt. A levélből már tudta, üres a lakás. '' Legalább ma reggel nem kell hazudni neki. ''
Ahogy a hideg víz bőréhez ért, kissé mintha visszatért volna belé az élet.Többször újra és újra megmosta hát az arcát. A nyitott ajtón át a tükörben az óra számlapja nézett vele farkasszemet.Így a fésülködést már sietősebbre fogva ki is maradt, hogy rakoncátlan tincseit fonatba regulázza. '' Amúgy sem zavartok már soká '' susogta a szeme elé hulló tincseknek.
Sietve kapta magára a kabátját, és alig fordította el a kulcsot a zárban rohant is lefelé a lépcsőkön.
- Itt a lift! - szólt utána egy ismeretlen nő, ám ő már egy félemelettel lentebbről kiáltotta vissza
- Köszönöm, de nem.

narnia•  2011. január 6. 15:22

2. rész

Ahogy Léni, hamarosan a társaság többi része is álomba szenderült. A sűrűsödő csendben a férfi kifelé figyelt a párásodó ablakon. Hegyek között vezetett az útjuk.Sötét körvonalak voltak csupán a holdfényszűrte éjben, de a férfi tudta, érezte hogy ott vannak.. A Királyhíd jutott róluk eszébe, és ők tizennégyen. Ők, akik már ott odavesztek.

- Az első tizennégy a hatszázból. - mormogta csendesen maga elé, majd óvatosan körülpillantott, és mint aki a szemével számol, sorra vette az üléseket hmmmm ... nem maradtunk sokan. Na jó, igaz, van aki most nem jött el, de velük hármukkal is iszonyatosan kevés - Scora doma .... azt mondták, ...  azt mondták hazamehetünk, mert hazavisz majd a vonat. Tavaszodott .... - hasítanak belé élesen a képek -  épp csak zöldülni kezdett a határ , a vagonokból ki- kilesve sávokra színesülő táj kísérte útjukat. Eleinte mind arról meséltek egymásnak, hogy ha hazaérnek, majd az apjukkal, a családjukkal mennyi munka várja őket.Hogy a földek ilyentájt ...és hogy  már vetni kéne lassan, persze ha az 'Öregék' meg nem oldották már nélkülük ... De a sín a vonat alatt csak nem akart az otthon felé futni. A fiúk ekkor kezdték felfogni, talán nem lesz scora doma ... talán mégis igaza van Nikónak, aki maga elé üres tekintettel bámulva a vagon sarkába húzódott és csak ezt hajtogatja: Elveszünk! Mind elveszünk! .-  Akkor nem, de a férfi mára már tudta, a sokktól lehetett olyan. - Ő is,  ahogy az a fiú, és még oly sokan a vagonban azelőtt sosem járt a faluja határán kívül, most meg ... most  valahol felfoghatatlanul távol vannak ... és kishíján mindahányan darabokra robbantak. Bár sokan, mintha meg sem történt volna, nem beszélnek róla, de ők is még orrukban érezhetik a felhasadó és szerteszét repülő föld illatával keveredő vér és hús szagát - mély levegőt vett, körül nézett , és lopva megdörzsölte a szemét, mintha újra az a szag marta volna 

narnia•  2011. január 4. 17:53

1. rész

Téli szél dalolt a fák zúzmarás ágain. Hófehér lepel borította a tájat, alkonypír égett az ég alján; A lány mégis hidegenjeges  tekintettel nézett maga elé . Pillantásait néha néha hozzáfeszítve a fák tövén végigfutó a szögesdróthoz. Mintha mindent az okozott volna, mintha az  koncolta volna darabokra a jelent.

- Ne, nem kell. Nyugodj meg. Hisz itt vagy, és én is itt vagyok. Megoldjuk. Mi ketten. - és erősen szorította a lány apró kezét
- Ketten ... ketten... -  ismételgette a lány, és nézte ahogy keze elveszik a férfi erős tenyerében - ... ketten.
- Na akkor most ülj le kicsit, ülj le ide mellém. Elmondok neked valamit.

- Ott, amögött a barak mögött - mutatott a szögesdrót vonalán meghúzódó házikónak erős jóindulattal nevezhető tákolmányok sorában egyre -
ott, a mögött én is megtettem. Öltem. .... Én sem voltam egyedül, és ahogy a tiédhez, az én kezemhez sem úgy tapad vér, mint a kegyetlen gyilkosokéhoz, mégis, ott azon a bizonyos napon én is öltem.

- Te? - fordult hitetlenkedve a férfi felé - De hisz te a légynek se ....
- De! Én is. - a férfi szeme érdekesen elfátyolosodott, és szorítása erősebb lett.

A lány keze úgy rezzent össze tenyerében, mint egy kismadár
- Elmondod?
- Nem, most nem. Túl sokan ... - és a zsibongó társaság felé mutatott - Otthon. Majd otthon.

A társaság lassan gyülekezett, majd hamarosan buszra szálltak.A jármű a havas úton lassan haladt. Erős oldalszél volt. A lány érzékelt minden széllökést. Azóta a nap óta ez az utazás volt az első.
Még élénken élt benne a fékcsikorgás, a szétrepülő szikrák, és az aszfaltra fröccsenő vér szaga.
Minden ízében reszketett. A férfi a vállára tette kezét, és égszínkék szemében olyan nyugalommal, amit a lány már régen látott megszólalt.

- Aludj. Nem lesz, nem lehet semmi baj. Itt vagyok. Vigyázok rád. Aludj.

A buszt egyre mélyülő sötétség vette körül. Az utasok lassan lassan mind elcsendesedtek. A lány a férfi vállára dőlt. Derékig érő barna haja arcába hullt. Apró keze még mindig a férfi tenyerében pihent, de már egyenletesen és puhán vette a levegőt.
- Megnyugodott. - szólt hátra a férfi a mögötte lévő ülésen utazóhoz, de amikor nem érkezett válasz válla fölött kissé hátrafordulva észrevette, a nő is alszik.
Hosszan nézte a fáradt arcot. A idő vájta barázdákat a lágy bőrben.
Mennyire egyformák - gondolta . Eddig észre sem vette a sok apró hasonlóságot kettőjük között. Vékony hajszálaik puhaságát, arcuk ívét - Talán az álla, talán az az apjáé - jegyezte meg a férfi, de csak csendben, nehogy bármelyiket is felébressze.


Az út jeges volt. A jármű szinte lépésben haladt. A sofőr , talán mert azt hitte egyedül van ébren halkan dúdolni kezdett.
Talán a dal, talán a hely, vagy az hogy onnan tartanak újra hazafelé, és hogy akiket az életénél is jobban szeret azok most ott pihennek szinte a karjában , és hogy azokkal utazik, akikkel akkor azt hitték sosem élik túl a hazautat ... a férfi, maga is dúdolni kezdett.

A lány haját óvatosan kisimította az arcából, és mosolyogva nézte ahogyan alszik.
- Annyira hasonlít rád Nika.-  fordult újra hátra a válla fölött. Szemével lágyan simítva végig az asszony arcát. - Ugyanolyan konok és erős mint te.
 Köszönöm. Köszönöm neked Őt is. Köszönöm hogy megadtad nekem azt a csodát, hogy most veletek újra idejöhettem, megadtad, mert hittél bennem, és kitartottál mellettem. De a titkom ...a titkomat te sosem fogod megérteni. Hiába magyaráznám. Ő az, ő érteni fogja. Sőt .... sajnos már érti is. Láttam a szemében.

 - Léni ... Léni, ébredj!
- Megérkeztünk volna?
- Nem, csak a határnál vagyunk, és az ellenőrzés miatt le kell szállnunk.

A férfi a lány vállára terítette a kabátját és lassan lesegítette a buszról. Vakítónsárga lámpák alatt álltak. Egy tiszt épp átvizsgálta a járművet, egy másik a csomagok felé indult.
A lány megtántorodott. Talán még az álom, talán a sok egy helyben ülés miatt . Nika azonnal mögötte termett.
- Jól vagy?
- Igen, azt hiszem .... csak ... csak már rég nem aludtam ennyit.
- Tudom. -  szólt halkan a nő, és a egy hosszú barna kötött sálat vett elő a kézitáskájából, hogy a lány vállára terítse. - Ezt most neked adom.
- Nekem? De hát ez ....
- Pszt. Igen, ez az övé volt ; és most neked akarom adni.

Talán a sál melege, talán a tudat hogy mostantól sosem szakadhat el a kötelék, vagy csak egyszerűen azért, mert közben vége lett az ellenőrzésnek, és újra elfoglalhatták ülőhelyeiket Lénit elöntötte a béke.

- Annyira álmos vagyok! Nem baj ha most ....

És a következő pillanatban már az ablaküveg és az üléstámla közé fúrva a sálat , mint valami párnát újra elaludt.
A nő és a férfi hosszan nézték. Hetek óta nem aludt már, sőt olyan elő se fordult, hogy egyedül akarjon elaludni.
Most annyira békésnek tünt.
- Talán már jobban van. - szólt Nika - talán majd elfelejti, talán megnyugszik végre
- Talán ... - válaszolt a férfi elcsukló hangon. Ő tudta ez a talán talán örökre talán marad. Talán már soha nem lesz képes úgy álomra hajtani a fejét mint azelőtt. Egyedül abban bízott, hogy talán , ahogy önmagán is tapasztalta az idő ad majd néha olyan éjszakát is, amikor nem azt álmodja majd . - Most olyan nyugodtnak tűnik. Talán most .... talán

Léni eközben egyre mélyebbre és mélyebbre zuhant. Lassan eltűnt az ablaküveg hidege, eltűnt a fejtámla rezgése, nem volt más, csak a sál puhasága és feketébe mélyülő barnája.
Egy dolog nem tűnt el. Az út szürke szalagja, és a rajta futó fehér kis jelzések. Éles szelet érzett. Szinte körbefogta. Fák suhantak el mellette, és a lemenő nap fénye át- átvillant néha a levelek között. Hallotta maga mögött a megnyugtató motorzajt. Suhant. Szabad volt.Szabad volt és boldog.

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom