1. rész

Téli szél dalolt a fák zúzmarás ágain. Hófehér lepel borította a tájat, alkonypír égett az ég alján; A lány mégis hidegenjeges  tekintettel nézett maga elé . Pillantásait néha néha hozzáfeszítve a fák tövén végigfutó a szögesdróthoz. Mintha mindent az okozott volna, mintha az  koncolta volna darabokra a jelent.

- Ne, nem kell. Nyugodj meg. Hisz itt vagy, és én is itt vagyok. Megoldjuk. Mi ketten. - és erősen szorította a lány apró kezét
- Ketten ... ketten... -  ismételgette a lány, és nézte ahogy keze elveszik a férfi erős tenyerében - ... ketten.
- Na akkor most ülj le kicsit, ülj le ide mellém. Elmondok neked valamit.

- Ott, amögött a barak mögött - mutatott a szögesdrót vonalán meghúzódó házikónak erős jóindulattal nevezhető tákolmányok sorában egyre -
ott, a mögött én is megtettem. Öltem. .... Én sem voltam egyedül, és ahogy a tiédhez, az én kezemhez sem úgy tapad vér, mint a kegyetlen gyilkosokéhoz, mégis, ott azon a bizonyos napon én is öltem.

- Te? - fordult hitetlenkedve a férfi felé - De hisz te a légynek se ....
- De! Én is. - a férfi szeme érdekesen elfátyolosodott, és szorítása erősebb lett.

A lány keze úgy rezzent össze tenyerében, mint egy kismadár
- Elmondod?
- Nem, most nem. Túl sokan ... - és a zsibongó társaság felé mutatott - Otthon. Majd otthon.

A társaság lassan gyülekezett, majd hamarosan buszra szálltak.A jármű a havas úton lassan haladt. Erős oldalszél volt. A lány érzékelt minden széllökést. Azóta a nap óta ez az utazás volt az első.
Még élénken élt benne a fékcsikorgás, a szétrepülő szikrák, és az aszfaltra fröccsenő vér szaga.
Minden ízében reszketett. A férfi a vállára tette kezét, és égszínkék szemében olyan nyugalommal, amit a lány már régen látott megszólalt.

- Aludj. Nem lesz, nem lehet semmi baj. Itt vagyok. Vigyázok rád. Aludj.

A buszt egyre mélyülő sötétség vette körül. Az utasok lassan lassan mind elcsendesedtek. A lány a férfi vállára dőlt. Derékig érő barna haja arcába hullt. Apró keze még mindig a férfi tenyerében pihent, de már egyenletesen és puhán vette a levegőt.
- Megnyugodott. - szólt hátra a férfi a mögötte lévő ülésen utazóhoz, de amikor nem érkezett válasz válla fölött kissé hátrafordulva észrevette, a nő is alszik.
Hosszan nézte a fáradt arcot. A idő vájta barázdákat a lágy bőrben.
Mennyire egyformák - gondolta . Eddig észre sem vette a sok apró hasonlóságot kettőjük között. Vékony hajszálaik puhaságát, arcuk ívét - Talán az álla, talán az az apjáé - jegyezte meg a férfi, de csak csendben, nehogy bármelyiket is felébressze.

Az út jeges volt. A jármű szinte lépésben haladt. A sofőr , talán mert azt hitte egyedül van ébren halkan dúdolni kezdett.
Talán a dal, talán a hely, vagy az hogy onnan tartanak újra hazafelé, és hogy akiket az életénél is jobban szeret azok most ott pihennek szinte a karjában , és hogy azokkal utazik, akikkel akkor azt hitték sosem élik túl a hazautat ... a férfi, maga is dúdolni kezdett.

A lány haját óvatosan kisimította az arcából, és mosolyogva nézte ahogyan alszik.
- Annyira hasonlít rád Nika.-  fordult újra hátra a válla fölött. Szemével lágyan simítva végig az asszony arcát. - Ugyanolyan konok és erős mint te.
 Köszönöm. Köszönöm neked Őt is. Köszönöm hogy megadtad nekem azt a csodát, hogy most veletek újra idejöhettem, megadtad, mert hittél bennem, és kitartottál mellettem. De a titkom ...a titkomat te sosem fogod megérteni. Hiába magyaráznám. Ő az, ő érteni fogja. Sőt .... sajnos már érti is. Láttam a szemében.

 - Léni ... Léni, ébredj!
- Megérkeztünk volna?
- Nem, csak a határnál vagyunk, és az ellenőrzés miatt le kell szállnunk.

A férfi a lány vállára terítette a kabátját és lassan lesegítette a buszról. Vakítónsárga lámpák alatt álltak. Egy tiszt épp átvizsgálta a járművet, egy másik a csomagok felé indult.
A lány megtántorodott. Talán még az álom, talán a sok egy helyben ülés miatt . Nika azonnal mögötte termett.
- Jól vagy?
- Igen, azt hiszem .... csak ... csak már rég nem aludtam ennyit.
- Tudom. -  szólt halkan a nő, és a egy hosszú barna kötött sálat vett elő a kézitáskájából, hogy a lány vállára terítse. - Ezt most neked adom.
- Nekem? De hát ez ....
- Pszt. Igen, ez az övé volt ; és most neked akarom adni.

Talán a sál melege, talán a tudat hogy mostantól sosem szakadhat el a kötelék, vagy csak egyszerűen azért, mert közben vége lett az ellenőrzésnek, és újra elfoglalhatták ülőhelyeiket Lénit elöntötte a béke.

- Annyira álmos vagyok! Nem baj ha most ....

És a következő pillanatban már az ablaküveg és az üléstámla közé fúrva a sálat , mint valami párnát újra elaludt.
A nő és a férfi hosszan nézték. Hetek óta nem aludt már, sőt olyan elő se fordult, hogy egyedül akarjon elaludni.
Most annyira békésnek tünt.
- Talán már jobban van. - szólt Nika - talán majd elfelejti, talán megnyugszik végre
- Talán ... - válaszolt a férfi elcsukló hangon. Ő tudta ez a talán talán örökre talán marad. Talán már soha nem lesz képes úgy álomra hajtani a fejét mint azelőtt. Egyedül abban bízott, hogy talán , ahogy önmagán is tapasztalta az idő ad majd néha olyan éjszakát is, amikor nem azt álmodja majd . - Most olyan nyugodtnak tűnik. Talán most .... talán

Léni eközben egyre mélyebbre és mélyebbre zuhant. Lassan eltűnt az ablaküveg hidege, eltűnt a fejtámla rezgése, nem volt más, csak a sál puhasága és feketébe mélyülő barnája.
Egy dolog nem tűnt el. Az út szürke szalagja, és a rajta futó fehér kis jelzések. Éles szelet érzett. Szinte körbefogta. Fák suhantak el mellette, és a lemenő nap fénye át- átvillant néha a levelek között. Hallotta maga mögött a megnyugtató motorzajt. Suhant. Szabad volt.Szabad volt és boldog.