4. rész

A következő 45 perc is úgy telt, mint az előzőek. Beszámolók hangzottak el idegeskedő, dadogó vagy épp folyékonyan halandzsázó ˝áldozatoktól˝. A szünetben Léni fürkésző tekintettel pásztázni kezdte az udvart. ´ Fura, ma még nem jelentkezett. Hol lehet?´
- Léni! Léni! De jó hogy kiszúrtalak… figyu, ha Sziszit keresed, ő nem jön ma suliba. Pont azért ugrottam be, hogy szóljak, de a tanáriban nem találtam senkit sem.
- Szólj az ügyeletes tanárnak. Az is elég szokott lenni, fent lesz az elsőn… - emelte tekintetét felfelé. Onnan volt biztos hogy az elsőn, mert az idősödő tanítónő éles hangja az első emeleti terem nyitott ablakán úgy ömlött ki, mint valami szitokfolyam. ˝ Nem megmondtam hogy elhagyni a folyosót, hogy az öregördög kergessen meg mindahányótokat!˝
- Rika az ügyeletes? Jáááj. Ilyenkor élvezem, hogy már nem járok ide. Ok, akkor behúzom a nyakam és… de utána rohanok is. Tudod… a meló…
- Bandi! Várj! Miért nem jött Sziszi?
- Gyere át suli után, nem akarom itt…
- Jó. Átmegyek. Szia! - intett a magas, sötétbarna srác után.
- Na szép. Neked aztán van bőr a képeden. Nem szégyelled magad? - perdült hozzá az előző szünet vége óta őt sasoló ˝csini˝.
- Mi a szép? Miért kellene? Mi van?
-Pfh… ne add itt az ártatlant. A pasi meghívott magához… pedig csütörtökre randid van. Nem semmi vagy. Hogy csinálod?
- Közöd? Majd pont a te pisze nózidra fogom kötni a titkaim. Oszolhatnál… - tett egy negyedforulatot Léni, hogy kerülje a lány tekintetét, aki kelletlenül ballagott vissza a klikkjéhez. Látszott rajta, majd kilukad az oldala, de az is szembetűnő volt, hogy a saját verziója is pont megfelelt nekik arra a délelőttre.
Léni onnantól próbálta kerülni őket, ami nem volt nehéz. Dupla biológiaóra következett és szertárfelelős révén, volt lehetősége a tanterem védfalai között tölteni a következő két szünetet. Az ötödik óra után, kihagyva az ebédet, összekapta a cuccait és elhagyta a ˝veszélyzónát˝. Gyorsan kikerült a látótérből, az iskolával szemközti ötemeletes csapóajtaja el is rejtette. Egy első emeleti lakás felé tartott. Nem csengetett, mindig elég volt a kopogás. Az idős hölgy kedves mosollyal tárta ki előtte az ajtót.
- Szervusz Léni. Sziszi nincs itt.
- Tudom. Pont ezért jöttem. Hozzá is elmegyek majd, de meg akarom kérdezni, nincs-e szüksége valamire.
- Hát, tudod… de gyere be, tedd le kicsit a kabátod, kérsz egy teát? Most főztem.
- Köszönöm, egy teát elfogadok. De tessék mondani, miben segíthetek!?
- Tudod… a Bandigyerek úgy sietett, nem akartam ezzel feltartani.
- Mondja csak nyugodtan, én nem sietek. Anyu csak négy után ér haza, és ma leckénk is kevés van.
- Zsírt kellene hozni a boltból, no meg egy kis élesztőt. A lábam megint úgy sajog. A kis garázsboltban, ameddig én is el tudtam reggel botorkálni, nem árul a Pirike; de ha lenne itthon, tudnék nekik sütni, főzni. Szegény Sziszinek így is elege lehet.
- Hozok én, persze hogy hozok - és már dugta is kezét a kabátja ujjába. A néni csoszogós léptekkel indult a faragott tükrösszekrény irányába, az azon pihenő kistáskáért. Remegő kézzel nyitotta, és elővette a pénztárcát.
- Látod? Nézd… ennyit érek. Most hozta a postás, ennyi vagyok.
- Nem! Nem ennyi, az ember lelkét nem lehet pénzzel mérni. A keze, az akarata erejét, a kitartását, azt talán igen. De a lelkét soha - és átölelte a néni vállát.
- Na ezért vagy te az én kis Sziszim legjobb barátnője - húzta mosolyra keskeny ajkát - Menj, ha még hozzájuk is el akarsz jutni ma. Itt van a stanicli, meg a pénz, azt hiszem elég lesz. Ha nem, akkor csak kiscsomagos zsírt hozz majd. Jó?
- Jó. Biztosan elég lesz. Hamarosan itt vagyok. Sietek.
Nem telt bele húsz perc, és újra kopogott az ajtón.
- Itt is vagyok. Meghoztam, de mostmár valóban mennem kell, mert különben nem érek oda Szisziékhez.
- Menj csak. Nagyon köszönöm hogy gondoltál rám. Üdvözlöm Sziszit. És a… - szeme sarkából könny gördült ki - Őt is. Bár…
- Ne tessék sírni! Átadom.
Furcsállta a könnyeket és rosszat sejtett. Kezdett benne összeállni a kép, de nem akart rákérdezni. Félt, ha kérdez valóban nem jut el Sziszihez. Neki most valószínűleg még nagyobb szüksége lehet arra, hogy legyen mellette valaki. Érezte hogy nagy lehet a baj, már akkor sejtette, amikor a suliban Bandi megszólította. A fiú hanglejtése, arca, a szemei… Sziszi régóta volt a barátja jóban rosszban. Félszavakból és egy-egy félrenézésből is értették egymást. Bátyja, Bandi halkszavú fiú. Túl gyorsan kellett felnőnie, mert apjuk elhagyta őket, és amikor anyjuk betegsége is a vállára tette az Életet, hát csendessé komolyodott.

Hazaérve lepakolta a táskáját, magához vette a tároló kulcsát és a bringájáért indult.
A belvárosi forgatagból kifelé tartva, ráfordult a városka talán legszélesebb és leghosszabb útjára. Kilométerekkel később éles jobbkanyart vett. A ´féligutca´, ahogy magában nevezte, kissé meglassította. Szerette, mert csak egyik oldalán feszítették tűzfalaikat egymásnak a szabott kockabörtönök, a másik oldal… a másik szabadon engedte a szemet egészen a látóhatárig. Kinyitotta a teret a szemnek és a léleknek. A város menti szántóföldek felett messzi el lehetett engedni a tekintetet és a lelket is kicsit. Lelassított. Nem csak mert közeledett Szisziék házához, hanem mert élvezte a látványt. A nap lefelé ballagott az égen, és mintha feldöntött volna egy vödörnyi lila festéket, ami most lassan csordogál szét a horizonton… ´Szép…´ nyugtázta. ´Még a végén újra visszajön a tél´. Az Öreg mondogatja mindig: ˝ Ha lilásan alkonyodik, az a hófelhők miatt lehet, vagy szél jön, hideg szél˝. A következő kereszteződésnél, bár tudta errefelé alig van forgalom, mégis megállt. Körülnézett.´ Semmi ´ - gondolta. Egy pillanatra valami átjárta a testét. Üresség. A teljes nihill. Nem értette honnan és miért. Érzékei bekapcsoltak, és mint valami riadt vadállat pásztázta át tekintetével újra és újra a helyet. ´Semmi…´ nyugtázta újból. Aztán végigfutott rajta a felismerés: tényleg semmi! Az utca, ahová befordulni készült, néptelen volt. Se autó, se gyalogos… de még kóbor kutyák sem. Se hangok. Semmi. Csak a nehéz és vészjósló csend ült meg benne. A halál. Már ismerte, ez a csend nem más, mint a halál előszele. A ház elé érve már mint valami mentőövet ragadta meg a kertkapu kilincsét. Lenyomta… engedett. ´Jó´, de egy pillanatra mégis a csengőre tette az ujját… puhán nyomta le, mintha a lágy mozdulattal tompíthatná a csengő éles hangját, de már nyitotta is a kertkaput.
- Nyitva van! - szóltak ki közben odabentről
A ház falának döntve a biciklit, szinte hármasával szedte a teraszlépcső fokait.
- Szia! - fogadta Sziszi, de amint ránézett egyből hozzátette: - Baj van?
- Nem. Nem… csak…
- Csak mi? Gyere be - invitálta barátnőjét a lány.
Odabenn még mélyebb volt a csend. Léni érezte hogy a lakás hideg, és megtelt ugyanazzal az ürességgel, mint az utca. Mintha ezzel kizárhatná, gyorsan becsapta maga mögött az ajtót.
- Pszt! Csöndesen! Azt hiszem alszik…
- Ki? Ki alszik? Hát nem egyedül vagy itthon? Bandi azt mondta beteg vagy. Mi van? Nem értek semmit.
- Pszt! Várj… - és maradásra intetve barátnőjét, elindult a folyosón a félig nyitott ajtajú szoba felé. Bekukucskált. Szeme fátyolos lett, de ajka mosolyra húzódott: - Semmi baj. Alszik.
- Ki?
- Anyu.
- Itthon van?
- Megint rosszabbul van.
- Akkor ezért volt Bandi olyan… Nem is te vagy beteg. Ápoltad, ezért nem jöttél suliba…
Átölelte a magas fekete lányt. Hosszú percekig álltak a folyosó csendjében szótlanul.
- Ki az? Ki jött kislányom?
- Léni az anyu. Csak Léni.
- Gyertek be. Én most nem…
A szoba fertőtlenítőszagú és hideg volt. Érezte, hogy az, amit már az utcán érzékelt, ebből a szobából árad. Megrettent. Az ágyhoz lépett, és üdvözölte az asszonyt.
- Gyere! - szólalt meg mögötte Sziszi - Gyere, főzök egy teát. Kérsz te is anyu?
- Nem kedveském, köszönöm. Menjetek… én most… csak…
- Csak tessék pihenni, ne haragudjon hogy felébresztettem - szabadkozott Léni.
Lassú léptekkel követte barátnőjét a konyhába. Sziszi vizet forralt, közben közéjük is befészkelte magát a csend. Nem voltak, nem kellettek kérdések. Csak a döbbent és tehetetlen csend. Úgy ültek le az asztal melletti hokedlikre, mint madarak az ághegyre, amit bármikor meglebbenthet a szél, s légbe tolhatja róla az apró testeket. Nézték csak egymást, és szemeik mindent elmondtak. A víz suhogása riasztotta fel őket a furcsa társalgásból. Sziszi a konyhapulthoz lépett, a megszokás egykedvűségével nyitotta és csukta a szekrény ajtaját. Bögre, teafű, cukor…
- Kérsz bele citromot?
- Nem, köszi.
És újra csend. Sokáig ülhettek úgy, vagy csak a tavaszi est érkezett túl hamar. Léni felfigyelt az asztalon a teásbögrék alá bekúszó árnyékra.
- Lassan indulnom kell…
- Kedves vagy hogy eljöttél. Majd ments ki a suliban. Nem tudom, mikor megyek… - csuklott el a lány hangja
Léni átölelte a vállát, és próbált valami okosat mondani, de nem ment. Képtelen volt beszélni. Még visszaintett a teraszról, hogy kitalál, és hogy ´Szia´… aztán megkapaszkodott a biciklije kormányába, és útnak indult. Eredetileg hazafelé, de mintha a bicikli önállósította volna magát, a belvárosig még csak-csak vitte a lányt, de nem akaródzott balra fordulni a toronyházak irányába. Egyenesen, mintha csak az utca végi kis ívű lejtő húzná, a Tér felé tartott. Léni nem állt neki ellent. Megállt a téren, letámasztotta és le is zárta a bicajt. Tölgyfák magasodtak köré, és a közelből vízcsobogás hallatszott. Szeretett ott, de most még tovább húzta valami furcsa menni kell érzés. Nem is menni, futni akart, de valahogy úgy, valahol ott, ahol nem lehet. Levette a cipőjét, és a kezébe fogván a közelben kígyóként húzódó kőfalhoz sietett. Bár magas volt, hisz védfalnak készült hajdanán, Léni tudta, hogy hol tud felmászni rá. A keskeny téglák hidegek voltak, de nem érdekelte. Menni akart, futni… itt, mint régen. Sőt, nem csak itt. A ˝tetőkön˝ hogy érezhesse még van, még él, mozdul és…
Közben észre sem vette, hogy mennyit haladt, csak amikor az ismerős boltívhez ért. A kőfal körülölelte a várost, és mivel az árvízvédelmi körgát részeként építették egykor, csak néhány boltíves keskeny átjáró volt rajta. Ez volt az, ahová apró gyermekként mindig menekült, és akkor is, azután is, amikor ´az´ megtörtént. Lelépett hát a falról: Furcsa hely volt ez a boltív egyik oldalán a mélységgel, a másikon egy lépésnyire a biztos talaj bokrokkal. A vékonyka ágak most kopáran és szürkén kapaszkodtak az alkonyi fénybe. Léni vacogni kezdett. Visszavette cipőjét, tudta, ez a vacogás mélyen belülről jön. Lekuporodott a megszokott kis zugba, és csak lenni akart. Csak úgy… létezni az időben, csak annyit, hogy megérthesse mivégre az élet, ha úgyis a halál az úr. Behunyta a szemét, de a kavargó emlékképek nem hagyták nyugodni. ´Az asszony. A fal… Az ágak…´
Erősödött a szél, és a bokrok vékonyka gallyaikkal a bőrébe martak. Lenézett a kézfejére. Nézte amint kiserken a sebből a vér. ´ Pont olyan a sebhely… Bár már csütörtök lenne…