mezeimarianna blogja

Elveszett egy lélek
sokat bolyongott,
vívta a sorsát és
hívta új csatákba,
megdermedt a szó is,
mint a lehelet,
néma lett, üres
és árva...

Elhagyta a testet,
odakint fagyott
nesztelen időzött
kitakaratlan,
elkísértem volna,
de a téli csendben
őt elvitte engem
itt hagyott.

Hol lesz az a sír
ahol megpihensz?
Eltemetnek majd?
Kísérnek utadon?
A hely hol igaz
békédet leled,
hol nem fáj, nem bánt,
nem öl a tudatod.
Hol nem érez a szív, 
már nem dobban,
akaratod
nem vezet,
sem tollad
mik szárnyaid,
adták a kezednek
a teendőt,
a mindennapjaid,
szavaid...

Hol lesz az a sír
és lesz ki sír?

Ugyan mit rejt
a szekrény,
a nagyszoba,
az ajtó mögé zárt
meglepetés?
Ki tette oda 
titokba,
hol vállfa
sorakozik,
mint katona?
Van benne
két kabát
szinte új
és alatta
kis tasak
nem csoda,
ajándék neked,
kedvesem,
hát menj nézd meg
a tied
szülinapodra.

isten éltessen!

Januári fagy lepi ajkamat
nem jön ki szó rajta, nem fakad hang,
mínusz repked kint és jeges szél söpör,
a fákról az ereszről jégcsap tündököl.

Figyelem a tájat melegít a fény,
mi a sötétségben ad egy kis reményt,
ahogy a föld rejti az otthagyott magot,
örülök, hogy élek, hogy még maradhatok.

Rétegzem a ruhát, többet veszek fel,
bár január arcomon hideget ünnepel,
szótlanságba burkol e jeges hangulat,
szívem fele bentről, hangosan dobban

tudja jól a dolgát, teszi is rendesen,
januári fagy ellen hű páncélt visel,
hazájaként szolgál, mint derék katona
elkísér utamon a sírig, haza.

Fények gyúlnak, karácsonyi fények,
készül mindenki, szól a szív szava,
lelket díszít, öltöztet az ember,
felragyog az ég remény csillaga.

Fények gyúlnak, karácsonyi fények,
narancsos-mézes, vaníliás csoda,
dió, fahéj, szegfűszeg és ostya
emlékeztet ez az otthon illata.

Fények gyúlnak, karácsonyi fények,
kérve hív a templom harangja,
gyertek, gyertek születik a gyermek,
emberi testben istennek fia.

Fények gyúlnak, karácsonyi fények,
lent a földön, fent a magasban,
ölelések, meghitt melegében
ez a fény ne aludjon soha.