mezeimarianna blogja

            Apám

Ritkán láttam őt mosolyogni.
Arca megtört,s gonddal volt teli,
Mégis azt gondoltam,hogy ha engem lát,
Majd minden baját egyszerre feledi.
S közben én okoztam a legtöbb bánatot neki.

Mindig arra kértem jöjjön hozzám többet,
S küldjön gyakrabban csomagot,
Nem sejtettem,hogy sokszor éppen evvel
Vonom meg szájától a legjobb falatot.

Amikor eljött hozzám látogatóba,
Körülállták a gyerekek,
Mindenkihez szólt pár kedves szót,
Mert ő mindenkit szeretett.
S én haragudtam,mert nem csak rám figyelt.

Jaj,de sokat bántottam szegényt,
Azért,mert nem ő nevel.
Nem tudtam,hogy másoknak is ad,
S ő tengődik halon,s száraz kenyéren.

Bár tudtam volna ezt akkor megérteni,
Lelkem nem lenne felkavart!
Gyermekként önző és hálátlan voltam,
Pedig énértem élt,s kiért élni akart.

                Farkasrét története
/A "Mesébe szőtt Hegyvidék pályázatára/

Hajdanában,amikor még a budai hegyekben,völgyekben szőlő termett,az emberek zöldségeket ültettek,éjszakánként visszhangoztak a hegyek a farkasok dalától,beszéltek egy farkasról,aki megvigasztalta a magányosokat és hazavezette az eltévedőket.
Történt egyszer,hogy növényeket gyűjtögetni indult Eszter.Volt a Sashegyen
egy gyönyörű tisztás,ahol százszorszépek,nefelejcsek,pipacsok,szebbnél-szebb növények,virágok ontották illatukat.A virágok lenyűgözték a kislányt,önfeledten heverészett a fűben,örült a madarak énekének,megcsodálta a bogarak szorgoskodását,a pillangók kergetőzését,hallgatta a tücsök muzsikáját.Annyira elvarázsolta a táj szépsége,hogy megfeledkezett miért küldték a rétre.Édesanyja arra kérte,szedjen kamillát és különböző növényeket,amiből teát főzhet és meggyógyíthatja,ha beteg lesz.Azt is mondta neki,ne maradjon túl sokáig.De bizony úgy megfeledkezett az idő múlásáról,hogy besötétedett.Ijedten,meg-szeppenve nézett körül.Már nem találta olyan gyönyörűnek a rétet,szépnek a tücsökmuzsikát,illatosnak a virágokat,csodálatosnak a madarak énekét.Hiába kereste a hazavezető utat,nem tudta merre menjen.Lefeküdt a fűbe és zokogni kezdett.Még azt sem hallotta meg,amikor valaki a közelébe érkezett.A farkas óvatosan nyalogatni kezdte a kezét és az arcát.Eszter amint felnézett egy kutyát látott maga előtt.Nem ijedt meg tőle,mert barátságos volt vele és így már nem volt egyedül.Valójában ez a farkas volt az,akiről annyi mesét szőttek az emberek.A vad lenyalta a kislány könnyeit,vigyázva fogai közé vette szoknyája szélét és húzogatni kezdte.Eszter mint ha tudta volna,hogy a farkas segíteni akar,engedett a húzogatásnak és követte az állatot.Kettesben indultakel,de a farkas előbb még szerette volna,ha a lányka megtanulja,hogyan lehet tájékozódni a sötétben,így bevezette a tisztásról az erdőbe.Eszter hallgatta a fák susogását,lábai alatt érezte a faágak reccsenését.Botlásai közben ragacsos lett a keze és kicsit felhorzsolta a tenyerét is mikor a kéreg felsértette.De ő mégsem fakadt sírva.Látott egy-egy felvillanó szempárt,akit barátja hamar el is ijesztett.Huhogásáról megismerte a baglyot.Furcs édeskés illatot is érzett.Nem félt,de tudta ez a hely nem az,ahol eddig járt.Ezután a vad visszavezette Esztert a mezőre.Ismerős illatözön csapta meg az orrát.A puha pázsitba lépve szinte belesüppedt,kicsit nyirkos volt,de cseppet sem fázott.A farkas vezette húzogatva szoknyáját,Eszter meg-megsimogatta érte hálásan.Eszébe jutott az otthona,édesanyja,s bár nem volt egyedül hű társ kísérte-e pár sort mormolta:"Korán nyugszik a Nap,S nincs elég ereje,
Alszik a természet,Madara,erdeje".Ezt még anyukája tanította neki.Kezdett világosodni,mikor Eszter meglátta a házukat.A kislány szemébe könny szökött.Letérdelve átölelte segítőjét,szemébe nézett és köszönetet mondott neki.Anyukája épp ekkor nézett ki az ablakon,s döbbenten látta,hogy kislánya mellett egy farkas van és azt ölelgeti,símogatja.Rémülten lépett ki az ajtón,Eszter pedig boldogan ugrott anyukája nyakába.A barát beleszippantott a levegőbe és egy szempillantás alatt eltűnt.Eszter örült,nevetett anyja karjában,de néhány könnycsepp végiggördült arcán,mikor barátját elmenni látta.
Eszter évekkel később újra kiment a rétre.Végig nézett a végtelennek tűnő mezőn,megszagolta a csodaszép virágokat,még a hajába is tűzött belőlük.Beleheveredett a fűbe,megszámlálta a felette elszálló madarakat.Örült,hogy ismét itt lehet.Minden olyannak tűnt neki,mint régen,kislánykorában.Csak barátja hiányzott neki,aki miatt most összeszorult a szíve.Rá emlékezve,csukott szemmel végigment az erdőn,szinte érezte a kezén a sebeket,hallani vélte a baglyot,a faágak reccsenését.Mint ha a barátjával sétálna most is,és eszébe jutott mire tanította az állat.:-Ha valamit nem lát,azt másképp is felismerheti.Az ismeretlen is lehet olykor ismerős és nem kell félni az ismeretlentől.Igaz barátság nem csak az emberek között lehetséges.A baj akkor a legrosszabb,ha egyedül vagy,könnyebb ha melletted van egy társ.Önzetlenül segíteni a legnagyobb boldogság!-Hálásan gondolt vissza megmentőjére,aki végigkísérte,tanította a hazavezető úton,igaz társává,barátjává tette.Majd kinyitotta a szemét és ott állt előtte.Eszter ijedten nézte a hirtelen semmiből előkerülő idegent.Ám a farkas odament hozzá,megnyalogatta a kezét,és Esztert ismerős érzés kerítette hatalmába.Ekkor döbbent rá,hogy akit ő kutyának hitt,az valójában farkas,az ő legjobb barátja.Megsimogatta,majd amilyen gyorsan megjelent,oly gyorsan el is tűnt a szeme elől a farkas.
Eszter hazaindult,de ezúttal nevet is adott a rétnek.Farkasrét lett,mert itt találkozott a farkassal először,aki megvigasztalta és hazakísérte.Ma is ezen a néven ismerjük.

Életem története

Apám míg távol dolgozott szegény,
anyám férfiakkal szórakozva henyélt.
Így két évesen,éhesen,fázva,
elvittek állami gondoskodásba.

Apám,mikor tudott meglátogatott,
csomagot küldött vagy értem dolgozott,
lelkem akkoriban gyakran volt zaklatott.

Mindig mosolyogva,szeretetre vágyva,
mentem ki vitt,néha pórul járva,
míg rá nem találtam az igazi családra.

-Becsaptak sokszor,mert szerettem,
ezért magam köré falat építettem,
s közel csak keveset engedtem.-

Hetedikesen anyám megismertem,
ő kevésbé,-letagadott-,ott álltam leverten,
összetörve,sírva,romokba heverten.

Kunfehértóról a nyolc osztályt kijárva,
Fótra kerültem középiskolába.
-Itt éreztem milyen az árva bezárva.-

Messze volt minden,mi igaz,
szerelem,család,otthoni vigasz,
a természetbe menekülve kutattam azt.

S hogy méltón viseljem fájdalmamat,
s mosolygó arcom mögé ne lássanak,
versekben írtam le minden bánatomat.

-Lelkemre megnyugvást,mit akkor kerestem
önzetlenül szerető gyermekek közt leltem.
Amit tőlük kaptam,attól több s jobb lettem.-

Tizennyolc évesen nem tudom mi történt velem,
bizonyítani akartam megállom a helyem,
így Pesten maradtam,pedig vártak engem.

Döntésem súlyát még sem éreztem,
de naiv kislányként hamar megértettem,
az élet nem olyan,mint ahogy képzeltem.

Majd férjhez mentem,tovább nem sodródtam,
s szívem alatt új reményt hordoztam,
két otthonom volt,s óvodában dolgoztam.

-Óvónőnek lenni nagyon szerettem,
mert akikben bíztam ott voltak mellettem,
ölelő karjukban mindent elfeledtem.-

Pár hónap múlva valóra vált álmom,
megszületett várva-várt elsőszülött lányom.
Nem sejtettem,hogy őt csak rövid ideig látom.

Mert a sors keze-mit adott-
oly gyorsan tőlem elragadott,
magára hagyva rútul becsapott.

A kínt elviselni nehezen bírtam,
reményt vesztve többé semmiben sem bíztam,
Tollat ragadtam,s belülről sírtam.

Barátaim,kik végig kitartottak,
munkát adva boltjukban semmiért sem szóltak,
velem együtt küzdöttek,harcoltak.

Lányom után anyám és bátyám is távozott,
S az örökség testvéreimhez közelebb nem hozott.
Megismerésük csak csalódást okozott.

Egy év telt el szomorkodva,
s ismét kislány mocorgott pocakomba,
aggódalmam,félelmem súlyát hordozva.

Mindentől s mindenkitől féltettem,
bizony túlságosan el is kényeztettem,
s hogy mért nem értenek,nem értettem.

Mert a lélek akkor gyógyul,ha szeret,
s bár nem forrasztotta be a mélyen ütött sebet,
a szív boldog,ha gyermeke lehet.

Kitti,hogy óvodás lett kevesebbet láttam,
s gyermekek közé is egyre többet vágytam,
így óvodájába dajkának beálltam.

A felnőtt világ idegennek tűnt,
s mire elfogadtak,bennem hagyott űrt.
Bizalmatlanságom csak nehezen szűnt.

Lányom már első osztályt járt,
mikor rám újabb sorscsapás várt.
Két apát elvesztettem,s nagyon fájt.

Lelkem akkor újra porba hullt,
s felkavart ismét a fájó múlt.
Szívemben érzelmek vihara dúlt.

Ezután tudtam meg valójában,
hogy 12 testvérem van szerte az országban.
Öröm és bánat,hogy "őket megtaláltam."

35 évet így megéltem,
talán több is,mit reméltem,
S hogy sokan szeressenek elértem.

Mert mindenkinek jut egy kereszt,
súlyát cipeljük,el nem ereszt,
Ki megtanulta viselni többet nyer,mint veszt.