lelektunder blogja

Hogyan fút össze két fiú élete, s lesz belőle egy életreszóló barátság...

PALI

A csendes kis falut lankás emelkedők ölelték körbe, azok fölött pedig alacsony hegyvonulatok siettették az alkonyt estefelé.
Néhol sűrű fenyvesek magasodtak kopár talajba kapaszkodva, máshol dús, alig járható, szinte áthatolhatatlan aljnövényzet szőtte be a hegyoldalát.
A szelíd lankákon parcellázott földdarabok, apró gazdaságok bontották meg a természetes tájat, melyet szorgos emberi kezek tettek termővé.
Nagy becsben tartották az ott élő családok azokat a kis tenyérnyi földeket.
Két ló volt a faluban, néhány tehén, amin osztozniuk kellett az ott élőknek.
Szegény lovak szántás idején, igencsak megdolgoztak a betevő falatért, mint az ott élők, szinte egész nap a határban dolgoztak a földeken, kövér embert abban az időben nemigen lehetett látni.
A tehenek által adott tejet meg azok a családok kapták, ahol gyerekeket neveltek, de ott is csak tízéves korig.
A háború borzalmait átéltek reményteli szívvel élték meg a mindennapjaikat, és ugyanígy gondoltak az elkövetkezendő évekre is.
Egy apró kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, nagyobb az összetartás, mint bárhol máshol.
A hamar segítség mindjárt könnyíti a bajba jutott emberek életét.
A munkából már idejekorán kivették a kicsik is a részüket, mert kellett a dolgos kéz, hiszen nagyon sok családból hiányzott olyan, aki a családfő szerepét töltötte be vagy egy gondoskodó édesanyáét.
A kisebbek még vidámak, mert ők képtelenek arra, hogy felfogják a halál értelmetlenségét, ami egy családtag elvesztésével jár.
Palika már nem tartozott közéjük, Ő pontosan tudta mit jelent mindenkit elveszíteni, és egyedül maradni.
Sokszor visszagondolt arra a napra, és nem tudja még most sem eldönteni, hogy szerencsés vagy szerencsétlen nap volt-e számára, az a szombati nap?
Hiába mondták a szülei, hogy maradjon otthon,de ő nem fogadott szót.
Talált egy sérült állatot, az nem tudott mozogni, ezért minden nap elment hozzá némi elemózsiával.
Szeretett kóborolni a határban, ismert minden érdekes helyett, volt egy titkos barlangja is.
Éppen az állat fejét simogatta, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg a környéket, talpára szökkent majd ujját bedugva fülébe rázta meg, hogy az kiduguljon.
Füst gomolygott a falu felől, lélekszakadva rohant, hogy segítsen a bajba jutottakon.
Egyre közelebb érve valami furcsa izgatottság, és balsejtelem kezdte gyötörni, mert a felszálló füst maradéka a házuk közelében kígyózva emelkedett az ég felé.
Aztán, egyszer csak a lélekszakadó futás után megállt, lehajolva a térdére támaszkodott, hogy erőt nyerjen, mert úgy érezte szétszakad a tüdeje, de aztán térdre rogyott…először fel sem fogta, amit látott.
Érthetetlenül motyogott, széttárt karjaival, mintha ölelt volna valakit vagy valamit.
Talán valamelyik kis testvérét vagy az anyját, kit annyira szeretett, talán a nagymamáját, akinek nem is tudta az igazi nevét, mert amióta csak az eszét tudta, mindenki édes mamának szólította. Sokáig volt így ott, körülötte az emberek némán álltak, nem mertek még megmozdulni sem.
Fagyos rögbe zárt pillanat volt ez, ami örökre ott maradt a szívekben.
Nem volt ott a házuk, egy hatalmas gödör tátongott a helyén, üveges szemeivel körbe nézett, de nem látott senkit a családjából. Azt hitte, hogy valami belebújt a belsejébe, mert úgy feszítette a mellkasát, és azt érezte mindjárt szétrepeszti az a valami ott belül. A fájdalom elviselhetetlen volt.
Ekkor egy hatalmas ordítás rázta meg a teret - talán nagyobb volt attól is, mint amikor a bomba robbant- és szállt fel az égig, egészen Isten országáig.
A szomszédok elmondása szerint, az apja egy mély vermet ásott, amikor valamilyen okból egy fel nem robbant bomba működésbe lépett.
Nem volt temetés, hiszen nem volt kit temetni, csak gyászolni tudott ott bent, ahol azóta nagy lett az üresség!
A gondtalannak tűnő gyerekkornak vége lett, hamar megértette, hogy bármennyire is sajnálják, ami történt vele, több éhes szájat nem tud eltartani egyetlen család sem.
Így aztán a falusiak megállapodtak abban, hogy melyik nap ki fogadja be, aki aznap élelmet, és szállást biztosít neki, amíg nagyobb nem lesz.
Nehéz időszak következett, mert minden család erősen munkára fogta, és bizony az esti alváshoz nem kellett altatót mesélni, hogy el tudjon aludni.
Pedig szívesen hallgatta volna a mesék szavát, jó lett volna még arról ábrándozni, hogy a lovagok és királyfiak milyen hősök, hogyan vívnak meg csatákat, és kényszerítik a gonoszt a földre…milyen jó volna elnyerni egy királylány kezét, meg a fele királyságot.
Milyen jó lenne gazdagnak lenni, de aztán arra gondolt, hogy nem is kellene neki most hirtelen csak egy rendes ruha, mert ami rajta van, abból kilátszik itt-ott a csupasz bőre.
Ez a lyukas ruhák ideje volt, amikor az emberek nem bámulták meg egymást a rongyos viselet miatt, de már igen szerencsésnek tartották azokat, akiknek sikerült valamilyen foltnak való anyagra szert tenniük.
Esténként sokszor feküdt olyan ólakban, aminek tetejét elette az idő, így közvetlenül láthatta az égi tenger csillaghajóit.
Az égi fény sugarai megvilágították sovány arcát, beesett szemeit. A nélkülözéstől arca idősebbnek látszott koránál, kiugró homloka azonban arra engedett következtetni, hogy kiváló értelem van mögötte.
Nyáron nem is bánta, hogy szemének ilyen pazar, különleges, rejtélyes világot kell látnia.
Szívesen nézegette az égen azokat a fénylő, bozontos pontokat. Próbálta megkeresni, melyek lehetnek azok, amelyek az Ő volt családjának a tagjai.
Aztán mindig kiválasztotta aznap estére a kedvenc csillagjait, és beszélt hozzájuk, nagyon sokszor halványultak el azok a fénylő pontok a sűrű könnyek közepette, mint egy függöny, úgy takarták el az eget.
Sokszor álmodozott, ennyi maradt neki, semmi több, de ezektől legalább felmelegedett a szíve, ami meg a lelkét melegítette, így legalább a hűvösebb éjszakákat sikerült átvészelnie.
Szerette a Holdat, arról álmodozott, hogy az égi lakása a családjának, és majd ha végeznek a munkával, akkor odamennek haza, ott biztonságban lesznek.
Azon a helyen nem történhet olyan, hogy egy bomba felrobban, biztosan nincsenek olyan emberek, akik le akarják igázni a másikat, ott csak boldogság lehet.
Aztán még álmodozott egy itteni házról, ahol meleg van, és finom étel, hogy milyen jó lenne, ha nem kellene néha ellopni a másét, hogy követelőző éhségét csillapítani tudja.
Tudta, hogy lopni bűn, a szülei arra tanították, hogy sose nyúljon ahhoz, ami a másik emberé!
Tudta, ezért volt éppen lelkiismeret furdalása, hogy nem tartja be azt, amire drága jó szülei tanították.
Az emberben viszont, nagyobb a túlélési ösztön, mint a becsületesség, és ha az életben maradáshoz egy kis gyümölcsöt kell lopnia, akkor bizony megteszi.
Az éhség, az életben maradás volt bűnének feloldozója.
Gyakran kóborolt el azokra a helyekre, ahol a fákon bő volt a termés, és azok a incselkedő, hívogató gyümölcsök mind őt csalogatták.
Félt a kerülőktől, ezért egyik szemét mindig, mint a sas, a környéken tartotta, és ha kellett akkor gyorsan menekülőre fogta.
Egyszer járt még eddig pórul, akkor is a figyelmetlensége miatt, annyira éhes volt, hogy amikor a gyümölcsöt ette a fán, behunyta mindkét szemét, és teljesen átadta magát az ízek élvezetének. Amikor kinyitotta, látta, hogy a gazda rohan feléje, fokosát igencsak rázva, nem mászott, hanem ugrott, éppen egy szőlőkaró közvetlen közelébe, nem sokon múlott, hogy éppen rázuhanjon.
Rettenetesen megijedt, de a következő pillanatban igencsak menekülőre fogta, hálát adott a sorsnak, hogy ép bőrrel megúszta.
Palit mindenki szerette a faluban, talpraesett, fürge észjárású fiú lett belőle az évek során.
Hat év telt el a háború befejezése óta, de Ő még mindig a falusiak kenyerét ette.
Aztán az egyik nap felvirradt a szerencsecsillaga, éppen hazafelé tartott, amikor egy szekér állt meg mellette.
A rajta ülő ember megkérdezte, kinek a fia?
Nem vagyok én senkié, és mégis mindenkié!
Az idegen felültette a bakra és útközben, míg be nem értek a faluba, a fiú elmesélte élete történetét.
A nagy bajszos ember nem szólt semmit, de szeme sarkában könnycseppek gyülekeztek.
Nézte a fiú arcát, hogy milyen sovány majd jól átvizslatta a szemével, nyurga nagy növésű gyerek, állapította meg.
Milyen jó lenne, ha lenne egy ilyen fia, mennyit segíthetne, és lenne értelme az életének.
Volt neki, de 22 évesen elvitték harcolni, aztán egyszer csak jött a levél, hogy hősi halált halt.
Azon a napon az Ő lelke is meghalt a feleségével együtt.
Nagyon nehéz szülése volt az asszonynak, éppen hogy életben maradt, nem merték megkockáztatni a második gyereket.
No meg az, hogy fiú lett úgy már megelégedtek azzal az egyel.
Ki gondolta akkor, hogy megcsúfolják a világot, és felelőtlen emberek önös érdekei háborút szítanak.
Gyakran nézett a fiúra, mintha néhány vonása hasonlított volna az Ő szeretett fiáéhoz.
Jóképű legény gondolta magában, a szeme és a tekintete, mi az Ő Jánosáé.
A faluba érve a fiú leugrott a kocsiról, megköszönte a fuvart, és tisztelettudóan elköszönt. Az öreg sokáig nézett utána, majd a lovakat az ostorral meglegyintve, haladt tovább.
Útközben gondolatai kergetőztek a fejében, meghányva-vetve magában a dolgokat, arra az elhatározásra jutott, hogy elviszi magával ezt a gyereket, ha az szívesen elmenne vele.
Aztán meg ki tudja, hogy is lenne?
Rendes gyereknek látszik, embert tudna nevelni belőle, amikor ez a döntése megszületett, leülepedett benne minden izgatottság, jókedvűen fütyörészve, nagyokat zökkenve halad tovább.
A fiú nem is gondolta még reggel, amikor Bimbó tehén pofán nyalta, hogy milyen jól fog végződni a napja.
Késő délután kiabálást hallott, valaki a nevén szólongatta, abba hagyta a munkát majd elindult megnézi ki zajong.
A kapunál az öregember állt, akivel az úton találkozott.
Köszönt neki majd megkérdezte miben segíthet.
Eljönnél-e velem Te fiú oda, ahol én lakom?
Nekiszegezve a kérdést, minden kertelés nélkül.
Lenne fedél a fejed felett, kapnál rendes ételt, ha megleszek veled elégedve, akár még a fiammá is fogadhatlak, aztán pedig rád hagyok mindent.
Pali, egy percet sem gondolkodott, elköszönt a háziaktól, aztán felült az öreg mellé, erősen egymás szemébe néztek, szótlanul is értették egymást.
Hangtalan fogadalmat tettek, ami ezután egy életre összekötötte őket.
Amikor haza értek a fiú szíve nagyot dobbant, majd kiugrott a bordái közül, mert olyat látott, amit alig tudott elhinni.
Megcsípte magát, hogy nem álmodik-e, mert egy nagy cseréptetős házat pillantott meg, szép nagy udvarral, istállókkal.
Könny szökött a szemébe, és hosszú idő után most érezte először, hogy talán mégsem feledkezett meg az Isten odafent róla, talán neki is megadatik, hogy újra legyen egy családja, ahol szeretik, ahol Ő is szerethet.
A régi családját soha senki, és semmi nem kárpótolhatja, de jó embereket lehet teljes szívvel szeretni, és most Ő ilyen emberek közé került.
A házból egy kis törékeny asszonyka jött ki, fekete fejkendő fogta közre szép, de szomorú arcát.
Az öreg odament hozzá, váltott vele néhány szót majd szólt a fiúnak, menjen közelebb.
Tisztelettudóan köszöntötte az asszonyt majd bemutatkozott, és megkérdezte, Ő hogyan szólíthatja?
Hívj csak egyelőre Terka mamának, mondta az, és kedvesen mosolygott.
Aztán intett neki, hogy kövesse.
Utasította a cselédet, készítse elő a fürdéshez szükséges dolgokat, majd bement a fia szobájába, és amikor visszatért egy egész öltözék ruha volt a karján.
Pali észrevette, hogy a szeme sarkában könnycsepp készül legördülni.
Köszönöm Terka mama, ígérem nem leszek hálátlan a jóságukért, soha nem felejtem el egyetlen percre sem, amit értem tettek.
Amíg én élek, addig maguknak gondjuk nem lesz öreg korukra.
Az asszony most már nem tudta visszatartani a könnyeit.
Amikor János bácsi kifogta a lovakat és beért a házba, el nem tudta képzelni mi történhetett, hogy a felesége annyira szipog, és csak hullajtja a könnyeit.
Elkészült a fürdővíz, amikor belemászott a nagy fadézsába, végig gondolta a napját, a hirtelen jött szerencséjét.
Azt, hogy reggel még a Bimbó alól dobálta a trágyát, a faluban élő embereknek volt kiszolgáltatva, estére meg egy jómódú házban, egy jó nagy dézsa meleg vízben lubickol.
Amikor kiszállt és megtörölközött, rápillantott az odakészített ruhákra.
Kezébe vette... egy darabig csak simogatta… már olyan régen nem volt rajta tisztességes öltözet, hogy nem is emlékezett rá, milyen érzés abban lenni, milyen az, ha finom puha kelme érinti a bőrét. Aztán, amikor készen lett, elindult vacsorázni.
A folyosón, ahol áthaladt, egy majdnem teljes alakot befogó tükör volt a falon.
Már éppen elhaladt mellette, amikor észrevette.
Visszalépett, hogy szemrevételezze magát.
Egy pillanatra fel sem fogta, amit látott.
Milyen jó lenne, ha a mama most látna engem odafentről, biztos örülne velem együtt, és elcsodálkozna azon, milyen nagyra nőttem, már kész férfi vagyok.
Amikor belépett a konyhába, olyat látott, amit még sosem, még otthon sem, hiszen a háború alatt nagy volt a szegénység, nem volt dúsan terített asztal.
Szép tányérok, csillogó evőeszközök, annyira csillogóak, hogy azt hitte megvakult tőle.
Megmutatták melyik székre üljön, amikor helyet foglalt, először nem mert még az ételhez sem nyúlni, pedig a nyál úgy összefutott a szájában, nem győzött nagyokat nyelni.
Aztán egy kis noszogatásra mégis bátorkodott, és kivett egy darab kacsacombot.
Úgy érezte nem bírja ki amíg megrágja, annyira követelőzött a gyomra, de tudta, hogy most figyelik, és neki nem lehet hibázni, ha itt akar maradni.
Innentől kezdve jól ment a sora, megszerette az öreget, akit nemsokára apámnak szólított, az meg Palit, fiamnak.
Terka mama nem győzött imádkozni, és megköszönni Istennek, hogy ilyen fiút küldött nekik.
Annyi boldogságot lelt benne, hogy gyakran törölgette örömkönnyeit a köténye sarkába.
Ahogy teltek az évek, öregapjának már egyre nehezebbé vált a munka, nem úgy a fiúnak.
Élete legjobb időszakát élte, tele erővel, majd kicsattant az egészségtől!
Munkában megedzett, izmos testét sokan megirigyelték, jó kiállású legénnyé cseperedett, a lányok szeme igencsak megakadt rajta. Némelyik huncutul, volt, amelyik szemérmetlenül vagy sunyin, de olyan is akadt, aki erősen a szeme közé nézett, bátran állva a tekintetét.
Szépek voltak a lányok, de valahogy egyiknek sem sikerült Pali szívét megdobogtatni.
Sok év telt el, mire mindkét szülőt elvesztette. Mindkettőtől határtalan szeretetet kapott.
Sokszor eszébe jutott Terka mama simogató, szelíd tekintete, és hogy mindég neki adta a legjobb falatokat.
Az apja is látta, de cinkosan nem vett róla tudomást, örömét lelte abban, hogy a felesége arca derűs, és mosolygós volt.
Soha nem mondta mennyire szereti, de éreztette vele, hogy fiává fogadta.
Ő sem mondta sosem, hogy anyám, mindig is Terka mamának szólította, de a mai napig úgy érzi, mintha szülőanyja lett volna. Családot még nem alapított, nem volt olyan ok, amiért szívesen maradt volna a faluban.
Aztán, arra az elhatározásra jutott, mindent elad, és felköltözik a fővárosba, hogy megvalósítsa gyerekkora óta dédelgetett álmát. Tűzoltó szeretett volna lenni, segíteni bajba jutott embereken, ez volt minden vágya.
Az élet megtanította, hogy segítsen azokon, akiknek szerencsétlen a sorsa.
Az elgondolást tett követte.
A főváros először idegen volt számára, de miután felvételt nyert a tűzoltóknál, onnan kezdve egyre jobban magára talált.
Sosem feledkezett meg a régi életéről, a sok szenvedésről.
Mindig volt néhány apró a zsebében, hogy amikor koldust látott, tudjon neki adni, sosem ment el síró gyerek mellett, amíg meg nem tudta miért sír.
Segített átvinni a babakocsit az úttesten, ha az anya szatyrokat cipelt, összeszedte az utcán kóborló gyerekeket, és jó dolgokat mutatott nekik, olyanokat, ami értelmet adott a fejlődésükhöz. Közben tanult, képezte magát, és néhány év múlva a legjobb tűzoltók között tartották számon.
Nagy tiszteletnek örvendett, és persze, rátalált a szerelem is, egy gyönyörű, kedves lány lett a felesége, aki két gyermekkel ajándékozta meg.
Az egyik nap megszólalt a sziréna!
Aznap Pali volt az ügyeletes tiszt, Ő vezényelte le a bevetést.
Egy tízemeletes irodaház negyedik emeletén tűz ütött ki, hatalmas láng, és füst kavarodott az emeleti ablakokból.
Roppant veszélyes volt a helyzet, szinte mindenkit sikerült kimenteni, de egy embert még nem találtak, egy Palival egykorú fiatalember, a vállalat vezetője még bent volt.
Pali nem tétlenkedett, mire észrevették mit tervez, már el is tűnt az épületben.
Aztán néhány perc múlva, egy ájult férfi testét cipelve rohant ki a lángcsóvák elől.
A mentősökre bízta, majd tovább rohant menteni, ami még menthető volt…de egy pillanatra megállt, és visszanézett.
Valami megmagyarázhatatlan érzés futott rajta keresztül, ahogy ránézett a másik férfira....aztán újra a mentés foglalta le minden figyelmét.





Bandika


A háború, vége felé közeledett, de még gyakoriak volta a légitámadások, és vad csatározások folytak szerte a fővárosban. Minden egyes utcát, ádáz küzdelemmel szereztek vissza az ellenségtől, s ezekben az utcai közelharcokban még az utolsó időszakban is sok katona vesztette életét.
Gyakran megszólaltak a szirénák, ilyenkor, emberek özönlötték el az utcákat, és rohantak a legközelebbi óvóhelyre.
Kis motyójukat vitték a kezükben, csak annyi volt az, ami megmaradt az életükből, az a kis batyu, amiben nem is vagyoni érték volt, hanem személyes emlékek, amit ha elvesztenek, soha nem lesz pótolható, eltűnik a múltjukkal együtt.
Néhány megsárgult fénykép a családról, nagyszülőkről, levelek, melyek messzi tájról érkeztek.
Onnan, ahol a férj, az apa, a szerető harcolt egy másik országban, egy másik nép szabadságáért.
Kovácsné, amikor meghallotta a figyelmeztető jelzést, karjára kapta a kisebb gyereket, a nagyobbnak pedig szólt, hogy fogja kezébe, azt a bizonyos motyót, és a lehető leghamarabb próbáljanak eljutni a bunkerig.
Olyan gyakran volt riadóztatás, hogy szinte rutinszerűvé vált, futás közben pedig egyáltalán nem gondoltak a halálra, az adrenalin az egekig szökött bennük, ami elnyomta a félelemérzetüket.
Az asszony hátra pillantott, meglátta a nagyobbik gyereket, ahogy fut utána, de nem volt a kezében semmi.
Megtorpant a futásban, rákiáltott a fiúra!
Hol a holmi, amit hoznod kellett volna?
A gyerek ijedten hőkölt, majd sarkon fordult, és rohant vissza a házba, felkapta az ott felejtett „kincseket”majd sietett az anyja után. Abban a pillanatban a közelben egy bomba csapódott, hangja fülsiketítően terült el a környéken, beleremegtek a falak, üvegcsörömpölés hallatszott mindenhonnan.
A fiút falhoz vágta a légnyomás ereje, de különösebb baja nem esett.
A közelben légvédelmi ágyuk pufogása hallatszott.
Összeszedte magát, aztán újból futásnak eredt, majd óvatosan, a fal mellett osonva próbálta utolérni az anyját.
Ekkor látta meg a bombatölcsért.
Egy hatalmas kráter volt ott, ahol az előbb még az anyja, és testvére megállt, hogy megvárja.
Anya…suttogta alig hallhatóan...Editke…arcára érthetetlen kifejezés ült, még próbálta elhitetni magával, hogy talán az anyja mégsem várta meg ott, hanem sietett eljutni az óvóhelyig.
Lassan közeledett, reménnyel telt szívvel, de aztán a következő pillanatban, az is teljesen elszállt.
Mindkettő holtan feküdt, szörnyű állapotban…egy pillanatra bevillant egy kép az apjáról, akit szintén bomba tépett szét valahol. Amikor megkapták az értesítést, anyja szó nélkül összehajtotta, majd berakta a ruhája alá, a szíve fölé, onnan kezdve nem látta mosolyogni.
Szeméből eltűnt a csillogás, lelkébe beköltözött a fájdalom, és a szomorúság.
Úgy, mint most az Ő szívében.
Mi fáj itt belül a testemben, miért akar kiszakadni belőlem egy darab?
Istenem!
Mindig jó gyerek voltam, szót fogadó, becsülettel imádkoztam esténként, arra kérve Téged, hogy vigyázz ránk!
Édesanyám, drága édesanyám, bocsáss meg nekem, hogy elfelejtettem azt a csomagot!
Editke, édes kicsi húgom, kérlek, ne haragudj rám!
A fájdalom, mint egy tőr, hasította végig.
Amikor vége lett a támadásnak, az emberek kezdtek előszállingózni az utcára.
A szomszédok találtak először a fiúra, és azonnal megértették mi történt.
Bandika testét zokogás rázta, átölelte a két testet, mint egy hűséges kutya, melyik nem mozdul halott gazdája mellől, hanem szűkölve, nyüszítve sír, úgy sírt ez a szerencsétlen árván maradt gyermek is. Kisék voltak a szomszédok, próbálták vigasztalni a fiút, aki ekkor még csak 11 éves volt.
Megvárták, amíg csitul a gyermek sírása, hagyták, hogy a könnyei kimossák a fájdalom nagy részét a lelkéből.
Aztán kézen fogták, és haza vitték magukhoz, de csak szállást tudtak neki adni.
Ők is éheztek, örültek, ha az övéinek jutott legalább annyi, hogy elkerüljék az éh halált.
Mindenki szűkölködött ez idő tájt, nehéz időszak következett Bandika életében.
Ő is fiatalabbnak tűnt koránál, mert a nélkülözés a fejlődő korban lévő gyerekeket visszavetette a növekedésben.
Aztán, az egyik nap bejelentették, hogy vége a háborúnak, a szovjet hadsereg segítségével felszabadult hazánk, újra béke van az országban.
Megindult az élet, az emberek bizakodva néztek a jövőbe, megkezdődött a romok eltakarítása, és elindultak az építkezések, a parasztok újra szántottak, vetettek, abból pedig került a fővárosba is, ahol egyre több helyen árultak élelmiszereket, gyümölcsöt.
A fiú sokat csavargott a piacok környékén, mint a legtöbb ilyen sorsú gyerek.
Próbálta megszerezni a napi betevőjét, néha tisztességesen, de ha másképpen nem ment, bizony nem átallott tisztességtelen eszközökhöz folyamodni.
Sokszor felajánlotta, hogy segít az árusoknak cipekedni, ha kap érte némi élelmet cserében.
Szeretett dolgozni, mert ha e képen jutott ennivalóhoz, akkor a lelkiismerete önmaga előtt is tiszta maradt.
Meg aztán, így nem kellett Istenhez megbocsátásért könyörögnie, igaz, attól a naptól kezdve, amikor az a szörnyű dolog megtörtént, sokszor haragudott rá.
Magában heves párbeszédet folytatott vele, számon kérve tőle szerettei halálát.
Esténként, amikor befeküdt az ágyába, ami az ablak közelében volt, sokáig nézte a csillagokat.
A legfényesebb csillag láttán, azt gondolta, biztos, hogy az, az Ő anyukája.
Nem lehet más, mert az ugyanolyan fényesen ragyog, mint az Ő Édese, mint amikor még együtt volt a család, mikor a papa csókot lopott a mamától, főzés közben.
A mama meg úgy tett, mintha mérges lenne, és a fakanállal fenyegette, a papa meg úgy tett, mintha szánná-bánná bűnét.
De jó is volt akkor még!
Na, vajon melyik lehet a papa?
Talán az a nagy ott?
Igaz, nem ragyog úgy, mint a mama, de hatalmas, erős, mint a papa volt, hiszen olyan könnyedén kapta ölbe a mamát, és szalad körbe-körbe vele az asztal körül, anya mag önfeledten kacagott.
Ilyen erős volt az én drága apukám!
Kicsi húgom...Te leszel a legszebb a csillagok között....sokáig keresgélt, aztán végre rátalált egy picinykére, mely úgy lüktetett, mint a szív, mintha élt volna.
Az emlékek, lassan álomba ringatták, reggel fura érzéssel kelt,de nem talált rá magyarázatot, pedig erősen foglalkoztatta.
Kiment a piactérre, munka után kuncsorgott, nagyon éhes volt, előtte való nap csak két almát evett.
Amikor úgy tűnt, hogy az egyik árus nem figyel oda, odakapott, és elemelt egy darab szalonnát.
Nem volt szerencséje, mert észrevette, és hatalmas patáliát csapott. Ordította, hogy fogják meg, tolvaj!
A fiú meg ész nélkül menekült, vissza-visszanézett, követik-e még az üldözői.
Az egyik sarkon befordulva hirtelen orra esett, a következő pillanatban csak két cipő orrát látta maga előtt.
Aztán nyakon csípték, felemelték, és egy szigorú tekintetű arc nézett rá.
Nem tudhatta, hogy abban a pillanatban vett egy nagy fordulópontot az élete....
Nem tudsz vigyázni, Te gyerek?
Mordult rá a cipőorr gazdája.
Mindjárt kitöröd a nyakad ebben a nagy rohanásban!
Talán üldöz valaki, hogy ilyen sietős az utad?
Bandika úgy meglepődött, hogy egy pillanatig semmilyen hangot nem tudott kipréselni a torkán.
Óvatosan körül nézett, majd abba az irányba is, amerről menekült, hogy megbizonyosodjon, már senki sem üldözi.
A középkorú férfi, még mindig erősen fogta a grabancát, gyanította, valami rosszat csinált a fiú, így elkezdte kérdezgetni, majd ráparancsolt mutassa meg, mi van a kezében.
A kis zsivány fejét leszegve mutatta meg, nem mert a felnőtt szemébe nézni.
Honnan van ez a szalonna?
Loptad?
Lángvörös arca elárulta az igazságot, de a férfi kíváncsi volt, hogy meri-e vállalni?
Andriska fejében egy pillanatra megfordult, hogy nem mond igazat, hiszen, úgysem tudja meg ez az idegen mi is a valóság, és végre már elengedi a nyakát, mert a jelenlegi pózban kezdett nagyon fájni.
Amikor kinyitotta a száját, maga is meglepődött a hallottakon.
Szóról, szóra elmondott mindent, ahogy történt.
Akkor a középkorú férfi, azt mondta neki, gyere mutasd meg kitől loptad, add vissza, kérj bocsánatot!
Erre tanítanak a szüleid, hogy vedd el a másét?
Hosszú néma csend következett.
A fiú egyik kezével a szalonnát szorongatta, a másikkal meg a kabátja alját babrálta.
A férfi kezdte elveszíteni a türelmét.
Csak nagy nehezen szólalt meg...nekem nincsenek szüleim, nincs családom, nekem egyáltalán nincs senkim, mondta halkan a fiú, és az idegen látta, hogy a gyerek szemében könnyek gyűlnek.
Elengedte a a kabátgallért, de ami utána történt, váratlanul érte.
A kisfiú hangosan zokogva, szinte kiabálva tette fel a kérdéseket.
Volt már a bácsi éhes, volt, hogy nem evett két napig sem? Didergett már úgy a hideg szobában, amikor azt érezte, annyira vacognak a fogai, hogy félő volt, ki találnak esni?
Még csak 12 éves leszek!
Magamnak kell az élelmet megszereznem, ha élni akarok, de nem mindig tudom becsületes úton!
Maga ezt nem érti, maga nem úgy néz ki, mint aki nélkülözik!
Koszos kis kezével törölgette a könnyeit, szétmaszatolva az arcán, annyira szánalmasan nézett ki, hogy az embernek meglágyult a szíve.
Na gyere, visszamegyünk, ahogy mondtam.
Aztán, ha szeretnéd, elviszlek a házamba, ott kapsz rendes ételt, és meleg szobát.
Bandika abba hagyta a sírást, és gyanúsan nézett a férfira, azt hitte át akarja verni.
Jössz vagy maradsz?
A fiú felé nyújtotta kezét, a gyerek először bátortalan volt, de aztán, mégis elfogadta.
Visszaadták a szalonnát az árusnak, szégyenkezve kért bocsánatot, majd igyekezett, minél hamarabb elhagyni a környéket.
A férfi elmagyarázta neki, hogy meg kell tanulnia, ha nála szeretne maradni, hogy a két legfontosabb dolog a becsület, és az őszinteség!
Ezt vésse jól az agyába!
Egy kertes házhoz értek, a férfi kinyitotta a kaput, s amikor beléptek a házba, ami legelőször feltűnt a gyereknek, hogy jó meleg van, aztán, hogy finom illat terjeng a levegőben csak is azért, hogy vele incselkedjen.
Na, ebből gyorsan nagyokat szippantott, nehogy tovatűnjön, igyekezett jó nagy slukkokkal tüdőre szívni.
Pont úgy, mint az öreg Kertész bácsi, aki az alagsorban lakott, és mindenféle növényből sodort bagót magának. Éjszaka meg nem lehetett tőle aludni, mert úgy krahácsolt, hogy mindenki azt gondolta, nem éli meg a reggelt.
Az öreg annyi mindenen keresztül ment már életében, hogy eszébe sem jutott, napi néhány nyavalyás bagónak megadni magát!
Hirtelen, az egyik ajtóban, egy asszony jelent meg.
Mama…suttogta a gyerek, és megbabonázva nézett a közeledő nőre.
Egy pillanatra azt hitte, hogy az édesanyja jön vele szemben, annyira hasonlított rá az asszony.
Mosolyogva kérdezte meg férjét, hogy kihez van szerencséje?
Tényleg, kapott a homlokához a férfi, még nem is tudom a neved fiú!
Ő itt Zsófia asszony, engem Gézának hívnak.
Kit tisztelhetünk benned?
Az én nevem Kovács András, mondta megilletődve a fiú, mert még mindig az asszonyt nézte csodálkozó arccal.
Nos Andris, mosakodj meg, és gyere ebédelj velünk.
Amikor egyedül maradt a mosdóhelységben, megdörzsölte a szemét, biztos, hogy nem álmodik?
Valóság az, amit lát maga körül?
Amennyiben nem valóság, hanem álom, akkor ne ébressze fel senki, mert most nagyon sokáig szeretne álmodni.
Az asztalon a háziak szerint hétköznapi étel volt tálalva, de Andrisnak, abban a pillanatban, ez maga volt az étkek királya!
Vigyázz az evéssel, egyelőre csak keveset egyél, figyelmeztették, mert ha hirtelen tömöd meg az összeszűkült gyomrod, beteg leszel, és mindent kihánysz.
Aztán, hogy honnan vagy honnan nem, délutánra, mire megfürdött, ruhák kerültek elő, olyanok, amiket csak a Swartzék, meg egy-két jómódú emberek gyerekein látott.
Amikor felöltözött, feszengve nézegette a tükörben magát.
Ez én lennék?
Aztán ránézett a lábára, a cipő is puha volt és meleg, nem látszottak ki a lábujjai, mint a másikból.
Ebben a pillanatban akaratlanul is elkezdtek folyni a könnyei.
Ekkor lépett be jótevője.
Miért sírsz?- kérdezte, miközben megsimogatta a fejét.
A családomra gondoltam, a mamára...roppant büszke lenne rám, ha most látna.
Remélem mégis lát onnan fentről, és mosolyog, hogy milyen csinos fiú lett belőlem.
Köszönöm Géza bácsi!
Mindent köszönök, ígérem, ha megengedi hogy itt maradjak,mindent megteszek azért, hogy örömüket leljék bennem.
Megfogadom, sosem felejtem amire tanított, hogy legfontosabb ez a két dolog: becsület és őszinteség!
Ebben a pillanatban, olyan érzés játszódott le az emberben, ami egy életre fogva tartotta.
Érzelmileg nagyon közel került a gyerekhez, meghatódott ezen az új érzésen, és tudta, ezt a gyereket fiaként tudja majd szeretni.
A feleségével sem lesz semmi baj, mert látta az első pillantásában, amikor ránézett a fiúra, az a pillantás, olyan volt, mint egy aggódó édesanyáé....és különben is, már olyan régen volt gyerek a háznál.
Könnyek gyűltek a szemében, mert eszébe jutott a saját kisfiúk, aki ennyi idős volt, amikor elveszítették, de talán majd most, ez a gyerek kitölti a szívükben lévő űrt, amit Gézuka halála hagyott hátra.
Innen kezdve Andriskának igazi felhőtlen gyerekkora lett, nem volt más dolga, mint a tanulás.
Minden érdekelte, sokat és sokfélét olvasott, mire egyetemre került, nagyon felkészült fiatalember lett belőle.
Fogadott anyja és apja nagyon büszkék voltak rá, áldották azt a napot, amikor a sors adott nekik egy esélyt, ennek a fiúnak a személyében.
Amikor elvégezte a tanulmányait, átvette apjától az irodaházat.
Fiatalos, friss lendületével felvirágoztatta azt.
A megbízhatósága garancia volt minden ügyfél számára, mert a tisztesség, és becsületesség a legfontosabb - ezt sosem feledte!
Egyik nap a reggel pont olyan békésen kezdődött, mint mindig...
Igaz, volt egy furcsa megmagyarázhatatlan álma, és még reggelizés közben is azt próbálta megfejteni, mit jelenthet.
Az álmok rejtélyeinek megfejtése, titokzatossága, mindig is foglalkoztatta, de aztán a napi munkája során megfeledkezett erről az álomról.
A mosdóban volt éppen, amikor tűz ütött ki, hirtelen jött, menekült volna, de az ajtó beragadt, a füst pedig egyre sűrűbb lett a helyiségben.
Dörömbölt, de nem hallotta meg senki a nagy kiabálásokban.
Egyre rosszabbul érezte magát, a füst fojtogatta, nem kapott levegőt, úgy érezte, szétszakad a tüdeje...aztán elvesztette az eszméletét.
A kórházban ébredt fel, először nem is tudta mi az a hely.
Próbált visszaemlékezni, de csak nehezen tudott koncentrálni.
Behunyta a szemét, fáradtnak érezte magát...majd valaki megfogta a kezét.
Megpróbálta kinyitni, de annyira kimerült, hogy nem sikerült, de ezer nő közül is megismerte volna Zsófi mama finom tapintású ujjait.
Mama...szólt erőtlenül, megpróbált mosolyogni, hogy anyját megnyugtassa.
Mi történt?
Zsófia elmondta mi történt, és hogy most kórházban van.
Tudod drágám, egy bátor fiatalember, egy tűzoltó élete kockáztatásával ment be, a lángoktól sem félve, hogy Téged kimentsen.
Senki nem adott esélyt a megmenekülésednek, Ő volt az egyetlen, aki nem adta fel!
Otthoni lábadozása közben sokat gondolt arra az ismeretlen tűzoltóra, akinek az életét köszönheti.
Furcsa érzések kavarogtak benne, nem tudta ki Ő, mégis olyan érzése támadt, mintha mindig is ismerte volna azt a másik férfit.
Aztán, az egyik nap, amikor jobban volt már, azt gondolta, elmegy és megköszöni, hogy megmentette.
Ettől a gondolattól, hogy találkozni fog vele, izgatottság lett úrrá rajta.
Amikor belépett a helyiségbe, egy vele egykorú fiatalemberrel találta magát szemben, aki éppen indulni készült.
Két hasonló korú, hasonló sorsú emberek találkozása volt ez a pillanat, amikor is az életútjuk összeért.
Kezet fogtak, s ebben a kézfogásban, milliónyi megmagyarázhatatlan érzés volt mindkettőjük számára.
Tudták, ez a kézfogás örökre szólóan megpecsételte sorsukat.
Meglátták egymás szemében azt a tiszta, nyílt, becsületes tekintetet, amit csak azoknak adatik meg, akik aszerint is élnek, ahogyan gondolkoznak a világ dolgairól.
Igaz barátra szert tenni nem könnyű dolog az életben, ha valaki mégis olyan szerencsés, hogy rátalál egyre, akkor becsülje meg, s mondjon köszönetet a sorsnak!

Gyermekkori korhelységeim

Itt az Újév! Mindenki koccintgatva, esetleg  sűrűn vedelve vagy csak
úgy iszogatva, vészeli át a Szilvesztert, és próbál másnap emlékezni mi is történt az éjszaka.....ez az a bizonyos "sárga földig" szindróma, ami másnap iszonyú fejfájással, hányással, szóval rosszulléttel jár. Hála gyermekkori alkoholimádatomnak, mára már kinőttem a vedelők sorából.
Akkor az elején kezdeném.
Az első találkozásom Mr. Alkohollal 2 éves koromban történt....tudom, most azt gondoljátok, hogy ilyen korban még nem illik randizni egy kislánynak.....de én már akkor is kíváncsi kis liba voltam.
Történt egyszer, hogy a nagyanyámék a nyitott "konyhaszekrényre", azaz a telázsira tettek, egy casinó rummal teli két decis poharat.
Akkor még ezt görcsoldóként használták, nem volt Meristin.....na, szóval nekem nem voltak görcseim de a lehetőség adva volt, ami mellett nem is mentem el.
Ebből a 2 deciből, hogy mennyit ihattam meg senki nem tudta, de a pohárban, már egy csepp sem volt....
Ez egy idő után nem is maradt észrevétlen ..... kis idő múlva kitört a ribillió, hogy ki itta meg a rumot, mert bizony üres volt a pohár, gazdája meg nem volt, hogy ki tette.
Mindenki tagadott, ment a perlekedés és az egymásra mutogatás.....majd egy idő után feltűnt nekik, hogy nem látnak a házban, elkezdték a keresésem, és megtaláltak az udvar egyik sarkában, aludtam mint a bunda.
Nagyanyámék akkor még nem is sejtették mitől.
Anyám felkapott a karjába és akkor érezte meg rajtam a rum szagát,  abban a pillanatban tudatosult benne, hogy a tettest tartja a karjaiban.
Nosza, nagy lett a riadalom, rögvest összecsődült a szomszédság, hogy meghányják, vessék a teendőket. Itassunk vele tejet, az közömbösíti az alkoholt, mondta az egyik, nem jó, mert megfulladhat, szólt a másik......nem volt mit tenni, beszóltak telefonon, hogy jöjjön ki az orvos, mert irtózatosan nagy a baj.
Pintér doktor nem jött ki, azt mondta, majd kialussza......hát én ki is aludtam, másnap délután ébredtem fel.
Addig viszont elég sűrűn voltak látogatóim, hogy megbizonyosodjanak a lélek odabent van-e még vagy talán, már az is kereket oldott ijedtében?
Azt hiszem, hogy akkor nagyon sok agysejtem pusztult el, így utólagosan morfondírozva, arra a következtetésre jutottam, megvan az oka, miért nincs Dr a nevem előtt....azok az elpusztult agysejtek hiányoztak hozzá. :-)
Így mesélték a szüleim.....
Ám, úgy látszik nagyon bejött nekem később is, mert  arra már én is emlékszem , lehettem olyan öt-hat éves ,hogy az apám pálinkájára is sűrűn szemet vetettem.
Nem átallottam mesterkedéseimet bevetni egy korty páleszért, pont úgy mint egy vén alkesz.
Mellettünk egy vegyesbolt volt, amiben volt söntés rész meg ahol egy kis ablakon át, élelmiszert lehetett vásárolni. Mivel én, egy nagy állami gazdaságban nőttem fel, ott sok volt a munkás még messziről is jártak oda dolgozni, munkásszálló is volt, a söntést mindig támasztották emberek.
Apámat gyakran meghívták egy-egy pohárka pálinkára,  ment a beszélgetés, amolyan könyökölve a söntéspulton....olyankor apám mögé lopóztam, és mindig lekortyintottam belőle egy adagot, így vigyázva apám nehogy túllépje a józanság határát.....
Néha, nem mondom, elvetettem a sulykot, és itt is volt időnként ciriburi, mert apám bizton állította, hogy Ő nem ivott belőle, a pohár meg félig van, tehát a kocsmáros igen szűken mérte, pedig ő az apám egyik legjobb barátja volt. Ez ment hónapokon keresztül...nagyon jól éltem....így, utólagosan arra gondolok, minden zseninek vannak korszakai, mint pl. Picasso Kék korszaka, nekem zsenialitás nélküli "Páleszmámor" korszakom volt.
Hiába no! Nem vagyunk egyformák!
Sajnos ez a "nedű", olyan volt az első perctől kezdve számomra, mintha vizet ittam volna. Hála apám agitálós munkálkodásának, ott bizony inni kellett az áldomást, ha sikerült megértetni a kulákkal, miért is lesz az neki jó, ha az államnak adja át a földjét.
Az országot járva, a végén a génjeibe ivódott az alkohol, amit úgy látszik rám testált....ez volt az egyetlen, amit örököltem, de már ezt az örökséget is elherdáltam, felnőtt koromra nem maradt belőle semmi.
Ettől eltekintve, csodálkoztam mitől vág némelyik pofát ha lekapja a felest....ekkor még nem is sejtettem, hogy ennek a mámornak hamarosan vége lesz, nem vettem észre, hogy fejem felett sötét felhők gyülekeznek.
Nemhiába tartja a mondás úgy: Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.
Történt egyszer, hogy az egyik fizetésnél, túlcsordult a "teherbírásom".
Még most is emlékszem, amikor először és utoljára fordult velem elő, hogy azt éreztem , szédülök és pokolian rosszul érzem magam és lehet , hogy még ma meghalok. Borzasztóan megijedtem az ismeretlen érzéstől és hogy nehogy elájuljak , beálltam a bolt ajtaja, és a fal közé,így tartva magam, különben ott vágódtam volna el, mint egy krumplis zsák.
Igencsak sűrűn imádkoztam, kértem a felettem lévőt......kímélje meg az életem, többet nem iszok, ígérem Jóistenem, soha, soha többet.....nem nagyon bíztam a segítségében, mert apám ateista volt, és aszerint nevelt minket....de egy próbálkozást megért.
Igaz, azt nem tudom, hogy először volt párttitkár, aztán ateista vagy már eleve fordítva, ilyen "komoly" dologról nem beszélgettem vele....amikor egy kicsit összeszedtem magam, elindultam a tanya belseje felé, még ma is emlékszem...
Délután volt és jó meleg, olyan 5-6 körül lehetett. Szóval elindultam és egy rokonom udvarán a tyúkólba bújtam be. Mit bújtam!....menekültem....gondoltam, ott nem keresnek, persze az utat végig hánytam, a tyúkól sem maradt szüzen.....
Ott az ól félhomályában, ökörszemnyi könnyeket pergetve , taknyos orral búcsúztam a szeretteimtől, felkészültem a halálra........a nagy készülődésben aztán rendesen elbóbiskolhattam, mert amikor felébredtem, öreg volt már az este, de a hányás megtette a magáét.
Az italtól, a tyúkszar és hányás szagától kicsit kábán indultam haza, a lábam még remegett a megpróbáltatásoktól.
Sejtésem sem volt arról, hogy az igazi megpróbáltatás, akkor következik ha haza érek.....anyámban nem is csalódtam.
Rögvest számon kértek, hol voltam ennyi ideig.......na, ekkor anyámnak a vesszővel nagyon hamar sikerült teljesen kijózanítania.
Azóta sem tudok ránézni a pálinkára, bár még egyszer találkoztam vele, persze az sem volt egy szerencsés találkozás de haladjunk szépen sorjában......
Az ominózus eset után, kerültem a pokol eme gonosz nedűjét.....aztán jött a középiskola.....próbáltam "nagylánykodni" és a többiekkel együtt sutyiban iszogatni, elszívni egy-két cigit.....mondom próbáltam.....de a gyomrom nem vette be a likőrt , hála, olyan gyomorgörcsöm volt tőle, hogy majd kinyuvasztott....
Sehogy sem sikerült visszaállnom a régi pályára. Szégyelltem is rendesen a gyenge jellemem, hogy képtelen vagyok a kor ifjúkori szokásainak megfelelni, és csak bámultam tátott szájjal, hogy némelyek mire képesek. Ijedten figyeltem mert attól féltem, hogy még a féldecis üveg is lecsúszik a torkukon..
A cigi sem jött be, rosszul voltam, hogy órákig a számban éreztem a nikotin ízét.
Akkor lettem volna igazán menő csaj, ha simán tüdőre szívom.
Isten a tanúm, hogy én megpróbáltam azt is!
Mindent, értitek?
Mindent megtettem, hogy ne lógjak ki a sorból, de miután azt hittem szétszakad a tüdőm, és nekem elég volt az a két darab tüdő, egy darabbal sem kellett több, így feladtam..... ha belegondolok, hogy az akkori Kossuthot meg a Munkást is kipróbáltam, a pofám leszakad a szégyentől....

Aztán most jön az utolsó felvonás.
Egyszer illetve mindig megszenvedtem a foghúzást, az első foghúzásom után állatira rosszul voltam, sokáig vérzett a helye és sok vért nyeltem....anyám biztatott, igyak pálinkát, és rendbe jön a gyomrom, fertőtlenítsem vele a sebet is....kicsit vonakodva, de megtettem, úgy néztem rá, mint egy ördögtől való dologra..már a látványától is rosszul voltam.......ám nagyon fájt a helye, és bevettem egy fájdalomcsillapítót is. Na, ez kiütött....mivel nem ittam és fájdalomcsillapítókat sem kellett bevenni addig, nem tudtam a kölcsönhatásukról......egyszer csak azt vettem észre, tágul a világ, aztán meg összemegy, és egyszer meg semmi kép csak hang.....és jött megint az imádkozás és fogadkozás......és nem is néztem rá vagy 30 évig....ma már megtudok inni egy pohár bort nagy ritkán....de ez így van jól!
Nekem sosem kellett ital, hogy jól érezzem magam és a bánatomat sem kellett abba fojtanom.
Szóval az eseteimből a tanulság, hogy már gyermekkorban le kell szokni az alkoholról, hogy ne felnőtt korban váljunk a rabjává!:-) :-)