EXCALIBUR II.

lelektunder•  2019. március 13. 15:46

Ingrid

A fiú a fa ágán ült, onnan dobálta a kutyáját Fickót, amely vad csaholással próbált érett szilvát kunyerálni a gazdájától. Ferenc jókat nevetett a kutya bohóckodásán, mert az két lábra állt, és körbe-körbeforgott, elvárva, hogy a produkciója után jutalmul ledobjon egy-egy érettebb szemet.
A fáról végig látott a falu fele vezető úton, egészen a szélső házakig. Eszébe jutott, hogy két hónap múlva, mehet vissza az iskolába, még egy év és befejezi a tanulmányait. A város nem igazán vonzotta, szerette a vidéki életet.
Apja jómódú gazda és Ő, mint egyetlen gyermeke örökli, ezt a sok földet, amit szemével be sem tudott fogni.
Jó zsíros föld ez, minden évben hasznot hozott még eddig, majd segít a gazdálkodásban, sok új dolgot tanult, látott és ezeket majd szeretné hasznosítani.
Még nem beszélt a terveiről, elég lesz akkor, amikor már végleg itthon marad, jól fog jönni a segítség, nem fiatal már az apja, közel van a hatvanhoz. Az első felesége meghalt szülés közben, a fájdalmas kínlódást, mely 2 napon át tartott, a kicsi sem élte túl.
Jó tíz év telt el, mire újra a nősülésre gondolt. Hiányzott neki a gyermek, egy fiúra vágyott, akit megtaníthat, hogyan vezesse azt a kis birodalmat, amit szorgos munkával szerzett meg, és akire mindezt örökül hagyhatja.
A gondolatsort megszakítva, az útra kezdett figyelni, mozgolódást látott, ahogy közeledett, egy lány alakja rajzolódott ki.
Ez nagyon felkeltette az érdeklődését, hiszen abban a korban volt, amikor minden fehérnép érdekelte. Már betöltötte a tizenkilencedik évét, jóképű, jó kiállású fiú volt. Dús haját apjától örökölte meg a zöld szemét, amelyből tiszta tekintet áradt.
A lányok örültek, ha csak egy pillantást is vetett rájuk, volt aki huncutul visszanevetett rá, de olyan is, aki szemét lesütötte, nem mert rá sem nézni.
A lány már egészen közel járt, amikor újra az útra nézett. Meglepetésében majdnem felkiáltott, de az utolsó pillanatban sikerült visszafognia magát.
Egy csoda szép fiatal lány volt, hosszú szőke haja derekáig ért, és úgy hullámzott, mint a folyó, amit a szél fodroz. Ruganyos járása, szép és büszke tartással párosult, az arca szabályos, finom vonalú, és ugyanolyan hatalmas zöld szempár nézett a kutyára, mint amilyen neki volt, sűrű szempillákkal.
A kutya fark csóválva várta, míg odaér és vakkangatva hívta fel magára a figyelmet. A lány körbe nézett, majd, elkezdett a kutyához beszélni. Jaj de szép kutyus vagy! Mi történt veled, elszöktél otthonról vagy elhagyott a gazdád?
Ferenc azt hitte rosszul hall, a szegényesen öltözött lánynak gyönyörű, hangsúlyos kiejtése volt, nem úgy, mint az ittenieknek. Kosárral a karján a határba siethet, gondolta…. biztosan ebédet visz valakinek.
Ebben a pillanatban egy kis féltékenységet érzett, arra gondolt talán csak nem egy fiúnak, akit esetleg szeret a lány?
Ingrid megsimogatta a kutyát, és tovább indult, amikor elég messze járt már, azt érezte, hogy valami erősen a vállához ütődött. Egy szem félérett szilva volt, megint körül nézett, de nem látott senkit, így folytatta az útját, de gondolatai még egy ideig a kutya és a szilva körül forogtak.
Ingrid, egy nagyon sanyarú gyerekkort megélt lány volt. Egy messzi országban született, a szülei városról városra jártak és koldulásból éltek, a kicsi gyermeket is felhasználva a kéregetéshez. Már cseperedett, három-négy éves lehetett, amikor nagyon beteg lett, azon a télen, dermesztő hideg volt és hiába bugyolálták be a rongyokba, nehogy megfázzon, az sem segített.
Magas lázával nem tudtak mit kezdeni a nincstelen szülők, mostanában szűkösen bántak az emberek a pénzzel, kétszer is meggondolták a jószívűséget.
Amikor már lemondtak a gyermekről, arra járt egy jólelkű asszony, aki adott nekik egy kis pénzt, hogy elvihessék az orvoshoz, és kiválthassák a gyógyszert. Ránézett a kicsire és könnyes lett a szeme, neki is ennyi idős volt a kisbabája, amikor elvesztette, átérezte a szülők aggódását.
Talán volt már ötéves is, amikor szembe kellett néznie egy újabb szörnyűséggel, igazából nem is értette mi történik körülötte. Túl kicsi volt még, gyermeki agya csak annyit érzékelt, hogy olyan valami történt, ami megváltoztatta az eddigi életét.
A tragédiát a szülei halála okozta, akik egy járvány következtében, mindketten meghaltak pár nap eltéréssel.
Egy árvaházba került, ahol voltak nagyon gonosz emberek is, de megbékélt velük, mert itt legalább jutott minden napra egy kis betevő falat. Egy idő után jobbra fordult a sorsa, mert talált magának egy nagyobb lányt, aki védelmébe vette, és az nem engedte, hogy bántsák vagy megalázzák.
Ma is hálával gondolt erre a lányra, sokszor eszébe jut, hogy vajon mi lehet vele? Aztán, az egyik nap hívatták az intézmény vezetőjéhez, ahol még, egy számára teljesen idegen asszony állt.
Az körbe mustrálta, megnézte a fogait, megtapogatta a karját, majd azt mondta: elég csenevész, de bírni fogja a munkát.
Ingrid örömmel fogadta, hogy elviszik erről a helyről, és hálás szemekkel nézett az asszonyra. Senkitől nem tudott elbúcsúzni, mert már vitte is a nő, hiszen nem volt semmilyen motyója, amit magával vihetett volna.
Amikor az asszony házához értek, a kislány megörült, hogy milyen szerencsés, mert ilyen szép házban fog lakni, annyira elérzékenyült, hogy kezet akart csókolni az idegen asszonynak, de az undorodva kapta el a kezét.
Mit képzelsz magadról, te kis szerencsétlen koszos, meg ne próbáld ezt még egyszer, mert Isten az atyám, hogy nagyon megkeserülöd!
A kislány ijedten hátrált, nehogy az asszony keze utolérje. Lassan kezdett neki derengeni, hogy korai volt az öröme, ekkor már tizenkét éves volt, innen kezdve tudta, nem sok minden jóra számíthat. Nehéz, keserű napok, hónapok következtek. Teljesen kiszipolyozták, esténként ruhástól zuhant az ágyba, álmaiban sokszor megszökött, minden fondorlatos módot kitalálva.
Aztán, az egyik nap már nem bírta tovább, nagyon megverték, mert véletlenül kiöntötte a tejet, amit az asszony kisgyerekének volt kitéve és ráadásul még a csésze is darabokra tört. Az álmait tett követte, az éjszaka leple alatt megszökött, vissza sem nézett csak szaladt, rohant, ahogy bírta a lába.
Egy évig kódorgott falúról falura, városról városra, a helyzete nem sokat változott, mindenhol csak kihasználták. Sovány volt, szeme beesett a sok éhezéstől, és a lelki sérelmek, mind meglátszottak az arcán.
Egy idő után azt érezte, jobb lenne ha meghalna, mert ez az élet csak szenvedés neki. Nem emlékezett még arra sem, hogy mikor örült utoljára, mikor nevetett egy jót, mint a többi, vele egyidős gyerekek.
Ekkor ért ide, ebbe a faluba, ahol egy egyedül élő középkorú nő befogadta, nem volt gyereke, nem adta meg neki az élet, pedig nagyon vágyott rá. Amit Ingrid tapasztalt ezután, az számára ismeretlen érzés volt, itt szeretetet kapott, hirtelen nem is tudott vele mit kezdeni. Csak azt érezte, ez valami nagyon jó, és úgy ölelte körbe a kis lelke ezt az érzést, nehogy megszökjön, mint diót a héja. Betakarta és szorosan a szívéhez közel helyezte el, ne csak a lelke, de a szíve is örüljön ennek az új csodának.
Hálából, azt sem tudta mi minden jóval köszönje meg az asszonynak, innentől kezdve mindkettőjükre egy új élet köszöntött.
Már harmadik éve van itt, és annyi minden történt vele. A szomszédban lakott a tanítónő, aki nagyon kedves volt, és aki megmutatta neki a számok, a betűk világát, gyorsan tanult, mindenki legnagyobb ámulatára. Megtanította a szép beszédre, a helyes kiejtésre, igazi tanult lány lett belőle. Szorgalma nemcsak a tanulásban mutatkozott meg, hanem munkájában is, gyorsan és pontosan dolgozott. Szépsége hamar szembe tűnt, sok fiú szívét dobbantotta már meg. Szeretett segíteni másokon, most is egy szívességet tett, megkérték, hogy vigyen már ebédet a határba, mert akinek menni kellett volna, annak a lábával történt valami.
Így találkozott Buksi kutyával…….nem sejtette, hogy élete újabb sorsfordulója volt ez a pillanat.
Amikor haza ért, azt mondta neki az anyja, mert már így hívta, lányom, most üzent a testvérem, hogy beteg, kellene ápolni valakinek, megkérnélek, hogy segíts neki, míg meggyógyul.
Így Ingrid hónapokig ott rekedt a beteg rokonnál, még hírt is alig kapott a falujából.
A nyár lassan a vége fele közeledett, a fiúnak vissza kellett menni az iskolába, hogy az utolsó tanévet elvégezze. Sokat gondolt arra a gyönyörű szőke lányra, álmaiban sokszor megjelent, észre sem vette, hogy egy kis rést nyitott a szerelem a szívén, ahol csak ennek a különleges lánynak volt bejárása.
Érdeklődött a lány felől, megtudta, hogy elment, és nem tudni mikor jön haza. Így aztán úgy ment vissza, hogy nem láthatta újra.
A tél hosszúra nyúlt, az emberek felélték a tartalékaikat, szűkös időszak következet mindenki számára. A tavasz csak egy röpke pillanatra tette tiszteletét, éppen csak annyira, hogy az ilyenkor érő gyümölccsel jól lakassa a szegény ember gyomrát, ami a tél folyamán igen kicsire zsugorodott. A nyár meg olyan hirtelen szökött be, mintha valami elől menekülne és örült, hogy itt menedéket talál.
Hosszú és forró volt, ezerkilencszáz tizennégyet írtak ekkor. Júliusban, Szarajevóban merényletet követtek el az Osztrák-Magyar monarchia trónörököse Ferenc Ferdinánd főherceg ellen. Senki nem sejtette, milyen bonyodalmakat indított el ez a merénylet, mely végül is kirobbantotta az I. világháborút. Az osztrákok nem hagyták megtorlatlanul, meggyőzték Ferenc József császárt, hogy indítson egy villámháborút, és mire ősszel a levelek lehullnak, már minden katona otthon lehet a családjával.
A gazda fia befejezve az iskolát, haza tért és most az apjának segített. Szépen haladt a munka, a forróság ellenére, elég jó termés ígérkezett, köszönhetően a fiú újításainak. Ezen a nyáron az Isten keveset könnyezett, az ég csatornái csak ritkán nyíltak meg, de az egyik ilyen ritka alkalommal történtek, megváltoztatták Ferenc és Ingrid életét. Végérvényesen és örökre!
Ingrid a határban, gyógyfüveket gyűjtött, amikor hirtelen borulat jött és hiába szaladt lélekszakadva haza, az eső útközben mégis elkapta. Egyszer csak kocsizörgést hallott, félre húzódott, hogy ne legyen útban, mert igen nagy sietséggel hallatszott jönni. Ám a kocsi lassított, ahogyan közelebb ért, Ingrid megfordult és egy fiatalembert pillantott meg, aki éppen leugrott hozzá, amikor mellé ért. Mindketten bőrig voltak ázva, ruhájuk sokat sejtetően a testükre volt tapadva.
Ingridet meglepte a fiú látványa, még sosem találkozott vele, izmos testéről alig tudta levenni a szemét, amikor ránézett, két hatalmas zöld szemet látott, ami olyan volt, mint az övé. A meglepettségtől, és az eső zajától nem hallotta, amit a fiú mond. A következő pillanatban már az idegen karjában volt, aki nevetve rakta fel, majd felpattant az is, és a széllel versenyre kelve vágtattak hazáig.
A lány megköszönte a segítséget, elköszönt és beszaladt a házba.
A fiú elhajtott, különös érzést váltott ki a lány közelsége, enyhe bizsergés futott rajta végig, ahogy visszagondolt a lány alakjára. A testére tapadt vizes ruha megmutatta fejlettségét, karcsú alakját, na és azok a zöld szemek! Istenem, de szépek! Ettől a találkozástól kezdve, keresték egymás közelségét, a faluban sem maradt ez sokáig titokban. Ferenc apjához is eljutott a hír, hogy fia egy szép, de szegény lányt tüntet ki a kegyeivel.
A gazda jót nevetett, legyintett, és azt mondta, hagy élje ki rajta úri kedvét. Nem gondolta, hogy ez sem a lánynak, sem a fiúnak, nem csak egy ártatlan szórakozás volt, hanem egy igaz, őszinte nagy szerelem, egy mindent elsöprő, nem volt ember, aki ennek véget vethetett volna.
Lassan vége fele közeledett a nyár, a levegő megtelt az érett gyümölcsök illatával, a nap még összeszedte utolsó erejét és jóleső meleget adva érlelte a szőlőt. Az ősz hangtalanul, óvatos lépésekkel ólálkodott a környéken, és hajnali ködökkel próbálta leplezni magát.
A két fiatal már a jövőjüket tervezgette, de mint ahogy mondják „ember tervez, Isten végez”.
Európában egyre jobban kiteljesedett a háború, amit az osztrákok és szövetségesei indítottak a merénylet miatt. Ferenc is megkapta a maga behívóját. Amikor találkozott a lánnyal, elmondta, hogy behívták a seregbe. A lány szeme könnyes lett, a fiú átölelte és beszélt hozzá, szerelmes szavakat mondott neki, olyan édes szavakat, hogy szinte érezni lehetett az illatát a lány pedig mélyeket szippantva lélegezte be azokat.
A fiú arra gondolt, mi van, ha ez az utolsó alkalom, hogy szeretheti ezt a lányt, és a lány is azt gondolta, ha a fiúval történne valami, akkor soha nem teljesülne be a szerelmük. Most mindketten ugyanazt akarták, szeretni, ölelni, csókolni és beteljesülni.
A délután lassan estébe hajlott, a két fiatal rendbe szedte magát és elindultak haza. Olyan boldogok voltak, mint még soha, Ingrid úgy érezte, hogy lebeg, a lábai nem is érik a talajt, hogy lehet ennyire boldog egy ember? Kérdezte magától.
Ferenc másnap elindult, hogy megvívjon egy olyan csatát, amihez neki semmi köze, olyan emberek miatt kellett ott hagyni a szerelmét, akik sikerre vágytak, győzelmet vizionáltak, és a vége egy mocskos háború lett.
Az idő haladt, eltelt már két hónap is, amikor Ingrid levelet kapott, a fiú biztosította szerelméről, és azt írta, ne aggódjon érte, visszajön hozzá.
Egyik reggel a lány rosszul érezte magát, enyhe émelygést érzett, azon gondolkodott, mit evett este, amitől elrontotta a gyomrát. Anyja furcsán nézett rá, majd óvatosan megkérdezte, mikor volt az utolsó női baja? Ezen elgondolkodott és rájött, hogy már két hónapja kimaradt, de annyira el volt foglalva, meg aztán a fiúnál járt minden gondolata, érte aggódott, hogy erre nem is figyelt oda. Nagyon megijedt, vegyes érzések váltották egymást benne. Egyszer az öröm, hogy gyermeket vár a szeretett férfitől, másszor pedig a szégyen érzése. Mit mondanak most róla az emberek, biztosan azt hiszik, hogy Ő egy könnyűvérű lány. Az anyja látta rajta és tudta milyen gondolatok gyötrik, neki nem adatott meg ez az érzés, így hát azt mondta a lánynak. Ne aggódj, amíg én élek, mindig itt leszek mellettetek, nincs szebb érzés az anyaság érzésénél, a lány átölelte ezt az asszonyt, aki nem a vér szerinti anyja volt, de mégis annak érezte. Megköszönte a jóságát és innen kezdve már tudta, lesz ereje és bátorsága a mások szemébe nézni, és nem fog lehajtott fővel, szégyenkezve járkálni.
Ingrid most, még többet segített az anyjának a varrásban, hogy legyen pénzük felkészülni a kicsi fogadására. Mennyi minden szépre meg fogja tanítani a gyerekét, varrás közben is minden gondolata ez volt.
Egyre kevésbé tudta már elrejteni a kíváncsiskodó szemek elől az egyre jobban növekvő hasát. Már hetek óta nem kapott semmi hírt a fiútól, kezdett elszontyolodni, minden nap imádkozott érte, kérte a Teremtőt, hogy óvja meg, mert haza kell jönnie hozzájuk, épen és egészségesen.
Az egyik nap, amikor egy készruhát vitt a megrendelőnek, egy hintó jött vele szemben. Ferenc apja ült benne, szólt a kocsisnak, hogy lassítson, amikor elhaladt a lány mellett, keményen a szemébe nézett, és a fogai közül sziszegte oda neki: Fattyú!
Ingrid nem ijedt meg tőle, viszonozta a kemény tekintetet, sőt még a fejét is megemelte hozzá.
Lassan itt volt a szülés ideje, de még Ferenctől nem kapott levelet, kezdet nagyon nyugtalan lenni. Csak nincs valami baj, ám próbálta, minél hamarabb elhessegetni ezeket a rossz gondolatokat magától.
Néhány nap múlva a faluban futótűzként terjedt, hogy az uraságot agyvérzés érte, mert rossz hírt kapott, a fia Isonzónál elesett.
A lány anyja nagyon megijedt, tudta, hogy ez nagyon rossz hatással lesz Ingridre, és féltette a kisbabát is.
Amikor haza ért, ott találta a lányt az ágyon zokogva. Odament hozzá, kezébe vette az arcát, és mélyen a szemébe nézett, majd azt mondta, meghalt a szerelmed, de a gyümölcse itt él a hasadban, neked most a gyásszal a szívedben, erre a kis életre is gondolnod kell!
Legyen erőd elviselni, amit a sors rád mért, mutasd meg mennyire erős nő vagy, hogyha a gyereked felnő, ő is büszke lehessen majd rád, hogy általad maradhatott életben!
Isten, megadta neked ezt a gyermeket, ne hagyd senkinek, hogy elvegye tőled.
Másnap megkezdődtek a fájások, nem volt könnyű a szülés, de amikor a karjában tartotta a fiát, az egy olyan érzés volt, amit ember megfogalmazni nem is tud. Az apja után őt is Ferencnek nevezte el.
Amikor az öreg gazdával közölték, hogy megszületett a gyerek és fiú, és tisztára úgy néz ki, mint az apja, akkor mérgében mindenkit kizavart a házból, és azt ordította, neki fel sem emlegessék többet azt a fattyút!
Amikor magára maradt és senki nem látta, akkor könnycseppek gördültek az arcán végig, hálát adott Istennek, hogy megajándékozta egy unokával. A világ fele senkinek nem mutatta ki az igazi érzelmeit, úgy tett évekig, mintha gyűlölné Ingridet és a fiát.
Volt olyan alkalom, amikor a gyerek a hintó közelébe ment, és ostorral csapott rá, hogy takarodjon onnan, nem szereti a zabigyerekeket.
A fiú, ahogy nőtt, egyre jobban hasonlított az apjára és a nagyapjára, ugyanolyan dús haja volt és hatalmas zöld szemei. Az évek lassan múltak, a fiú nagyanyja nagyon sok örömét lelte a kisfiúban, aki pont olyan okos volt, mint a lánya.
A tanítónő elment a faluból máshová tanítani, nem jött helyette senki, aki a gyerekeket okíthatta volna. Megkérték Ingridet, hogy tanítsa őket, felajánlották az állást neki, hogy töltse be.
Ettől kezdve Ingrid volt a falu tanító nénije.
Amikor Ferenc először hagyta őket magukra a tanulmányai miatt, nehezen szokták meg az új helyzetet, hiányzott nekik a fiú szeretete. Mérnöknek tanult, Ő nem akart itt maradni örökre, szeretett volna hidakat építeni, házakat, sok-sok terve volt. Már csak egy éve volt, hogy befejezze a tanulmányait. Abban az évben ezerkilencszáz harminckilencet írtak, sok év telet el az I. Világháború óta, amelyikben Ferenc az apját elveszítette. A történelem megismételte önmagát, megint egy ország, Németország, ahol hataloméhes emberek, nagyratörő tervei, és egy újabb villámháború vizionálása, maga után vonta a II. Világháború kirobbanását, ami több millió emberi életet követelt.
Ingrid rettegett, éjszakákat nem aludt, félt, hogy a fiát is elviszik katonának, nem akart több gyászt a szívében, elég volt már a sok szenvedésből, ami egész életében sokszor megkeserítette a lelkét.
Aztán, mégis eljött az a nap…….megkapták a behívót. Ferenc felkészült az útra, vigasztalta az anyját és azt mondta: ne félj mama, nemsokára megint együtt leszünk. Aztán, mosolyogva intett búcsút az anyjának, és a nagyanyjának, majd a távolság lassan elnyelte férfias alakját. A fák mögé bújva egy emberi alak körvonalazódott, a vén gazda volt, hallotta, hogy a fiú útra kel, háborúba megy, csatába. Öreg szíve megremegett, amikor meglátta az unokáját, mintha a fiát látta volna ennyi idős korában, szeméből most is eleredt a könny, hagyta, hagy folyjon, ezek az öröm, és a bánat könnyei voltak egyszerre. Közel volt a nyolcvanhoz, bánta már nagyon, hogy nem tudta kimutatni ennek a fiúnak, hogy szíve mélyén, igenis hogy nagyon szereti, de a makacs természete, a gőgje nem engedte, hogy ezt éreztesse vele. Megtörten nézett az unokája után,egészen addig, amíg a szeme engedte.
Az idő lassan telt, de Ingrid mindig megnyugodott egy kis időre, amikor levelet kapott a fiától, nem tűnt számára szörnyűnek a háború, mert Ferenc sosem írt az anyjának az ottani borzalmakról, katonabarátok elvesztéséről.
A levelei mindig bizakodóak voltak. Már két éve harcolt a fia a fronton, de nem tűnt úgy, mintha hamarosan véget érne. Aztán, újra eljött az a szörnyű nap, amitől annyira félt. Arra eszmélt, hogy valaki egy hatalmasat sikoltott, és mintha az anyja sikolya lenne, kiszaladt az udvarra, és látta a kezében a papírt, már tudta, hogy mi az.
Megfogta az anyját, húzta befele a házba, ráfektette az ágyra, és próbálta visszahozni az életbe. Könyörgött neki, hogy ne hagyja magára, mert ez a fájdalmat nem bírja egyedül elviselni.
Aztán, csak nézte üveges szemmel, azt az asszonyt, akit anyjaként szeretett, aki a halálhírre a halálba menekült. Simogatta a kezét, a fejét, arcát, közben csak beszélt, és beszélt, megköszönte azt a sok jót, amit kapott tőle.
Próbált sírni, de nem jött ki egyetlen könnycsepp sem, minden fájdalom beleragadt a belsejébe. Néhány óra múlva szóltak neki, hogy az uraság az unokája halálhírére, agyvérzést kapott, mint amikor megtudta, hogy a fiát elvesztette, de ez most halálos volt.
A temetés után, napokig nem látták a ház körül, bent a sötét szobában ült, és imádkozott magába roskadtan. A postás kopogtatására nyitott csak ajtót, egy levelet hozott, az uraság ügyvédjétől, hogy jelenjen meg nála. Ott tudta meg, hogy minden vagyonát az unokájára hagyta, és már sok-sok évvel ezelőtt megcsináltatta a végrendeletét. Tehát mégiscsak szerette! Ó, vén bolond ember! Akkor miért viselkedett így velük?
Ingrid úgy döntött, hogy a vagyona felét felajánlja egy új iskola építésére, a másik felét pedig annak a kolostornak adja, ahová belép.
Elege van a kinti világból, már semmi nem tartja itt, mindenkit elvettek tőle, akiket szeretett, és fontosak voltak a számára. Vágyott a kolostor békéjére, ahol megtalálhatja a lelki békéjét, és Isten szeretetét, és talán, meg tudja bocsátani az életnek, amit ellene követett el.
Egy szép őszi napon, Ingrid kint ült a kolostor kertjében, a kedvenc helyén, ami egy padon volt egy öreg szilvafa alatt, amit még Ő ültetett régen.
Meleg volt, amolyan gyümölcsérlelő, a napsugarak körbe ölelték a szilvaszemeket, hogy minél zamatosabb legyen az ízük, és finomabb az illatuk. Az egész kolostorkertet, körbe lengte a szilva édes illata.
Ingridben emlékeket csalogatott elő ez az illat.....újra felidézte a múltat, a szeretteire gondolt, és néha mosolygott.......így találtak rá a többiek, egy halvány mosollyal az arcán, mozdulatlanul.
Az élete véget ért, a sors sokszor bántotta, de a végén mégis kegyes volt hozzá, hosszú életet adott neki, még ötven évet élt a zárdában, és kilencvenéves volt, amikor Isten magához szólította

Ingrid Excaliburját,  Isten is csak félig tudta kihúzni......sosem tudta elfelejteni a történteket.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

kicsisara2019. március 16. 09:39

@lelektunder: :)

lelektunder2019. március 15. 13:32

@kicsisara:

Nos, te tudod, hogy szerezz nekem jó napot! :-)
köszönöm, hogy olvastál!

lelektunder2019. március 15. 13:31

@Mikijozsa:

Köszönöm, hogy volt erőd és időd végig olvasni!
Ezt még tavaly írtam, és olyan facebookos...ott nem lehet elkanyarodni ide-oda, mert ha ránéznek, tovább görgetnek a hosszúsága miatt. Azért, voltak, akik szántak rá időt és várták, s a végén azt mondták, még olvastuk volna tovább...
Legnehezebb a harmadik rész megírása volt, mert egy vagy két hétig kerestem, mi lehet az, ami fáj, de aztán el lehet engedni....főzés közben sok minden eszébe jut az ember lányának..

Mikijozsa2019. március 15. 10:01

mozgalmasan kisregényszerű, sok mindenre magába foglalóan választ is ad, noha törvényszerű, hogy egyéntől is függ a világ merre fordulása, mégis hajlamosak vagyunk az általánosításra, írásod ennek ellentmond, gratula

kicsisara2019. március 15. 09:41

Huuuu... Nagyon tetszett!

lelektunder2019. március 14. 17:13

Kedves István!

Köszönöm kitartásod! :-)
Kicsit riasztó a terjedelme, de még így is próbáltam rövidre fogni! :-)
Jó dolog az írás....menet közben szőni-fonni a sorokat, és olyankor megszűnik a világ, és csak órákig írja az ember lánya, közben odaég párszor az étel...
Ígérem, a harmadik rész nem lesz ilyen hosszú.... :-)
Köszönöm, hogy olvastál!

stapi2019. március 14. 16:03

@lelektunder: Te tudsz valamit nem csak az életről, de az írásról is. Amikor rátaláltam erre a terjedelmes olvasmányra, el akartam lapozni. Aztán egy kicsit beleolvastam, és maradtam. És már nem is volt hosszú.

Gratulálok!

lelektunder2019. március 13. 18:13

@kevelin:

Drága Kevelin!

Van, akinek kijut az élet sűrűjéből....
Van, aki erős és bírja, van aki beleőrül....
Köszönöm, hogy olvastál!

kevelin2019. március 13. 17:43

Borzasztó hogy emberek mennyit szenvedtek.

lelektunder2019. március 13. 17:14

@skary:

Ááááá, dehogy....csak lassan olvasol.... :-) :-)

skary2019. március 13. 16:39

úúúúúúúúúúúúúúúúúúúú..dehosszúúúúúúúúúúú :)

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom