...én is szeretlek anya...

Számomra az anyám nem halt meg, csak elköltözött az angyalok városába....s ha még ezek után, az ördöggel nem cimborálok, akkor kapok egy esélyt, a vele való találkozásra, ott a magasabb rendű létformában.
Gondolati síkon beszélgetünk, itt nem játszik fontos szerepet a mobiltelefon, de egyébként sem, hiszen gondot jelentett neki annak használata, ahogy a betegsége kezdte felőrölni a tudatát.
Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, hiszen tárgyak, események vannak körülöttem, amiről mindig eszembe jut.
Ma éppen nápolyit majszoltam. Pont úgy, mint gyerekkoromban, leszedtem a felső lapot a fogammal, elnyamnyogtam, aztán ugyanezzel a módszerrel lekapartam a krémet.....és így haladtam az utolsó lapig.
Csokis volt. A kedvencem. Át is adtam magam az élvezeteknek, semmi nem volt fontos körülöttem, csak a nápolyi ízének élvezete. Ekkor eszembe jutott egy gyermekkori emlékem.
A nápolyi, meghatározó tárgy volt serdülővé érésemig, nem volt olyan dolog, amit meg ne tettem volna azért, hogy naponta hozzájussak legalább tíz dekához. Típusnápolyi, a mennyek világát hozta el, az akkori ízvilágát, azóta sem találni.

Szerencsére, mert így legalább leszoktam az evéséről, ez egy kivételes alkalom volt. Talán pont azért, hogy most emlékezzek erre, és megírjam mennyire elválaszthatatlanok voltunk.

Attól, hogy kövér gyerek lesz belőlem és nápolyi kinézetem, nem kellett félni, mert ahol én nőttem fel, nem volt idő az ücsörgésre. Annyi sok érdekesség volt körülöttem, amikről persze sosem akartam lemaradni, izgőmozgó voltam, mint a sajtkukac.
Nálam nagyobb befőzőüveg visszahordó, nem igazán volt abban az időben a környéken.

Emlékszem, a normál üveg árára, 2 forint, ennyiért adtak 10 deka nápolyit is, ha nagy üvegre sikerült szert tennem, már pedig nekem sikerült, akkor egészen jó kapásom volt aznap.

Befőzés idején nagy volt a riadalom, amikor nem találták az üvegeket a spejzban, huncutul, nagy nevetve mondtam mindig nagyanyámnak, hogy azért nincs drága mama, mert megettem őket, itt van a hasamban mind, azzal felhúztam a blúzom és ugrándozva simogattam.

Nagyanyám utánam vágta a seprűt, hogy ne bosszantsam már, de én a cinkosomra néztem, a bűntársamra, aki nem volt más, mint a dédikém!

Anyák napja közeledtével, mindig gyűjtögettem egy kis pénzt, hogy tudjak venni ajándékot jó anyámnak.

Már csak becsületből is, meg aztán nagyon szerettem, a verések ellenére is.

Egy idő után, nem foglalkoztam azzal, ha megruházott, gondoltam, ez biztos velejárója a gyerekkornak. Vásottságom, korán jelentkező szabadságvágyam legyőzte anyám intelmeit.

Bátornak bátor voltam, persze csak tisztes távolságban, mert ugye, van olyan a fiúknál, hogy körbemetélés. Mivel rajtam, olyat nem tudtak végezni, így a nyelvem vágták fel, azt is pancser módra, mert nagyot szaladt a szike, anyám idegeinek legnagyobb bánatára.
A futást is gyakoroltam rendesen, vesszőfutásban nekem termett a babér. Persze, nem lett belőlem futóbajnok, de erről sem én tehetek, ha anyám többször zavar meg, azzal a nyárfavesszővel, még sokra vihettem volna!
Hiába voltam erős akaratú gyerek, ha nápolyit láttam, elindult a nyálképződésem, és az a kis vagyonom, mit összespóroltam, papírzacskóba csomagolt mennyei mannára változott.
Szóval, nyakamon volt az anyák napja, a kutyaólas fémperselyem meg hiába rázogattam, néma volt, mint a döglött hal.
Nagy lelkiismeret furdalásom lett, szidtam magam, és szégyelltem is, mert mégis csak megérdemelne szegény egy kis ajándékot!
Gondoltam, akkor marad csak a virág, és mi más lehetne, mint a gyöngyvirág! Van elég a szőlőárokban!
Aztán, reggel a buszra várva még kószáltam egyet az árokparton. Azon az árokparton mindig volt valami érdekes, amit elhagytak az ott várakozó emberek. Sokszor, a fűben ülve várták, hogy megérkezzen a járat.
Akkor, és ott, megtörtént a csoda, néhány aprópénz volt szétszóródva, 10, 20, 50 filléresek meg 1 és 2 forintosok. Abban a percben, úgy gondoltam, nemhiába születtem burokban!
Ennyi pénzt egy rakáson, mennyi nápolyi lesz ebből? Atya világ!
Aztán, eszembe jutott anyám! Hűha! Vakargattam a fejem, és abban a pillanatban, azt hittem rám rogyik az ég! Eddig nem vettem észre, mert beleolvadt a fű színébe, ott hasalt egy papír tízes!
Káprázik a szemem vagy mi? Megdörzsöltem, de még mindig ott volt.
Körbe néztem, mintha attól félnék, hogy valaki ügyesebb lesz, és még elkapja előlem.
Rettenetesen felemelő érzés volt olyan gazdagnak lenni, egész iskolaidő alatt, gondolatban költekeztem, alig hittem vége legyen a tanításnak, és rohanhassak az Üveg és porcelán boltba. A velem egykorúak, még emlékeznek, hol volt régen az a kicsinyke bolt.
Bevonultam nagy feszítve, hogy most anyámnak, olyan, de olyan szép ajándékot veszek, hogy még meg is könnyezi, lehet, hogy annyira meghatódik tőle, hogy egy darabig nem fog megpüfölni. Vagy csak gyengébben.....tekintettel a nagy szeretetemre.
Aztán, kezdtem lejjebb adni azt a nagy mellfeszítést....kiderült, hogy még az a nagy vagyon is kevés, egy szép igazi porcelán nippre.
Sebaj, úgy gondoltam, hogy akkor veszek üvegvázát meg poharakat.
Aztán, kiderült, hogy csak egy vázára elég.....kezdtem gondolkodóba esni. Nem lesz az kevés? Szegény anyám mégis csak többet érdemelne.
Jól szétnéztem a boltban, és rájöttem, ebből bőven telik szép kis műanyagvázára meg műanyag tálcára, műanyag poharakra
Alig vártam, hogy haza érjek és felköszöntsem anyámat, vittem nagy hetykén, és látni akartam mihamarabb, az öröm mosolyát az arcán!
Anyám kibontotta...próbáltam mosolyt képzelni az arcára, de nem áldott meg a Jóisten akkora képzelőerővel.
Majdnem elsírtam magam, amikor meghallottam a kérdést.
Minek vetted ezt a sok műanyag vackot?
......én is szeretlek anya......