Mese: A cicák, az erdő és a holdvilág

Tömbházon innen, tömbházon túl, ott ahol az utcát hatalmas gépek túrták, élt egyszer három macska: Cici, Mici és Pici. Egész áldott nap csak lustálkodtak, ami ugye nem feltűnő, mert a cicusok nem valami híresek a serénységükről. Néha tisztára mosták a bundájukat, aztán fél kifli formába gyúrták magukat, s aludtak aludtak, hogy még a bajszuk is beleremegett. Amikor már belefáradtak a hosszúra nyúlt szundibundiba, kikászálódtak az icipici teraszukra, hogy meglessék mit csinál a szemetes kuka körül matató barátjuk Vici, a vén kandúr. Annácska, a három cica gazdija adta ezt a nevet az öreg macskának.
Vici mindig szomorúan bámulta a szobacicákat és a kislányt, ők pedig szintén könnybe lábadt szemekkel néztek vissza rá. Valahol senki sem volt boldog, vagy mégis? Ciciéknek volt ahol lakniuk, volt amit enniük, de hiányzott az igazi szabadság: a pillangók, s az a sok, sok virág. Vicinek mindezek megadattak, de állandóan éhes gyomorral kódorgott. Annácska gyakran dobott le neki egy-egy félig lerágott csontot, több volt a semminél.
A kislány imádta a cicáit, rendszeresen játszódtak együtt: szaladgáltak a kicsi szobában, a nagy asztal körül, s azt a rengeteg gomolyagot, ami még déditől maradt meg örökségül, mind de mind lefejtették, de Annácska édesanyja nem haragudott meg ezért.
A kislány Vicit is nagyon megkedvelte, de sajnos nem tudta örökbe fogadni; egyrészt azért mert állandóan csavargott, másrészt meg azért, mert nem fértek volna el a teraszon.
Történt egyszer, hogy a közeli erdőben felhőfoszlányokon sétálgatott a Hold. A Nap átadta neki a stafétabotot, hogy vigyázzon a fákra, a virágokra, az állatokra, amíg ő hajnalig pihen. De a Hold nagyon álmos volt, mert azelőtt való éjjel hosszasan strázsált, s amúgy is az erdő békességben alucikált. Csak a három kis cica és a vén kandúr nem tudott elaludni. Rekkenő hőség dübörgött még éjszaka is, sehogy se jött álom a szemükre. Jöttek-mentek, forgolódtak a farkuk körül, nem lelték a helyüket. Vicinek egy igazán izgalmas ötlete támadt, felnyávogott a picikhez:
- Cimboráim, nem jönnétek el velem az erdőbe? Itt van egy hajításnyira, reggelre mire gazdátok felébred, már ott is lesztek a teraszon!
- Megyünk, megyünk - ujjongtak a kicsik -, de ugye nem fal fel a farkas, mint Piroskát a mesében?
- Á, dehogy, vigyázok én rátok, hogy épségben és időben hazaérjetek! -mosolygott az öreg.
Ezzel szépen lemásztak az első emeleti teraszukról, s követték a kandúrt. Egykettőre meg is érkeztek az erdőbe. Csak ámultak és bámultak, mert ők eddig virágot csak a vázában láttak. Fát? Azt meg a tévében, no és a szomszéd bácsi kertjében.
A Hold ahogy észrevette őket, azonnal megjött a kedve. Kibújt a felhőpaplan alól, s elkezdett úgy világítani, mint még soha!
Az erdő kitárulkozott, csodálatos éjszakai fényében pompázott, talán gyönyörűbb és fiatalabb volt, mint nappal. A pillangók, a virágok édesen aludtak, farkas barkas sem indult el vadászni, de a fák -egymással vetekedtek szépségben, magasságban, jóságban.
Mert tudjátok, hogy mi történt? A fák megengedték cicuséknak, hogy az ágaikon hancúrozzanak. Csapott is olyan lármát a három cica, hogy a Hold nem unatkozott, úszott a boldogságban. Cici, Mici és Pici fáról fára másztak, az ágakhoz dörgölték taknyos orrocskájukat. Bebújtak minden bokorba, hemperegtek az illatos fűrengetegben. A kandúr türelmesen figyelte őket, a Hold szintén résen állt, nehogy bajuk essen a cicáknak.
Hihetetlen gyorsasággal peregtek az órák, s egyszer minden mese véget ér.
A mi mesénknek azonban nincs se vége, se hossza, mert Vici megígérte a macskakölyköknek, hogy máskor is elviszi őket az erdőbe, ha szót fogadnak a kicsi gazdájuknak.
- Ma kiváltképp' legyetek jók, mert gyermeknap van (de mikor nincs?), s a Hold is szolgálatos lesz az éjjel! -kuncogott Vici.
Annácska semmit sem tudott a nagy kalandról. Mélyen aludt, s álmában ő is ott volt az erdőben, a cicáival kergetőzött.