kapusiedit blogja

Ha mellettem lennél, tudom, boldog lennék!
Minden reggel előtted ébrednék. Hallgatnám, hangos szuszogásod dallamát.
Nézném nyugodt arcod vonalát, ahogy, mint egy kisbaba, békésen szundikál.
Csak aprócska rezgések díszítenék ábrázatodat, vagy nyakadon egy ér mozdulna, ha valami megzavarná álmodat.
Szeretnélek nézni, mert mikor könnyeden aludnál, nem olyan arcot hordanál, mint akkor, mikor a Nap a magasban jár.
Vagy nem olyat, mint mikor munka közben tekinteted nem a jelenben botorkál.
Nem nyomasztaná a sok gond, a büszkeség, semmi harag vagy indulat egyetlen változata sem, csak az ártatlan nyugalom árasztaná el vonásaidat és pihenne csendesen.
Hozzád érni nem mernék, hogy fel ne ébresszelek, de gondolatban végigsimítanék az egész testeden.
Először a hátadon, mely oly sok ember gondját cipelte már.
Aztán erős, izmos karodat simogatnám, mely annyiszor óvott védett és segített engem sok-sok félelmen és bajon át.
Majd tenyerem a fejed felé csúsztatnám, beletúrnék jó szagú, őszülő hajadba.
Türelmet szugerálnék bele, és nyugalmat, hogy nappal könnyebben vedd az akadályokat.
Mert érezném, hogy mennyi gond kavarog ott belül, s átadnám neked minden erőmet, hogy ne legyenek a napjaidban nyughatatlan percek!
Aztán homlokodra forró csókot lehelnék, hogy tudd, mennyire nagyon szeretlek!
Majd óvatosan, hogy még a levegő se mozdulna, kilopóznék mellőled, s hagynám, hogy a múló percek még tovább álomföldre vigyenek.
Talán könnyebb lenne úgy a napod, ha a fáradt tegnapot kipihenheted.
Gyorsan felöltöznék, megmosakodnék, kicsit szebbé varázsolnám elnyűtt fizimiskámat, majd bekapcsolnám a kávégépet, mivel tudnám, hogy úgyis jönnél utánam, mert megéreznéd rögtön,
hogy magadra hagytalak, és nélkülem, egyedül az ágyban nem éreznéd jól magad.
Te sietnél hozzám, hogy újra velem lehess, mert nem fecsérelnéd el alvással a rohanó perceket, amit nélkülem kell elvesztegetned.
Kicsit döcögve, nehéz léptekkel jönnél, és szorosan átölelnél, én pedig annyira örülnék neked.
Rád mosolyognék, köréd fonnám hideg kezeimet és füledbe súgnám, hogy:
Jó reggelt szerelmem! Ma megint annyira szeretlek!
Szeretnélek csendben nézni, ahogy szürcsölöd a forró feketét, de én, mint mindig olyankor, biztos kicsit nagyon bénáznék.
Leejteném a kávéskanalat, ami a barna padlóra érve borzasztóan csörömpölne, vagy ha bekapcsolnám a tévét, az valami iszonyú hangerővel jönne be.
Én meg nagyon dühös lennék, hogy máskor bezzeg hangja sincs, te pedig csak nevetnél, hogy még egy ilyen ügyifogyi csaj a világon nincs.
De tudnám, hogy ez téged nem zavarna, mert ismernél engem már annyira, hogy ez vagyok én, aki össze-vissza esetlenkedik néha.
Amíg borotválkoznál és készülnél a napra, én egy szerelmes szívet nevetős szmájlival küldenék neked a telefonodra.
Mikor munka közben észrevennéd az üzenetemet, mosolyognál egyet és azt gondolnád, milyen kis hülye, de legalább a tied!
Majd te is küldenél egy kacsintós fejet és mellé írnád, hogy nagyon imádsz és alig várod az estét, hogy újra a karjaimban lehess!
Ha mellettem lennél, tudom, nagyon boldog lennék!
Minden nap friss ebédet főznék, és várnálak terített asztallal, és izgatottan nézném a reakciódat, hogy vajon ízlik-e az étel, mit neked készítettem nagy-nagy szeretettel.
Ha elutaznál és már túl soká nem jönnél, folyton csak érted aggódnék.
De nem akarnálak gyakran felhívni, hogy akkor éppen merre jársz, vagy mikor érsz haza, mert azt hinnéd, hogy nem bízok benned, és ez téged nagyon bántana.
Pedig csak féltenélek, és biztonságban szeretnélek tudni, és nem akarnék mást, csak újra átölelni.
Néha írnál nekem egy rövid mondatot, hogy mindjárt itthon leszel, de akkor meg attól lennék
ideges, hogy vezetés közben írogatsz és nem az útra figyelsz.
Végre meghallanám kulcsod csörömpölését, én rögtön az ajtóban teremnék.
Magamhoz húználak, szorosan ölelnélek, és hogy újra mellettem lennél annak úgy örülnék!
Te fáradt lennél, de nem tennéd meg soha, hogy ne csókolnál forrón szájon és ne néznél rám mosolyogva.
Karodban tartanál és a fülembe suttognád, hogy egész úton rám gondoltál, én meg azt motyognám, hogy minden percben hiányoztál.
De te meg sem hallanád, mert hangos szívdobogásom minden szavam túlharsogná.
Elmesélnénk egymásnak, hogy mi történt aznap, de már alig várnánk, hogy a szavak elfogyjanak!
Majd sietve készülnénk, hogy újra elvesszünk egymásban!
Sejtelmes félhomály várna a mi kis szobánkban.
Ölelkezve pihennének lelkeink egymásba fonódva. Olyan boldogok lennénk, mint még soha!
Ha mellettem lennél, tudom, nagyon boldog lennék!
Minden áldott reggel Istennek imát mondanék, hogy téged adott nekem!
Veled akarnám leélni az egész életem!
De te nem vagy mellettem, ezért csak elképzelhetem, milyen boldog lennék veled, ha te volnál nekem!

  Magányosan fogok meghalni

Úgy érzem, magányosan fogok meghalni.

Ott fogok a földön feküdni és nem fogja senki tudni, hogy halott vagyok.

Egyedül a hideg ágyban, olyan nehéz elaludni!

Magamra húzom az összes takarómat nyakig

és összeszorítom a szemem.

Nem hittem, hogy én ezt így megszenvedem.

Nem hittem, hogy félni fogok attól, hogy majd felemészt a bánat.

Annyi mindentől meghalhattam volna eddig.

Olyan sokszor kellet félnem, hogy magával ránt a sötétség.

És most mégis, miattad érzem, hogy ennyi volt.

Ott fogok feküdni a földön, halott testem jéghidegre hűlve.

Ha majd egyedül maradsz, sose felejtsd el!

Magányosan, kibírni a boldogságodat mással, engem megölt.

Rád ruházom ezt a keresztet, cipeld csak!

Keserű lett a cukormáz, édes az elmúlás szaga!

Soha ne bánd meg, hogy belekergettél a halálba!

Síró bohóc

Széles és hosszú volt az út, mit együtt tapostunk. Néha poros néha ködös, de a mi utunk.

Ragyogott ránk a csodás Nap, míg kéz a kézben sétáltunk boldogító, meleg fényében.

Sötétben a Hold sugarában fürödtünk. Reggelente ölelkezve, egybeforrva szerettünk.

Mi egymás szívének voltunk a kulcs. Azt hittük örökké tart majd ez a széles, hosszú út.

Azt hittük együtt váltunk majd világot. Azt hittük egymásnak ültetünk sírunkra virágot.

Sajgott, vérzett miattad gyenge szívem, mikor csalódtam, de én még akkor is hittem.

Féltem, mert tudtam, bízni többé nem tudok. De reméltem, hogy idővel megbocsájthatok.

Megpróbáltam! Kínoztam egyre halott lelkemet. Adtam még egy esélyt szerető szívemnek.

Féltem és fel akartam égetni a fájó múltat, mert veled akartam tovább járni a közös utat.

Még akkor is elhittem minden szavadat, mert őrizni akartam tovább gyönyörű álmomat.

És most gyűlöllek, mert még mindig szeretlek! Nézz rám! Nézd a szavaid velem mit tettek!

Most miattad újra perzselnek a könnyek. Már csak sírni tudok, mert annyira szeretlek!

Sírok, mert fájnak embertelen szavaid. Sírok, mert minden bántásod folyton belém hasít.

Sírok, mert a szívem megint darabokra hullt. Hiába volt minden, nem égett el a fájó múlt.

Napjaimat csak túlélni akartam, mert az élet mit éltél mellettem, kísért, aláz és a porig súlyt.

Én csak őszinte szerelmet akartam érezni! Nem akartam én már üvöltve könnyezni!

Mert régen csak csendben, magamban fájtam. Sanyargattam magam és a csodára vártam.

De megint kitörni akarnak a kéretlen könnyek. Úgy érzem, megfulladok, ha nem jönnek.

Éjszakáim ébren, bánattól sajogva telnek. Sorsom, mi volt, holnaptól már csak egy emlék lesz.

Kikészítettek a tettek, az embertelen szavak. Utána már csak egy hamis és fájdalmas űr marad.

Most már magányosan síró bohóc lett belőlem. Naptalan és Holdtalan útkereső lettem.

Gyűlölnöm kéne?

Elment a Nap aludni és ezt olyan szépen tette!

Néztem őt a teraszon ülve. Mentem volna vele.

De csak ültem a hideg, kriszkrasz mintás kövön.

Fejemben káosz, szemeimben összegyűlt a könny.

Hányszor néztük együtt ezt a csodás naplementét!

Felkavarta lelkemet a sok régi átélt színes emlék.

Utálnom kellene őt! Nekem valahogy ez nem megy!

Láthatatlan zsinórral vele összefontak a múló évek.

Millió édes elcsókolt csókunk mára keserű lett.

Megfakultunk. Ami régen izzott, mára megdermedt.

Buja vágyaink megszürkültek és értéktelenek lettek.

Feledésbe merült a szenvedély, s vele a forró érintések.

Mostanra semmivé változott a régi simogató érzület.

Mára csúnya felhők borítják be az égszínkék eget.

Gyűlölnöm kéne talán a boldogságos napokat?

Mikor még minden könnyű volt, s a maga útján haladt?

Akkor, mikor még olyan könnyű volt a szívünk?

Mikor még úgy akartuk egymást, hogy beleremegtünk?

Mára meg sebesre marta szegényt a csalódások hada.

Hivalkodó nevetése ma már fáj és torkomat szorítja.

Mikor csillaghullást lestünk, nyirkos füvön a jövőnkről álmodozva?

Régen, mikor égette szemeimet kacéran csillogó pillantása?

Gyűlölnöm kéne, hogy ma már ezt nem látja?

Ma elégedett, büszke, diadalittas megvetés az arcát torzítja.

Csak zúdítja rám szemrebbenés nélkül a hazugságait.

Észre sem veszi, hogy egyre messzebbre taszít.

Egykor imádtam bőre mámorítón merész illatát.

Mára érzem a gyomromban, mikor le-fel szaladgál.

Utálnom kéne az összes szerelemmel átitatott ölelést?

Gyűlölnöm kéne minden egyes villámszagú érintést?

 De hisz nekem azokban benne volt az egész világ!

Olyankor voltam vele a legboldogabb talán!

Nem tudom gyűlölni! Nem tudom feledni!

Nem tudok rá haraggal gondolni.

Hisz a részemmé vált, egy darabja ő az életemnek.

Tudom mitől lett heg, tudom mikor sebzett meg.

De ez megszűnt. Eltűnt. Hamuvá változott.

A holtig tartó szerelem fogadalma megbukott.

De én még ma is reménykedve fekszem és kelek.

Pedig tudom, hogy én már semmiképp sem nyerhetek.

Mert amitől annyira féltem, most elkövetkezett.

Másnál keres boldogságot, másnak vall szerelmet.

Ezért magam húzok egy csíkot a minta végére.

Nekem ma már nem elég a szerelem áltatott érzése!

Véget vetek a boldognak mutatott szürke napoknak.

Hagyom őt szeretni! Meghagyom másoknak!

Emlékeimet összecsomagolom együtt a gönceimmel.

Magasra felpakolom, ahol már nem érem el.

Nem akarok beszélni róla már soha többet.

 Ha magányos vagyok, egy létrára állva leveszem és emlékezek.

Csendesen lapozgatom, mint egyik régi szerelmes könyvet.

Olyankor záporesőként csorognak arcomon a könnyek.

Pedig a napok múlásával picit minden könnyebb.

De gyűlölni nem tudom, mert még mindig szeretem.

Cipelem nehéz sorsom tovább sebes lelkemben.

Talán egyszer meggyógyulok és észre sem veszem,

Hogy nem gondolok már rá a magányos percekben.

Talán majd egyszer úgy tudok rá gondolni,

ahogy megpillantottam, ahogy tudtam szeretni.

Talán megbocsájtom egyszer, hogy engem ellökött.

De gyűlölni nem fogom, mert örökre a szívembe költözött.

Az a pillanat!

Itt most fúj a hideg szél, és csak hallgatom sejtelmes susogó neszét.

Eszembe jut az az este, mikor először éreztem magamon remegő kezed érintését.

Beleborzongtam, ahogy a hideg ujjaid titkon forró bőrömhöz értek.

Emlékszem, lecsuktam vágytól égő, addig csak sírásra használt szemeimet.

Elvitt magával, néhány fátyolos percre a tüneményes képzelet, s táncoltam

a felhőkön önfeledten, mint egy őrült, miközben azt álmodtam, hogy szorosan ölellek!

Az a pillanat bemarta magát örökre a megkeményedett szívembe!

Bele összetört, elhasználódott, kóborgó lelkembe! Azt hiszem, mindörökre!

Sosem volt szebb azelőtt annál az érzésnél! S mi azóta megmaradt belőle csaknem felőrölt.

 Mert nem volt őszintébb semmi az első lopott érintésednél!

Lepecsételted vele addig sötétségben, magányban eltelt szürke létemet.

Beléd haltam, és soha többé nem akartam már élni nélküled!

Érezni akartalak magamon! Érezni azt, hogy benned elveszek!

Mélyen magamba vésni!

Emlékszem, amikor pilláim újra mozdulni bírtak, akkor tudtam, hogy szeretlek!

Szavak nélkül vallottunk egymásnak örök szerelmet!

S abban a mámoros pillanatban visszatértem az eleven életbe!

Akkor lettünk egymásnak az élet értelme!

Titkos érintésed kiegyengette a hozzád vezető rögös utat, s vitt magával a vágy!

Repülni tudtam! Mert szárnyakat kaptam tőled s te mutattad nekem az utat!

Körbefonta testünk körvonalát a rózsaszín vágyfelhő, s nem volt körülöttünk más!

 Csak ketten voltunk és köztünk a végtelen szenvedély, ami annyira észvesztő!

Azelőtt sokáig kerestelek!

Éveken át kutatattuk egymást, mire végre akkor összeértünk.

Tapogatózva, a puha szerelempázsiton lépkedve egymásba ért a lelkünk.

De tiszavirágú érintésed ma már inkább iszonyúan fájdalmas emlék.

 Mert annyira hírtelen elmentél tőlem, hogy ha nem lennék ennyire gyáva, most veled lennék!

Éppen akkor, mikor meghallottad az alvilág démonjának hívó szavát,

ki addig már annyiszor fente rád gusztustalan fogsorát, én akkor voltam a legboldogabb talán!

Odaadtad fiatal lelked egy óvatlan mozdulattal a sötétség gonosz urának.

S tettél engem akkor újra árva gyermekévé a zavaros világnak!

Nem tudtad, hogy milyen mély sebekkel hagysz magamra!

Nem tudtad, hogy mennyire fog fájni nekem, ha engedsz neki és nem figyelsz a mozdulatra!

Elmentél!

S rajtam hagytad első érintésed hidegen perzselő nyomát.

Amit nem tüntethet el semmi sem!

 Ami azóta éget, s enyém marad egy életen át.

Most, hogy itt fúj a susogó szél, s eljátssza nekem fájdalmas gyászénekét,

 a múló napokkal homályosul bennem ez a gyönyörrel teli emlékkép.

Vállaltam volna érted a világ összes veszélyét!

Borotva élen táncoltam volna veled, mindennap ezerszer, ha egy kicsit maradtál volna még!

De nem hibáztatlak. Hisz te sem így akartad. Nem önszántadból mentél.

Csak egy rossz lépés volt csupán, és egy félrehallás, amiért a pokolfajzatnak hittél.

Egy véletlenen múlt csupán, hogy elvesztettelek, s azóta mindenben téged kereslek!

Egy darabot a szívemből magaddal vittél, de ezzel megint sebezhetővé tettél!

Egy kósza fuvallat lágyan simogatta arcomat. Azt gondoltam talán erre jártál!

Eljöttél hozzám, mert a te szívedből is egy darabka még nálam maradt.

Az a pillanat, mitől azóta is beléd halok, az lett a végzetem!

Céltalanul bolyongok a világban nélküled és kereslek mindenhol, mindenkiben!