Gyűlölnöm kéne?

Gyűlölnöm kéne?

 

Elment a Nap aludni és ezt olyan szépen tette!

Néztem őt a teraszon ülve. Mentem volna vele.

De csak ültem a hideg, kriszkrasz mintás kövön.

Fejemben káosz, szemeimben összegyűlt a könny.

Hányszor néztük együtt ezt a csodás naplementét!

Felkavarta lelkemet a sok régi átélt színes emlék.

Utálnom kellene őt! Nekem valahogy ez nem megy!

Láthatatlan zsinórral vele összefontak a múló évek.

Millió édes elcsókolt csókunk mára keserű lett.

Megfakultunk. Ami régen izzott, mára megdermedt.

Buja vágyaink megszürkültek és értéktelenek lettek.

Feledésbe merült a szenvedély, s vele a forró érintések.

Mostanra semmivé változott a régi simogató érzület.

Mára csúnya felhők borítják be az égszínkék eget.

Gyűlölnöm kéne talán a boldogságos napokat?

Mikor még minden könnyű volt, s a maga útján haladt?

Akkor, mikor még olyan könnyű volt a szívünk?

Mikor még úgy akartuk egymást, hogy beleremegtünk?

Mára meg sebesre marta szegényt a csalódások hada.

Hivalkodó nevetése ma már fáj és torkomat szorítja.

Mikor csillaghullást lestünk, nyirkos füvön a jövőnkről álmodozva?

Régen, mikor égette szemeimet kacéran csillogó pillantása?

Gyűlölnöm kéne, hogy ma már ezt nem látja?

Ma elégedett, büszke, diadalittas megvetés az arcát torzítja.

Csak zúdítja rám szemrebbenés nélkül a hazugságait.

Észre sem veszi, hogy egyre messzebbre taszít.

Egykor imádtam bőre mámorítón merész illatát.

Mára érzem a gyomromban, mikor le-fel szaladgál.

Utálnom kéne az összes szerelemmel átitatott ölelést?

Gyűlölnöm kéne minden egyes villámszagú érintést?

 De hisz nekem azokban benne volt az egész világ!

Olyankor voltam vele a legboldogabb talán!

Nem tudom gyűlölni! Nem tudom feledni!

Nem tudok rá haraggal gondolni.

Hisz a részemmé vált, egy darabja ő az életemnek.

Tudom mitől lett heg, tudom mikor sebzett meg.

De ez megszűnt. Eltűnt. Hamuvá változott.

A holtig tartó szerelem fogadalma megbukott.

De én még ma is reménykedve fekszem és kelek.

Pedig tudom, hogy én már semmiképp sem nyerhetek.

Mert amitől annyira féltem, most elkövetkezett.

Másnál keres boldogságot, másnak vall szerelmet.

Ezért magam húzok egy csíkot a minta végére.

Nekem ma már nem elég a szerelem áltatott érzése!

Véget vetek a boldognak mutatott szürke napoknak.

Hagyom őt szeretni! Meghagyom másoknak!

Emlékeimet összecsomagolom együtt a gönceimmel.

Magasra felpakolom, ahol már nem érem el.

Nem akarok beszélni róla már soha többet.

 Ha magányos vagyok, egy létrára állva leveszem és emlékezek.

Csendesen lapozgatom, mint egyik régi szerelmes könyvet.

Olyankor záporesőként csorognak arcomon a könnyek.

Pedig a napok múlásával picit minden könnyebb.

De gyűlölni nem tudom, mert még mindig szeretem.

Cipelem nehéz sorsom tovább sebes lelkemben.

Talán egyszer meggyógyulok és észre sem veszem,

Hogy nem gondolok már rá a magányos percekben.

Talán majd egyszer úgy tudok rá gondolni,

ahogy megpillantottam, ahogy tudtam szeretni.

Talán megbocsájtom egyszer, hogy engem ellökött.

De gyűlölni nem fogom, mert örökre a szívembe költözött.