kapusiedit blogja

    Sosem voltam szépség csak egy lány voltam, mint a többi.

De gyakran álmodtam róla, milyen lehet vajon gyönyörűnek lenni?

Mikor tükörbe néztem, nem szépséget láttam.

Csak egy ronda, kövér, semmirevaló nőt, mert búcsúzóul is ezt kaptam.

Mikor még régen valakinek a legszebbje voltam,

beképzeltem magamnak, hogy az úgy is van.

Belenéztem a tükörbe és vidáman mosolyogtam.

Hisz volt egyszer valaki, kinek a gyönyörűje voltam.

Nem érdekelt semmi, sem mérleg sem átlag.

Elégedett voltam s elfogadtam, mit a tükörben láttam.

Aztán egyszer csak ronda tehén lettem.

Öreg, ráncos vénasszony, ki senkinek sem tetszhet.

És tényleg, mikor a tükörbe néztem,

eltűnt a mosoly az arcomról, szomorúság ült a szememben.

Könnyezve fogadtam el a tényt, hogy elmúlt a varázs, már nem kellettem.

Az összes tükröt külön-külön lepedővel takartam.

Mert azt hittem, hogy sokkal jobb lesz, ha nem látom magam!

Aztán lettek igaz barátaim, lettek boldog perceim.

Az arcomra visszatért a mosoly, s nem érdekeltek a vacak ráncaim.

Úgy döntöttem, nem csinálom ezt tovább! 

Jól vagyok én úgy, ahogy vagyok!

Én megfelelni már senkinek nem akarok!

A tükrökről a lepedőket leszedtem, és azt mondtam, jó lesz már nekem,

amit látok bennük, ebben az életben!

Öreg vagyok és ráncos?

Kit érdekel?

A tükörben egy nőt látok már, aki megbarátkozott az idővel!

Kövér vagyok, ronda tehén?

Kit érdekel?

A tükörben egy szexi nőt látok, ki megbarátkozott a mérleggel!

Nem tetszem senkinek?

Kit érdekel?

A tükörben egy nőt látok, ki megbarátkozott az élettel!

És ha néha, véletlenül egy tükörre vetődik a tekintetem, azt gondolom,

jóban vagyok magammal, jó vagyok magamnak, nekem!

Nyugodtan nézek már bele minden tükörbe!

Mert végre rend lett az agyamban és rend lett a lelkemben!

Ma már azt gondolom, annak is kéne néhány nagyméretű tükör talán,

aki megvető gúnyos szavait szórta rám!

És, hogyha egyszer nagyon mélyen belenézne, megláthatná saját valódi képét végre

 és akkor leszállhatna közénk, ronda emberek közé a földre!

  Magányosan fogok meghalni

 

 

Úgy érzem, magányosan fogok meghalni.

Ott fogok a földön feküdni és nem fogja senki tudni, hogy halott vagyok.

 

Egyedül a hideg ágyban, olyan nehéz elaludni!

Magamra húzom az összes takarómat nyakig

és összeszorítom a szemem.

 

Nem hittem, hogy én ezt így megszenvedem.

Nem hittem, hogy félni fogok attól, hogy majd felemészt a bánat.

 

Annyi mindentől meghalhattam volna eddig.

Olyan sokszor kellet félnem, hogy magával ránt a sötétség.

 

És most mégis, miattad érzem, hogy ennyi volt.

Ott fogok feküdni a földön, halott testem jéghidegre hűlve.

 

Ha majd egyedül maradsz, sose felejtsd el!

Magányosan, kibírni a boldogságodat mással, engem megölt.

 

Rád ruházom ezt a keresztet, cipeld csak!

Keserű lett a cukormáz, édes az elmúlás szaga!

Soha ne bánd meg, hogy belekergettél a halálba!

 

Öregszem.

Látványosan, visszavonhatatlanul. Csendben tűröm már állapotomat.

Akaratlanul.

Haragom gyorsan elillanó. Az elmúlást bőrömön is érzem.

Az idő is öregszik velem.

Pedig gyorsan halad előre. Hiába győzködöm, hogy álljon le!

Nem hallgat semmire.

Már nem akarok világot váltani! Csak élni!

Bízni csak, hogy nem lesz nehéz békében elmúlni.

Öregszem.

Arcomon fehérlenek a mély barázdák. Hajam egyre deresebbé válik.

Tehetetlen vagyok ellene. Már nem számít.

Fájnak a csontjaim, az idegvégződések.

Szép napokból silány életemben egyre kevesebb lesz.

Az ébrenlét egy ideje bérletet váltott nálam.

Magányosan fekszem. Mellettem üres az ágyam.

Öregszem.

Elfáradt szívem lassan kolomol. Elvesztettem ifjú önmagam.

Valamikor! Valahol!

Már nem akarom a perceket számolni!

Nem vágyok vagyonra, fellegekben járni. Csak még kicsit maradni!

Míg itt vagyok, ölelni akarok és szeretve lenni!

Kinevetni bolond ráncaim és valakihez tartozni!

Hálát adni azért, amit már megéltem!

Bűneink feloldozását Istentől kérem!

 

Síró bohóc

 

 

Széles és hosszú volt az út, mit együtt tapostunk. Néha poros néha ködös, de a mi utunk.

Ragyogott ránk a csodás Nap, míg kéz a kézben sétáltunk boldogító, meleg fényében.

Sötétben a Hold sugarában fürödtünk. Reggelente ölelkezve, egybeforrva szerettünk.

Mi egymás szívének voltunk a kulcs. Azt hittük örökké tart majd ez a széles, hosszú út.

Azt hittük együtt váltunk majd világot. Azt hittük egymásnak ültetünk sírunkra virágot.

 

Sajgott, vérzett miattad gyenge szívem, mikor csalódtam, de én még akkor is hittem.

Féltem, mert tudtam, bízni többé nem tudok. De reméltem, hogy idővel megbocsájthatok.

Megpróbáltam! Kínoztam egyre halott lelkemet. Adtam még egy esélyt szerető szívemnek.

Féltem és fel akartam égetni a fájó múltat, mert veled akartam tovább járni a közös utat.

Még akkor is elhittem minden szavadat, mert őrizni akartam tovább gyönyörű álmomat.

 

És most gyűlöllek, mert még mindig szeretlek! Nézz rám! Nézd a szavaid velem mit tettek!

Most miattad újra perzselnek a könnyek. Már csak sírni tudok, mert annyira szeretlek!

Sírok, mert fájnak embertelen szavaid. Sírok, mert minden bántásod folyton belém hasít.

Sírok, mert a szívem megint darabokra hullt. Hiába volt minden, nem égett el a fájó múlt.

Napjaimat csak túlélni akartam, mert az élet mit éltél mellettem, kísért, aláz és a porig súlyt.

 

Én csak őszinte szerelmet akartam érezni! Nem akartam én már üvöltve könnyezni!

Mert régen csak csendben, magamban fájtam. Sanyargattam magam és a csodára vártam.

De megint kitörni akarnak a kéretlen könnyek. Úgy érzem, megfulladok, ha nem jönnek.

Éjszakáim ébren, bánattól sajogva telnek. Sorsom, mi volt, holnaptól már csak egy emlék lesz.

Kikészítettek a tettek, az embertelen szavak. Utána már csak egy hamis és fájdalmas űr marad.

Most már magányosan síró bohóc lett belőlem. Naptalan és Holdtalan útkereső lettem.

                                                                                                                                  Ennyi vagyok

 Én csak ennyi vagyok. Mondom. Se több, se kevesebb.

 Nem is akartam ettől több lenni sohasem és nem is leszek!

Ilyen vagyok. Nem érdekel, hogy ez kinek tetszik vagy kinek nem!

 

Szeretem az esőt, az őrült vihart, a süvítő vad szelet!

Szeretem a kandallóban pattogó, szikrázó, virgonc tüzet!

Szeretem a szívbemarkolón könnyes, csodásan őrült zenét,

amit szívok magamba, mint lelkem egyetlen titkos gyógyszerét.

Szeretem az élet minden apró gyönyörét! Mindent szeretek, ami él!

Ezek adnak nekem mindennap új esélyt! Ezek miatt tudom, hogy élni annyira szép!

 

De most nagyon félek! Mert újra megingott a hitem.

Minden úgy megijeszt! Köröz felettem a visszafordíthatatlan véglegesen.

Félek, hogy nem hagynak már nekem időt a lusta percek,

hogy nem látom már sokszor a hajnal fényében ébredő fáradt reggeleket!

Félek, hogy huncut mosolyod eltűnik emlékeimből végleg!

Félek, hogy már nincs tovább, hogy fájdalmas lesz és leterít az élet.

 

Most már annyira félek, hogy végleg magamra maradok.

Olyan nagyon rossz egyedül! Fájnak a magányos hajnalok!

Félek, hogy nem látom már soha azt a két csillogó szempárt,

amik felhőkön repítettek, ha rám néztek, mik elhitették velem a csodát!

Amikre én mindig úgy vigyáztam, amik miatt élni vágytam!

Félek, hogy nem látom a csodás csillagtengert a Hold udvarában.

 

Semmitől sem féltem addig, amíg hagytam hazudni és bízni tudtam!

Amíg vitt a hitem, amíg hinni akartam és a sorsom egyengette utam.

De most már egyre csak félek, hogy ő is játszik velem, mert feladta.

Félek, hogy ő is ugyanúgy hazudott, és igazán ő soha nem akarta!

Ő is csak olyan lett, mint az a két huncutul csillogó hazug szempár!

Becsapott mindenki! Még a sorsom is! Csak áltattam magam és vártam a csodát!

 

Pedig annyira szeretem élni és élveztem az élet minden apró ajándékát!

Hittem mindenkiben, de a hitem is elengedte a kezem, ő is elhagyott.

Nem maradt már nekem semmim. Tetszik, nem tetszik, én csak ennyi vagyok.