kapusiedit blogja
GondolatokHa mellettem lennél
Ha mellettem lennél, tudom, boldog lennék!
Minden reggel előtted ébrednék. Hallgatnám, hangos szuszogásod dallamát.
Nézném nyugodt arcod vonalát, ahogy, mint egy kisbaba, békésen szundikál.
Csak aprócska rezgések díszítenék ábrázatodat, vagy nyakadon egy ér mozdulna, ha valami megzavarná álmodat.
Szeretnélek nézni, mert mikor könnyeden aludnál, nem olyan arcot hordanál, mint akkor, mikor a Nap a magasban jár.
Vagy nem olyat, mint mikor munka közben tekinteted nem a jelenben botorkál.
Nem nyomasztaná a sok gond, a büszkeség, semmi harag vagy indulat egyetlen változata sem, csak az ártatlan nyugalom árasztaná el vonásaidat és pihenne csendesen.
Hozzád érni nem mernék, hogy fel ne ébresszelek, de gondolatban végigsimítanék az egész testeden.
Először a hátadon, mely oly sok ember gondját cipelte már.
Aztán erős, izmos karodat simogatnám, mely annyiszor óvott védett és segített engem sok-sok félelmen és bajon át.
Majd tenyerem a fejed felé csúsztatnám, beletúrnék jó szagú, őszülő hajadba.
Türelmet szugerálnék bele, és nyugalmat, hogy nappal könnyebben vedd az akadályokat.
Mert érezném, hogy mennyi gond kavarog ott belül, s átadnám neked minden erőmet, hogy ne legyenek a napjaidban nyughatatlan percek!
Aztán homlokodra forró csókot lehelnék, hogy tudd, mennyire nagyon szeretlek!
Majd óvatosan, hogy még a levegő se mozdulna, kilopóznék mellőled, s hagynám, hogy a múló percek még tovább álomföldre vigyenek.
Talán könnyebb lenne úgy a napod, ha a fáradt tegnapot kipihenheted.
Gyorsan felöltöznék, megmosakodnék, kicsit szebbé varázsolnám elnyűtt fizimiskámat, majd bekapcsolnám a kávégépet, mivel tudnám, hogy úgyis jönnél utánam, mert megéreznéd rögtön,
hogy magadra hagytalak, és nélkülem, egyedül az ágyban nem éreznéd jól magad.
Te sietnél hozzám, hogy újra velem lehess, mert nem fecsérelnéd el alvással a rohanó perceket, amit nélkülem kell elvesztegetned.
Kicsit döcögve, nehéz léptekkel jönnél, és szorosan átölelnél, én pedig annyira örülnék neked.
Rád mosolyognék, köréd fonnám hideg kezeimet és füledbe súgnám, hogy:
Jó reggelt szerelmem! Ma megint annyira szeretlek!
Szeretnélek csendben nézni, ahogy szürcsölöd a forró feketét, de én, mint mindig olyankor, biztos kicsit nagyon bénáznék.
Leejteném a kávéskanalat, ami a barna padlóra érve borzasztóan csörömpölne, vagy ha bekapcsolnám a tévét, az valami iszonyú hangerővel jönne be.
Én meg nagyon dühös lennék, hogy máskor bezzeg hangja sincs, te pedig csak nevetnél, hogy még egy ilyen ügyifogyi csaj a világon nincs.
De tudnám, hogy ez téged nem zavarna, mert ismernél engem már annyira, hogy ez vagyok én, aki össze-vissza esetlenkedik néha.
Amíg borotválkoznál és készülnél a napra, én egy szerelmes szívet nevetős szmájlival küldenék neked a telefonodra.
Mikor munka közben észrevennéd az üzenetemet, mosolyognál egyet és azt gondolnád, milyen kis hülye, de legalább a tied!
Majd te is küldenél egy kacsintós fejet és mellé írnád, hogy nagyon imádsz és alig várod az estét, hogy újra a karjaimban lehess!
Ha mellettem lennél, tudom, nagyon boldog lennék!
Minden nap friss ebédet főznék, és várnálak terített asztallal, és izgatottan nézném a reakciódat, hogy vajon ízlik-e az étel, mit neked készítettem nagy-nagy szeretettel.
Ha elutaznál és már túl soká nem jönnél, folyton csak érted aggódnék.
De nem akarnálak gyakran felhívni, hogy akkor éppen merre jársz, vagy mikor érsz haza, mert azt hinnéd, hogy nem bízok benned, és ez téged nagyon bántana.
Pedig csak féltenélek, és biztonságban szeretnélek tudni, és nem akarnék mást, csak újra átölelni.
Néha írnál nekem egy rövid mondatot, hogy mindjárt itthon leszel, de akkor meg attól lennék
ideges, hogy vezetés közben írogatsz és nem az útra figyelsz.
Végre meghallanám kulcsod csörömpölését, én rögtön az ajtóban teremnék.
Magamhoz húználak, szorosan ölelnélek, és hogy újra mellettem lennél annak úgy örülnék!
Te fáradt lennél, de nem tennéd meg soha, hogy ne csókolnál forrón szájon és ne néznél rám mosolyogva.
Karodban tartanál és a fülembe suttognád, hogy egész úton rám gondoltál, én meg azt motyognám, hogy minden percben hiányoztál.
De te meg sem hallanád, mert hangos szívdobogásom minden szavam túlharsogná.
Elmesélnénk egymásnak, hogy mi történt aznap, de már alig várnánk, hogy a szavak elfogyjanak!
Majd sietve készülnénk, hogy újra elvesszünk egymásban!
Sejtelmes félhomály várna a mi kis szobánkban.
Ölelkezve pihennének lelkeink egymásba fonódva. Olyan boldogok lennénk, mint még soha!
Ha mellettem lennél, tudom, nagyon boldog lennék!
Minden áldott reggel Istennek imát mondanék, hogy téged adott nekem!
Veled akarnám leélni az egész életem!
De te nem vagy mellettem, ezért csak elképzelhetem, milyen boldog lennék veled, ha te volnál nekem!
Tükör
Sosem voltam szépség csak egy lány voltam, mint a többi.
De gyakran álmodtam róla, milyen lehet vajon gyönyörűnek lenni?
Mikor tükörbe néztem, nem szépséget láttam.
Csak egy ronda, kövér, semmirevaló nőt, mert búcsúzóul is ezt kaptam.
Mikor még régen valakinek a legszebbje voltam,
beképzeltem magamnak, hogy az úgy is van.
Belenéztem a tükörbe és vidáman mosolyogtam.
Hisz volt egyszer valaki, kinek a gyönyörűje voltam.
Nem érdekelt semmi, sem mérleg sem átlag.
Elégedett voltam s elfogadtam, mit a tükörben láttam.
Aztán egyszer csak ronda tehén lettem.
Öreg, ráncos vénasszony, ki senkinek sem tetszhet.
És tényleg, mikor a tükörbe néztem,
eltűnt a mosoly az arcomról, szomorúság ült a szememben.
Könnyezve fogadtam el a tényt, hogy elmúlt a varázs, már nem kellettem.
Az összes tükröt külön-külön lepedővel takartam.
Mert azt hittem, hogy sokkal jobb lesz, ha nem látom magam!
Aztán lettek igaz barátaim, lettek boldog perceim.
Az arcomra visszatért a mosoly, s nem érdekeltek a vacak ráncaim.
Úgy döntöttem, nem csinálom ezt tovább!
Jól vagyok én úgy, ahogy vagyok!
Én megfelelni már senkinek nem akarok!
A tükrökről a lepedőket leszedtem, és azt mondtam, jó lesz már nekem,
amit látok bennük, ebben az életben!
Öreg vagyok és ráncos?
Kit érdekel?
A tükörben egy nőt látok már, aki megbarátkozott az idővel!
Kövér vagyok, ronda tehén?
Kit érdekel?
A tükörben egy szexi nőt látok, ki megbarátkozott a mérleggel!
Nem tetszem senkinek?
Kit érdekel?
A tükörben egy nőt látok, ki megbarátkozott az élettel!
És ha néha, véletlenül egy tükörre vetődik a tekintetem, azt gondolom,
jóban vagyok magammal, jó vagyok magamnak, nekem!
Nyugodtan nézek már bele minden tükörbe!
Mert végre rend lett az agyamban és rend lett a lelkemben!
Ma már azt gondolom, annak is kéne néhány nagyméretű tükör talán,
aki megvető gúnyos szavait szórta rám!
És, hogyha egyszer nagyon mélyen belenézne, megláthatná saját valódi képét végre
és akkor leszállhatna közénk, ronda emberek közé a földre!
Kibírom
Kibírom
Hajnalban álmos szemekkel ébredtem.
Kikászálódtam puha ágyamból és az ablakhoz léptem.
Milyen szép volt az égbolt!
A csillagok halványan ragyogtak, és a Hold egy átlátszó pötty volt.
Az utcai lámpa fénye belevilágított a szemembe.
Magányos utak, néma járdakövek!
Még minden csendes és üres.
Nem mozdulok.
Pedig kiráz a hideg.
Fázok.
Még sötét van.
Miért nem fekszem vissza?
Hisz aludnom kellene még, mert nehéz nap lesz ma.
Ma megkapom megint a gyógyító adag mérget.
Rá kell készüljek.
Utálom percek és utálom napok!
De meghalni még nem akarok!
A halálhoz még fiatal vagyok!
Félek!
Ilyenkor annyira félek!
De erős leszek!
Mégis visszafekszek.
Kialszom magam és megyek!
Hős leszek!
Ma is hős leszek!
Csak ne lennék ennyire kimerült és fáradt!
Fejemre kendőt teszek, kezemre kötést ragasztok.
Az éjjeliszekrényre vizet, könyvet és zsebkendőt rakok.
Sírni fogok.
Ágyam mellé lavórt készítek, mellé törölközőt dobok.
Lefekszem.
Az erőm egyszeriben elhagyott.
Forog a gyomrom.
Hányni fogok.
Megint.
Nem szeretem percek!
Nem szeretem napok.
Egyedül vagyok.
A sors szórakozik velem!
Lehet, csak ilyen rövid lesz az életem?
Ilyenkor ezt érzem.
Nem szeretem percek!
Nem szeretem napok.
Jobbam vagyok!
Már sokkal jobban vagyok.
Hajnalban álmos szemekkel ébredek.
A torkom ég, a gyomrom ég és szétszakad a fejem.
A hajszálakat párnámról a könnyeimmel szedegetem.
Nincs erőm mozdulni.
Fáj az is, ha pislogok.
Ilyenkor olyan magányos vagyok!
Fáraszt a gondolat, kimerít az ébrenlét.
Tizenhárom a markomban, mindennap ennyi az ebéd.
Már csak négy napot kell kibírni!
Az oldalamra fordulok.
Megcélzom a lavórt, mert most megint nem jól vagyok.
Kibírtam!
Túlvagyok!
Már megmaradok!
Sokkal jobban vagyok!
Szeretem percek!
Szeretem napok!
Biztos meggyógyulok!
Nem sok időm van!
Mindent egyszerre akarok!
Intézkedek, előkészítek, elrendezek!
Főzök, sütök, takarítok, szépítkezek!
Nagyon nehéz!
De igyekszek!
Készen állok az újabb gyötrelemre!
Holnaptól megint erős leszek!
Holnaptól megint hős leszek!
Meddig bírom?
Ameddig kell!
Mert élnem kell!
Mert meghalni még nem akarok!
A halálhoz még túl fiatal vagyok!
Öregszem
Öregszem.
Látványosan, visszavonhatatlanul. Csendben tűröm már állapotomat.
Akaratlanul.
Haragom gyorsan elillanó. Az elmúlást bőrömön is érzem.
Az idő is öregszik velem.
Pedig gyorsan halad előre. Hiába győzködöm, hogy álljon le!
Nem hallgat semmire.
Már nem akarok világot váltani! Csak élni!
Bízni csak, hogy nem lesz nehéz békében elmúlni.
Öregszem.
Arcomon fehérlenek a mély barázdák. Hajam egyre deresebbé válik.
Tehetetlen vagyok ellene. Már nem számít.
Fájnak a csontjaim, az idegvégződések.
Szép napokból silány életemben egyre kevesebb lesz.
Az ébrenlét egy ideje bérletet váltott nálam.
Magányosan fekszem. Mellettem üres az ágyam.
Öregszem.
Elfáradt szívem lassan kolomol. Elvesztettem ifjú önmagam.
Valamikor! Valahol!
Már nem akarom a perceket számolni!
Nem vágyok vagyonra, fellegekben járni. Csak még kicsit maradni!
Míg itt vagyok, ölelni akarok és szeretve lenni!
Kinevetni bolond ráncaim és valakihez tartozni!
Hálát adni azért, amit már megéltem!
Bűneink feloldozását Istentől kérem!
Angyalgömbök
Angyalgömbök
Szomorúan, magányosan ültem házunk teraszán.
Egyik kezemben egy szál cigit égettem, a másikban
volt egy félig teli whiskys pohár.
Szürkült már a csendes este, a Nap is aludni ment.
Én meg csak ültem a recsegős hintaszékemben.
Néha felnéztem az égre, miközben a számmal
próbáltam füstkarikát fújni.
De jó lenne megint gyereknek lenni!
Csak hát eltelt felettem megannyi év!
Megöregedtem.
Ahogy velem vénült meg a recsegős hintaszék.
Miközben csendesen elmélkedtem, szemem sarkában láttam,
hogy ragyogó fények suhantak át meredeken felettem.
Hulló csillagok! - gondoltam.
De akkor cikázni kezdtek a fejem felett gyorsan.
Szempillantás alatt bejárták szinte az egész eget.
Óvatosan, gyáván álltam fel ódon hintaszékemből.
Kicsit félve kiléptem a sötét ég alá, hogy lássam közelről.
Akkor vettem észre, hogy ezek a furcsa fények a fejem
felett lebegve körözgettek, közben valami zajt küldtek felém.
Talán nevettek!
Összerezzentem, mert nem tudtam, mik lehettek!
Erősen hunyorítottam szemeimet, amikor négy
fényesen csillogó fénygömböt véltem látni az égen.
De hát a csillagok nem cikáznak!
Nem mennek sehova! Csak egy helyben állnak!
Nagyon erősen néztem, úgy vettem őket szemügyre.
Majd elég fura dologra lettem figyelmes!
Nem egyformák voltak ezek a csillámló fények.
Két egyforma kicsi és két nagyobb buborék cikázott felettem.
Mint ha egymást kergették volna.
Hirtelen a két átlátszó kicsi gömb felém közeledett,
majd mindkettő megállt előttem.
Aztán az egyik a bal, a másik a jobb vállamra telepedett.
Ide-oda kapkodtam a fejemet.
A fényes áttetsző gömbökben
két gyönyörűséges kisfiú arca jelent meg.
Esküszöm, olyanok, mint én voltam kicsi koromban!
Csak nekik, szőke göndör fürtök díszítették kicsiny fejüket.
Olyan szépek voltak! És olyan édesek!
Valamit halkan beszéltek, de, hogy mit,
abból egy szót sem értettem.
Vidáman kacarásztak!
Szerettem nézni a mosolyukat!
Egy váratlan pillanatban lassan felszálltak!
Fél úton megálltak és nevetve a szemembe néztek.
Bár egy szót sem értettem, de pontosan tudtam,
elköszönni jöttek.
Búcsúzóul még elém visszarepültek, majd
egyszer csak eltűntek a fellegekben végleg.
Ebben a pillanatban már az egyik nagy és fényes
buborék ereszkedett elém sebesen.
Én még a két kicsike fény után néztem, mikor őt
észrevettem.
Nem volt túl nagy, mégis félelmetes.
Nem volt semmi, csak üresség a belsejében.
Komótosan közelített felém.
Mintha azt akarta volna mondani, hogy ne féljek!
Nem értettem, hogy miért olyan üres!
De melegséget árasztott magából, ahogy egyre közelített.
Meg akartam ölelni, mert azt éreztem,
hogy árad belőle az őszinte szeretet!
Nagyon kíváncsi lettem, hogy vajon mi is lehet ez?
Miért olyan meleg?
És miért annyira üres?
Míg ezen agyaltam, ő a lábaim elé telepedett.
Leguggoltam hozzá, kicsit félve rátettem a kezemet.
Puha volt, meleg és annyira selymes!
Közben éreztem, hogy szívem dobbanása
egyre hevesebb lett!
Olyan érzés járta át az egész testemet, mint ha
ez a csillogó gömb épp akkor vallott volna szerelmet!
Tudom, hogy ez butaság!
Én mégis ezt éreztem!
Közben áramlott szét bennem a béke és a szeretet!
Lassan karcolódott a furcsa szerzet belsejében
néhány vonal, és rögtön tudtam, hogy mi lehetett!
Szemeimből a számba csorogtak a könnycseppek.
Ebben a pillanatban ez a nagy buborék felemelkedett.
Elköszönni jött hozzám, és a két kicsi fényesség nyomába eredt.
Istenem!
Miért tetted ezt velem?
Olyan nyomorult voltam eddig is!
Felszakítottad a sebeimet!
De még mindig ott volt a legnagyobb csillogó gömb.
Ő volt a legnagyobb és a legfényesebb.
Amikor már egyik gömb sem látszott, ő akkor
elindult felém, mint valami utókövet.
Nagyon lassan, komótosan ereszkedett.
Ez az átlátszó csillogó lufi nem volt üres!
Láttam benne anyám arcát.
De lehet, már csak beleképzeltem.
Mert nagyon hiányzik nekem!
Kezeimet érintve érkezett meg.
Ő is puha volt és meleg.
De ahogy megfogtam, kirázott a hideg.
Drága anyám arca olyan volt, mint egy angyalé!
Gyönyörű volt és fiatal.
Nem szólt hozzám, de a fejemben ezek a szavakat hallottam:
Megbocsájtottak neked!
Én is megbocsájtottam neked!
Te is bocsáss meg nekünk!
De legfőbb képen magadnak bocsáss meg!
Kérlek!
Most már nyugodj meg és élj!
Éld úgy az életed, ahogy jó neked!
De most már mennem kell!
Figyelünk téged és vigyázunk rád!
Mind veled vagyunk!
Ne félj!
Azzal el is tűnt az ég felé!
Uram Isten!
Mit vétettem, hogy ezt tetted velem?
Mikor már épp megnyugodni készült a lelkem,
hozzám küldted összes szerettem!
Nehéz perceket éltem át, de átjárta lelkemet és
szívemet a boldogság.
Vigyáznak rám!
És szeretnek!
Milyen megnyugvás ez nekem és halott életemnek!
Mire visszatértem a valóságba, rám is esteledett.
Visszaültem recsegős ódon hintaszékembe.
Egyik kezemben vettem a félig tele whiskys poharat,
majd rágyújtottam egy cigire.
Hallgattam.
És vártam.
Hátha visszajönnek!
Gondoltam, addig majd élesen figyelem és kémlelem az eget!
De éreztem pilláimon, hogy nem bírják tovább.
Lecsuktam csurig könnyes szemeimet és arra gondoltam,
mennyire tudnak hiányozni, akiket annyira szeretek!