kapusiedit blogja

Angyalgömbök

 

Szomorúan, magányosan ültem házunk teraszán.

Egyik kezemben egy szál cigit égettem, a másikban

volt egy félig teli whiskys pohár.

Szürkült már a csendes este, a Nap is aludni ment.

Én meg csak ültem a recsegős hintaszékemben.

Néha felnéztem az égre, miközben a számmal

próbáltam füstkarikát fújni.

De jó lenne megint gyereknek lenni!

Csak hát eltelt felettem megannyi év!

Megöregedtem.

Ahogy velem vénült meg a recsegős hintaszék.

Miközben csendesen elmélkedtem, szemem sarkában láttam,

hogy ragyogó fények suhantak át meredeken felettem.

Hulló csillagok! - gondoltam.

De akkor cikázni kezdtek a fejem felett gyorsan.

Szempillantás alatt bejárták szinte az egész eget.

Óvatosan, gyáván álltam fel ódon hintaszékemből.

Kicsit félve kiléptem a sötét ég alá, hogy lássam közelről.

Akkor vettem észre, hogy ezek a furcsa fények a fejem

felett lebegve körözgettek, közben valami zajt küldtek felém.

Talán nevettek!

Összerezzentem, mert nem tudtam, mik lehettek!

Erősen hunyorítottam szemeimet, amikor négy

fényesen csillogó fénygömböt véltem látni az égen.

De hát a csillagok nem cikáznak!

Nem mennek sehova! Csak egy helyben állnak!

Nagyon erősen néztem, úgy vettem őket szemügyre.

Majd elég fura dologra lettem figyelmes!

Nem egyformák voltak ezek a csillámló fények.

Két egyforma kicsi és két nagyobb buborék cikázott felettem.

Mint ha egymást kergették volna.

Hirtelen a két átlátszó kicsi gömb felém közeledett,

majd mindkettő megállt előttem.

 Aztán az egyik a bal, a másik a jobb vállamra telepedett.

 Ide-oda kapkodtam a fejemet.

A fényes áttetsző gömbökben

két gyönyörűséges kisfiú arca jelent meg.

Esküszöm, olyanok, mint én voltam kicsi koromban!

Csak nekik, szőke göndör fürtök díszítették kicsiny fejüket.

Olyan szépek voltak! És olyan édesek!

Valamit halkan beszéltek, de, hogy mit,

abból egy szót sem értettem.

Vidáman kacarásztak!

Szerettem nézni a mosolyukat!

Egy váratlan pillanatban lassan felszálltak!

Fél úton megálltak és nevetve a szemembe néztek.

Bár egy szót sem értettem, de pontosan tudtam,

elköszönni jöttek.

 Búcsúzóul még elém visszarepültek, majd

egyszer csak eltűntek a fellegekben végleg.

Ebben a pillanatban már az egyik nagy és fényes

buborék ereszkedett elém sebesen.

Én még a két kicsike fény után néztem, mikor őt

észrevettem.

Nem volt túl nagy, mégis félelmetes.

Nem volt semmi, csak üresség a belsejében.

Komótosan közelített felém.

Mintha azt akarta volna mondani, hogy ne féljek!

Nem értettem, hogy miért olyan üres!

De melegséget árasztott magából, ahogy egyre közelített.

Meg akartam ölelni, mert azt éreztem,

hogy árad belőle az őszinte szeretet!

Nagyon kíváncsi lettem, hogy vajon mi is lehet ez?

Miért olyan meleg?

És miért annyira üres?

Míg ezen agyaltam, ő a lábaim elé telepedett.

Leguggoltam hozzá, kicsit félve rátettem a kezemet.

Puha volt, meleg és annyira selymes!

Közben éreztem, hogy szívem dobbanása

 egyre hevesebb lett!

Olyan érzés járta át az egész testemet, mint ha

ez a csillogó gömb épp akkor vallott volna szerelmet!

Tudom, hogy ez butaság!

Én mégis ezt éreztem!

Közben áramlott szét bennem a béke és a szeretet!

Lassan karcolódott a furcsa szerzet belsejében

néhány vonal, és rögtön tudtam, hogy mi lehetett!

Szemeimből a számba csorogtak a könnycseppek.

Ebben a pillanatban ez a nagy buborék felemelkedett.

Elköszönni jött hozzám, és a két kicsi fényesség nyomába eredt.

Istenem!

Miért tetted ezt velem?

Olyan nyomorult voltam eddig is!

Felszakítottad a sebeimet!

De még mindig ott volt a legnagyobb csillogó gömb.

Ő volt a legnagyobb és a legfényesebb.

Amikor már egyik gömb sem látszott, ő akkor

elindult felém, mint valami utókövet.

Nagyon lassan, komótosan ereszkedett.

Ez az átlátszó csillogó lufi nem volt üres!

Láttam benne anyám arcát.

De lehet, már csak beleképzeltem.

Mert nagyon hiányzik nekem!

Kezeimet érintve érkezett meg.

Ő is puha volt és meleg.

De ahogy megfogtam, kirázott a hideg.

Drága anyám arca olyan volt, mint egy angyalé!

Gyönyörű volt és fiatal.

Nem szólt hozzám, de a fejemben ezek a szavakat hallottam:

Megbocsájtottak neked!

Én is megbocsájtottam neked!

Te is bocsáss meg nekünk!

 De legfőbb képen magadnak bocsáss meg!

Kérlek!

Most már nyugodj meg és élj!

Éld úgy az életed, ahogy jó neked!

De most már mennem kell!

Figyelünk téged és vigyázunk rád!

Mind veled vagyunk!

Ne félj!

Azzal el is tűnt az ég felé!

Uram Isten!

Mit vétettem, hogy ezt tetted velem?

Mikor már épp megnyugodni készült a lelkem,

hozzám küldted összes szerettem!

Nehéz perceket éltem át, de átjárta lelkemet és

szívemet a boldogság.

Vigyáznak rám!

És szeretnek!

Milyen megnyugvás ez nekem és halott életemnek!

Mire visszatértem a valóságba, rám is esteledett.

Visszaültem recsegős ódon hintaszékembe.

Egyik kezemben vettem a félig tele whiskys poharat,

majd rágyújtottam egy cigire.

Hallgattam.

És vártam.

Hátha visszajönnek!

Gondoltam, addig majd élesen figyelem és kémlelem az eget!

De éreztem pilláimon, hogy nem bírják tovább.

Lecsuktam csurig könnyes szemeimet és arra gondoltam,

mennyire tudnak hiányozni, akiket annyira szeretek!

Az a pillanat!

 

Itt most fúj a hideg szél, és csak hallgatom sejtelmes susogó neszét.

Eszembe jut az az este, mikor először éreztem magamon remegő kezed érintését.

Beleborzongtam, ahogy a hideg ujjaid titkon forró bőrömhöz értek.

Emlékszem, lecsuktam vágytól égő, addig csak sírásra használt szemeimet.

Elvitt magával, néhány fátyolos percre a tüneményes képzelet, s táncoltam

a felhőkön önfeledten, mint egy őrült, miközben azt álmodtam, hogy szorosan ölellek!

Az a pillanat bemarta magát örökre a megkeményedett szívembe!

Bele összetört, elhasználódott, kóborgó lelkembe! Azt hiszem, mindörökre!

Sosem volt szebb azelőtt annál az érzésnél! S mi azóta megmaradt belőle csaknem felőrölt.

 Mert nem volt őszintébb semmi az első lopott érintésednél!

Lepecsételted vele addig sötétségben, magányban eltelt szürke létemet.

Beléd haltam, és soha többé nem akartam már élni nélküled!

Érezni akartalak magamon! Érezni azt, hogy benned elveszek!

Mélyen magamba vésni!

Emlékszem, amikor pilláim újra mozdulni bírtak, akkor tudtam, hogy szeretlek!

Szavak nélkül vallottunk egymásnak örök szerelmet!

S abban a mámoros pillanatban visszatértem az eleven életbe!

Akkor lettünk egymásnak az élet értelme!

Titkos érintésed kiegyengette a hozzád vezető rögös utat, s vitt magával a vágy!

Repülni tudtam! Mert szárnyakat kaptam tőled s te mutattad nekem az utat!

Körbefonta testünk körvonalát a rózsaszín vágyfelhő, s nem volt körülöttünk más!

 Csak ketten voltunk és köztünk a végtelen szenvedély, ami annyira észvesztő!

Azelőtt sokáig kerestelek!

Éveken át kutatattuk egymást, mire végre akkor összeértünk.

Tapogatózva, a puha szerelempázsiton lépkedve egymásba ért a lelkünk.

De tiszavirágú érintésed ma már inkább iszonyúan fájdalmas emlék.

 Mert annyira hírtelen elmentél tőlem, hogy ha nem lennék ennyire gyáva, most veled lennék!

Éppen akkor, mikor meghallottad az alvilág démonjának hívó szavát,

ki addig már annyiszor fente rád gusztustalan fogsorát, én akkor voltam a legboldogabb talán!

Odaadtad fiatal lelked egy óvatlan mozdulattal a sötétség gonosz urának.

S tettél engem akkor újra árva gyermekévé a zavaros világnak!

Nem tudtad, hogy milyen mély sebekkel hagysz magamra!

Nem tudtad, hogy mennyire fog fájni nekem, ha engedsz neki és nem figyelsz a mozdulatra!

Elmentél!

S rajtam hagytad első érintésed hidegen perzselő nyomát.

Amit nem tüntethet el semmi sem!

 Ami azóta éget, s enyém marad egy életen át.

Most, hogy itt fúj a susogó szél, s eljátssza nekem fájdalmas gyászénekét,

 a múló napokkal homályosul bennem ez a gyönyörrel teli emlékkép.

Vállaltam volna érted a világ összes veszélyét!

Borotva élen táncoltam volna veled, mindennap ezerszer, ha egy kicsit maradtál volna még!

De nem hibáztatlak. Hisz te sem így akartad. Nem önszántadból mentél.

Csak egy rossz lépés volt csupán, és egy félrehallás, amiért a pokolfajzatnak hittél.

Egy véletlenen múlt csupán, hogy elvesztettelek, s azóta mindenben téged kereslek!

Egy darabot a szívemből magaddal vittél, de ezzel megint sebezhetővé tettél!

Egy kósza fuvallat lágyan simogatta arcomat. Azt gondoltam talán erre jártál!

Eljöttél hozzám, mert a te szívedből is egy darabka még nálam maradt.

Az a pillanat, mitől azóta is beléd halok, az lett a végzetem!

Céltalanul bolyongok a világban nélküled és kereslek mindenhol, mindenkiben!