Popzenész blogja

Bágyadtan vette elő az utolsó szál cigarettáját. Szemét összehúzta, és ahogy lángra kapott a gyufa, lassú mozdulatokkal gyújtotta meg a szájában fityegő Camelt. Nézte az messzi napfelkeltét, és nézte maga alatt a várost. 66 emelt mélyen terült el alatta az amit egykor Budapestnek hívtak. Kényelmes mozdulatokkal nyúlt bele a mellette heverő hátizsákba, és komótos mozdulatokkal előhúzott pár megsárgult fényképet. Már amikor gyerek volt, akkor is elavultnak számítottak az efféle dokumentációk, ám ő valahogy ragaszkodott hozzájuk. Megnézte az első képet. Ő volt rajta 5 évesen és az édesanyja, akit nem sokkal a kép készítése után magával vitt egy öngyilkos merénylő politikai robbantása lent a metróban, valahol a Dráva utca környékén. Alig emlékezett rá. Vagyis ez így nem igaz. Egyáltalán nem emlékezett rá. Csak a fényképek őrizték az emlékét egy asszonynak, akit bár az anyjának tudhatott, sok jelentőséggel nem bírt a számára. Szél támadt. És ahogy belekapott a fényképbe, ő elengedte azt. Felröppent a levegőbe, magával cipelvén egy majd 50 évvel ezelőtti nyári délután papíron ragadt pillanatát. Ahogy a tovarebbenő kép után nézett mélyet szívott a cigarettájába és a következő képet vette szemügyre. Ezen már idősebb volt, olyan 10 éves, és valahol Hajdúszoboszlón készülhetett. A képen ő volt és az unokatestvére Gabika, ahogy fagyival a kezükben pózolnak egy medence előtt. A medencében megannyi ember és a napozókon is. Megannyi élet. Szerette az ilyen emlékeket, momentumokat, hiszen hosszan el tudott mélázni azon, vajh mi is lehet most velük? Azokkal a lenyomatokkal melyek a fényképen láthatóak. Idős, fiatal, leány, asszony, férfi és fiú. Éltek, haltak, szenvedtek vagy éppen boldogan, szeretetben hajóztak az élet vizein. Némi gondolkodás után, ezt a képet berejtette a zubbonya felső zsebébe. Hátradőlt, neki a félig leomlott egykori napelem tartónak. Még egy utolsót szippantott a cigiből, és elpöckölte a végtelenbe. Szemét lassan behunyta. Mikor is kezdődött? Olyan 20 éve? Egyszerű felfedezésnek indult, aztán… Ahogy a felkelő nap melegen végigsimított az arcán, ő elaludt. Napok óta ébren volt, kereste a lehetőségét, hogyan is juthatna ide fel, és most hogy itt volt, a szervezete jelezte: pihenned kell. Álmában ismét Hajdúszoboszlón járt a strandon, és minden fagylalt, és napfényízű volt. Kacagott ahogy szaladt a forró napsütötte betonon, és valahol az egyik napozóágyon ott várta az édesapja. Az egyetlen aki biztonságot jelentett számára a világon. Már látta is messziről, ahogy ott ült napbarnítottan, a kezében újsággal és tudta, hogy őt várja. A hangszórókból valami zene szólt, talán az ABBA egyik slágere? Erre már nem jutott ideje, hogy rájöjjön mert két dologra ébredt. Először is arra, hogy fázik, és igen, a nap már nem sütött oda hozzá. Lemenőben volt. Átaludta az egész napot. A másik pedig egy fura zaj volt. Az ajtó felől jött ahol ő is feljutott ide a tetőre. Tompa puffanás hallatszott. Valaki vagy valami megpróbált kijutni ide hozzá. Feltápászkodott. Feltápászkodott az utolsó ember itt Budapesten, mert tudta, ami most kitörni készül, az nem ember. Még csak nem is emberi. Lenézett a mélybe. 66 emeltnyi mélység hívogatta. Mintegy meginvitálta egy utolsó nagy kalandra. Vacillált. Hol az egyre instabilabb ajtót nézte, hol pedig az örvénylő mélységet. Döntött. Zsákját a hátára vette, ám előtte kivette belőle az egyetlen, évek óta rejtegetett hidrobombáját és az ajtóra tapasztotta. Kivárt. Amikor a lény ismét nekirontotta az ajtónak, ő robbantott. Pokoli tűzvész és nyomás keletkezett. A lény millió apró darabra szakadt, az utolsó ember Budapesten pedig kilökődött a város fölé. Bár nem esett neki jól, zuhanás közben nyerítve felröhögött. Nézte maga alatt a füstölgő romos egykori ékszerdobozt majd meghúzta a zsinórt a zsákján. Az ernyő kinyílt őt pedig visszarántotta, és ahogy lágy vitorlázásba kezdett elgondolkodott, hogy az Andrássy út romjai vagy a Lánchíd felé vegye-e az irányt? Az utolsó ember Budapesten még élni akart.

Szent Miklós bágyadtan, magányosan ült hatalmas trónján. Remegő jobbkezében egy pohár tiszta szeszt tartott, míg a másik kezével a trónszék hatalmas karfájába kapaszkodott. Csendben meredt maga elé. Hogy épp gondolkozott-e valamin, vagy csak el volt bambulva ezt anno sem a torzszülött törpéi akiket az emberek manónak hittek/neveztek, sem pedig a mániákus depressziós krampuszai sem tudták az ilyen pillanatokban. Fejét lassan felemelte és végignézett hatalmas csarnokán, ahol egykor annyi, de annyi ajándék elkészülhetett. Kisautók, babák, ipadek, konzolok, labdák, és bizony a felnőtt játékok megannyi fajtája. Mert bár kevesen tudták, a felnőttek nagy része bizony hitt a mikulásban, de a gyermeki hit mellett a perverz játékokat is igen szerették. Szent Miklós nem egy furcsa eres rudat vagy lüktető furcsa hengert maga próbált ki személyesen mielőtt átadta. Volt olyan, hogy a kiszállított szexhintába is beült meztelenül, és megvárta benne míg a család felébred. Az első meglepődés után ocsmány dolgokat műveltek egymással ő, és a csendes kanadai házaspár. Sok minden kitágult aznap éjjel, nem csak az univerzum, hogy utána Szent Miklós elintézze őket, hiszen tanú nem maradhatott aki látta őt. A krampuszai egy napig fűrészelték, darálták a házaspárt, majd tüntették el őket, egy bányató mélyén hatalmas zsákokban. Soha senki nem jött rá mi történt, csak valami furcsa perverz titok maradt utánuk a szexhintával a plafonon.

Csendben nézte a gyártósorokat. A gépek némán várták újjáéledésüket, bár az öreg Miklós tudta, ez már nem lesz lehetséges soha. Nincsenek apró göcsörtös kezek, hogy azokba életet leheljenek. Meg különben is. Az olaj már rég elfolyt, mindent a rozsda evett, a vezetékeket pedig szétmarták a patkányok.

Szent Miklós köhögött.

Összeaszalódott teste vadul rázkódott, ahogy levegőért küzdött, elsárgult, nikotintól bűzlő szakálla vitorlaként lengett. Miután teste megnyugodott belekortyolt az ipari szeszbe, és elmerengett mikor is látott akár egyet is torz kis szolgáiból? 2 napja, 2 éve netén 200 éve? Minden összefolyt: a múlt a jelen a jövő. Egy masszává álltak össze.

Szent Miklós lassan felállt.

Ahogy vékony, pállott combjai megemelkedtek, a hozzájuk tapadt penészes szövetek úgy váltak el a trónszék bélésétől, mint a szétázott lebbencstészta a tányér szélétől. Pár éve még amikor képes volt bejárni a hatalmas Mikulásgyárat egyszer-egyszer találkozott apró összezsugorodott holttestekkel vagy moha és porlepte csontvázakkal. Ám lassan ezek a túrák is elmaradtak.

Szent Miklós sírt.

Siratta önnön magát, az elmúlást, az elveszett gyermeki hitet, az embereket, mindazt amiért érdemes volt élnie egykor. Ahogy ott állt zokogva, egy szál ágyékkötőben fején az egykor vörös mára kifakult mikulás sapkájában úgy hatott mintha egy elfuserált cirkuszi látványosság lenne valamelyik szörnycirkuszból.

Szent Miklós elindult.

Lassan, imbolyogva a csarnok egyik sötét szegletébe tartott, miközben áporodott savanyú szagot húzott maga után mint egy bizarr láthatatlan menyasszonyi uszályt. Kényelmesen lehajolt. Kezébe vette a tárgyat mellyel már évtizedek óta szemezett. Az arca elé emelte, majd átölelte. Élvezte a fém hidegét, az olaj illatát. Nyugalom járta át haldokló testét.

Szent Miklós meghúzta a ravaszt.

Feje felső része felperdült a levegőbe, miközben milliónyi apró rubintszilánk repült a teremben szerteszét. Egy szürke terem utolsó színei. Pár varázslatos pillanatra a villanás és a vörös permet karácsonyi hangulatot varázsoltak a halott sivárságba. Aztán csend lett.

Szent Miklós eldőlt.

Teste egy torz kis csontvázra zuhant, mely ki tudja mióta heverhetett ott a sötétben, s mely azt üzente a jó szent Miklósnak, eztán soha nem leszel már egyedül.