Az apák napja margójára

Én soha nem tartottam fontosnak az apák napját. Talán mert nem ismertem édesapámat. Nagypapám nevelt, aki valahol ezáltal több is lett mint apa, hiszen kettős szerepet töltött be. De vissza az eredeti témához. Szóval én soha nem tartottam és nem is tartottam fontosnak, hogy engem a család köszöntsön. Persze a gyermeknap a nőnap és az anyáknapja más kategória. Arra mindig készültem, titokban szervezkedtem. Az apák napjára azt kértem itthon ne vegyék figyelembe. Aztán tegnap történt valami. Nappalos voltam, ami azt jelentette, hogy reggel ötkor elmentem melózni, és este fél hét körül értem haza. Hosszú nap volt, nehéz, és főleg mentálisan fárasztó. Az uvaron hallottam, hogy sír Áronka kisfiam odabent a hat hetesek minden keservével. Beléptem és a következő történt: Felfelfigyelt az ajtónyitásra és sírós arccal arra nézett anya válla fölött. Én köszöntem és azonnal beazonosította a hangomat. Először elhalgatott, majd hosszan vizsgált engem és elkacagta magát. több sírás nem is volt már az este folyamán. Csodálatos volt. És nem is tudtam, hogy ez a kezdet. Azután jött a nagyfiam és a kislányom, a nagyfiam aki a közös nevelt fiunk egy gyönyörű apás verset mondott, könnyekig meghatott, majd a kislányom átadta a rajzát, és elmondta a versét, melynek végén a "szeretlek apukám" sornál elsírta magát és hosszan ölelt. Életem első apáknapi köszöntése, én meg még mindig nem tértem magamhoz attól a sok jótól amit kaptam tőlük.