Eratus

 
Ablak lelkem falán


 Emlékszem arra a verőfényes tavaszi napra
amit sok-sok éve együtt töltöttem veled,
bejártuk az egész várost hibátlan napsütésben,
utána a rakpart lépcsőiről bámultuk,
ahogy lassan eltűnik a Nap a háztetők felett.
Rohant az idő, észre se vettük, máris este lett.

Már égtek az utcai lámpák, mire felfedeztem
a blúzod alá rejtett mesebeli tájat,
bűvös hegyek és völgyek fölé siklott tekintetem,
s kacéran kivillanó bőröd bársonyától
önálló életre kelt bennem a vágy és képzelet.
Ezután már csak téged néztelek a felhők helyett.

Észrevetted mi történik, s mosolyogva nyugtáztad, 
férfiból vagyok, hiába írok verseket, 
ekkor megcsókoltál, elállt tőle a lélegzetem,
azt a pillanatot ma is nagyon élvezem:
összeolvadt benne hirtelen, múlt, jövő és jelen.
Ablakot varázsolt lelkem falára...  a végtelen....


* * *

"Van aki előtt lezárul a régi út, van akit a múlt újra és újra megkísért, 
van akit örökké fogva tart, és van akit csak árnyékként elkísér…"  

Füledbe súgom


Mondd ki azt a szót halkan,
amitől minden óramutató
azonnal a helyére kattan,
füledbe súgok egy másikat,
amitől becsukod a szemed
és hátradőlsz szépen, lassan!

Csak egy szó, kis semmiség,
könnyű sóhaj a füled tövén,
de felborzolódnak tőle azok
az imádni valóan puha pihék,
és elindul lefelé egy hullám,
egy alig látható, kis remegés...
 
Kíváncsi ujjaimmal követem
az aprócska hullám nyomát,
szinte lángra gyújtja bőröd,
ahogy szalad, egyre tovább,
hogy végre eljuthasson oda,
ahová elindult kissé tétován.

Ez a cél most maga a kezdet,
messze még az utolsó állomás,
most is  ugyanazt suttogod,
de mégis minden annyira más:
bámullak és felfedező útra hív
lágy ívbe hajló testeden a vágy.

Az 1002. éjszaka

 Elmúlt ezeregy éj, de még nem ébrednék,
hogy tovább tartson ez a különös álom,
és ne váljon emlékké ezer szép meséd...
Megérkezik és lustán elterül az éjszaka,
talán mára is tartogat egy meglepetést...
egy utolsó mesét.
 
Ezeregyszer kértem, de hiába várom,
Hogy lekerüljön arcod elől a fátyol
és életre keljen ezer mézédes álom,
érzem, ma másképp lesz, mint máskor,
ma este nem mesélsz, csak táncolsz
és elvarázsolsz!
 
Nézem ahogy táncütemre mozdul tested,
végül tánc közben muszlin lepled is lehull,
feltárul holdezüstbe mártott sziluetted,
én pedig remegek, hogy kezed kinyújtsd,
és jéggé dermedt szívem egy érintéssel
lángra gyújtsd!
 
Megsimogatsz és hagyod kacéran nevetve,
hogy bőröm pajkos ujjaidba szeressen
ahogy játszol velük rajtam belefeledkezve;
megáll az idő, ha véget ér ez az este
és ettől kezdve olyan lesz már minden nap,
mintha ünnep lenne.
 
Ez az ezerkettedik éj és ez a saját mesénk,
ha megállnak az órák, megáll az ész,
és nem kellenek szavak, hogy megérts,
forró vágy éled és a pillanat az ösztönöké,
és ezt a lángot a szívünkben őrizzük majd
örökkön-örökké.

Őt most nagyon
  

Mostanában sok a szabad vegyértékem,
vagy túlteng bennem a tesztoszteron,
de lehet, hogy csak hirtelen megcsillant
a riadt napfény a frissen hullott havon,
megbotlott a sors, megtorpant az idő:
megláttam őt és azóta nagyon-nagyon...

Eltelt néhány nap, megannyi mézízű óra,
sok szédült, boldog pillanat. Újra élek?
Most is az ágyon fekszik, mosolyog rám,
bámulom, fut a képzelet, vágy ébred,
hagyom, hogy kacér mosolya megigézzen,
beleszédülök és máris lehúz a mélybe.

Fogja a kezem, átölel és rájövök hamar,
hogy mellette még zuhanni sem félek,
hiába nyílik feneketlen mélység alattam,
miközben vakuként villannak fel a fények,
álomképkockánként képzem le magamban,
mert őt már álmaimban is nagyon-nagyon...

akartam...

A nők és a versek? Uramisten! Hiszen ezt így elég nehéz összefoglalni. A nők véleménye a versekről teljesen különböző. Mivel nem ehető és iható, sőt néha kifejezetten nehéz megemészteni, könnyű koktél helyett nem az igazi. Imponál persze az arra fogékonyaknak, de a legtöbb nő afféle szent őrültnek tekinti a költőket. Bólintanak, de nem mélyednek el a versek igazi mondanivalójában. Visszagondolok, hogy Cyrano, Villon, Baudelaire és még sokan mások előtt simán lehullottak a díszes vagy egyszerűbb női ruhák és megnyíltak a költészetre fogékony hölgyek legféltettebb titkai...  De ez már rég volt. Ma már a plázacicák simán lehülyéznének, ha eléjük tolnék egy verset. Naná, hiszen meggazdagodni, vagy akár csak egy autót megvásárolni versírással még nemigen sikerült senkinek. Viszont a helyzet mégsem teljesen reménytelen. Ott van például a zene. A megzenésített versek, a dalszövegek. Azzal bizony már célba érhetsz. Már, ha egyáltalán a célba érés a feladat. Mert azt hiszem, nem is érdekelne olyan nő, aki nem szereti a verseket. Nem, nem az enyémeket konkrétan. Csak úgy általában. Ez persze komoly szűrő, alig maradnak, akik nem esnek át a rostán. Ezek közül kiesnek, akiknek versek ide, versek oda, nem jönnék be. A másik fele kiesik, mert nekem nem jönne be. Marad néhány jelölt... Hozzájuk érkeznek kiemeltként azok, akik maguk is verset írnak. Talán velük könnyebben  megértetem magam. Mert megértem őket én magam is. És ez már fél siker. De mindez csak elmélet. Mert a gyakorlatban nagyon is konkrét dolgokra és konkrét személyre vágyom. Ő szereti a verseket. Az enyémeket is. Olvassa is. Tudom és érzem. Ezért írok  tovább rendületlenül. Ő már nyolcadik éve vár a semmi szélén álló kis romos vára falán üldögélve. Elmennék hozzá, talán ha meghallja a hangom, kinyitja vára kapuját. Máris elindulnék, de olyan sötét az éj. Valaki varázsolhatna legalább egy aprócska csillagot az égre!