Eratus

Leírhatnám

Nyílt lapokkal játszom, ezért nem árt az elején tisztáznom,

hogy, bár fellángolok és ezer fokon égek, de a nagy Ő

számomra mégsem létezik: NŐK voltak, vannak és lesznek,

és persze a carpe diem, ha idősíkot is választani kell,

talán mert a ma nem jön el, amíg a tegnap nem ér véget,

a holnap pedig egyelőre még nem nagyon érdekel.

Megfogalmazhatnám, mit érzek, amikor először meglátlak,

és a pillantásoddal leképzel, mint a búvárhajó szonárja

az óceán mélyét, fonikus jelekké átformálva a mosolyom,

beavatnálak, milyen, amikor hálót fon körénk a hirtelen

lehulló csend, a hogyan tovább csendje, és ezt a pillanatnyi,

zavart csendet jól megtörni a tudomány, azt hiszem.

Leírhatnám, mit érez az ujjam, amikor bársonyos bőrödön

végigsimít, és persze verssorok közé csomagolhatnám

a selyempuha érzést, amikor végre öledbe hajtom a fejem,

megtudhatnád, hogy miért kell az elsősegély csomagba

csóktapasz: ha pillantásod megéget, valahogy mégis csak

el kell rejtenem arcomon a pírt, mielőtt kiderülne:

utolért a szerelem...

Néhány csepp méz a kávémba

 

Nem is tudom, úgy megtartanálak magamnak valahogy,
hogy ne tűnjenek majd el nyomtalanul ezek a napok,
legalább a naplómban maradj még velem, bejegyezlek,
hogy megőrizzem titkainkat pár diszkrét naplólapon,
de talán a nyomdafestéket nem tűrő gondolataim miatt,
hiába írok, összefolynak a betűk, már az első oldalon.
 
Na jó, akkor megfestelek, az előbb fél szemmel úgyis
a távolságot méregettem formás csípődtől ágyékodig,
de elkéstem ezzel is, mögöttem állsz, árnyékod elárul,
tested buja sziluettjére még a Nap is rácsodálkozik,
átkarolsz, és már nem érdekel, emlékszem-e majd rád,
Ádám és Éva, itt és most egy terasznyi édent álmodik.
 
Belekortyolsz a kihűlt kávémba, fintorogva felnevetsz,
hirtelen az ölembe ülsz és megcsókolsz, különös érzés,
olyan, mint éjjel, de verőfényben még sokkal édesebb,
hiába az angyalmosoly, a szemedben az éj tüze ég még,
a napsugarak a fejed köré aranyfényű glóriát festenek, 
kacér angyalom vagy, és én telhetetlen ördögöd leszek.
 
Már csak az egymásba hulló testünk metronómja méri
a vágyainkba kódolt négydimenziós téridőt, fura ütem, 
kapaszkodom, hogy ne szédüljek a mélybe, de megéri,
napfénybe csomagolt ajándék ez a délelőtt, az Ég üzen,
azt hiszem, most meg tudnám írni az életem versét is,
de vár az Éden éppen, hiányoznék magamnak, nélkülem.

Terasznyi Mennyország
 

Odakint már régen felébredt a reggel,
szivárványt fest, napsugár-ecsettel,
csak ecsetvonásnyi távolság a végtelen,
idebent ásít, és visszaalszik a csend,
én sem nyitom ki a szemem szívesen,
puha kezed még a kezemben pihen,
még őrzöm az éjszaka ízét a nyelvemen,
cseppnyi méz a kávéban, kevés tejjel,
amit érzek, azt hiszem, pontosan ilyen.
 
Máskor keserű az élet, most tőled édes,
ma te csepegtetsz a kávémba mézet,
múlt, jövő, jelen, melletted egyet jelent,
kilépek a teraszra, felnézek az égre,
a tó felett kékbe olvad a fent és a lent,
alszol, mint egy szabadnapos angyal,
meztelen vagy, glóriád nélkül védtelen,
amikor felébredsz és átölelsz végre,
ez a terasz lesz a Mennyország nekem.

Ha megfesthetném


Bár tested kontúrja már
a múltba dermedt láva,
de az a régi érzés
még ma is parázsló tűz,
egy tetszhalott vulkán
kürtőjébe zárva,
és ha megfesthetném,
ahogy álmaimban látlak,
vidám pillangó lennél,
talán kék, esetleg sárga,
és szívem kertjében szállnál
virágról virágra.

A hídon túl
 

 Álmomban átkeltem a hídon,
az időfolyó fölött,
 mellettem ültél újra a kőpadon,
a templom mögött,
és úgy öleltél, mint soha azelőtt,
közben kisütött a nap,
és aranyszínű ruhába öltözött
a vasárnap délelőtt.
 
Talán hiányzott még egy szó,
egy apró mozdulat,
de nem mozdultam, nem akartam,
hogy egy perc alatt
elmúljon az a tökéletes pillanat,
csak ültünk szótlanul,
és glóriát rajzoltak fejünk fölé
a táncoló napsugarak.