Eratus

voodoo•  2017. december 4. 14:13

Falling Slowly

Levegőm vagy


Már száz szerelembe belehaltam, s megszülettem
száz szerelmes dalban, de tovább kereslek,
zeném vagy, édes dallam, tűzön-vízen átkelnék,
hogy halljam, felfedezlek ezernyi hangban,
égzengésben, utcazajban és az éj csendjében,
mikor a fülembe dúdolod: szeretlek...
s még másnap hajnalban is veled dúdolom halkan...

Ha nem megyek el érted, talán nem találkozunk
ebben az életben, mindig csak másokat
sodor (f)elénk a véletlen, de eddig hiába
kérdeztem a Holdat, s faggattam százéves
tükrömet merre talállak, csak álmomban látlak:
kezed a kezemben, vágy izzik szemedben,
épp ahogy a dalban... többet sohasem akartam...

Álmom vagy, megálmodlak, amikor az ébrenlét
elviselhetetlen, s bár csak álmainkat
járva bukkantunk egymásra, elmennék érted száz
világba, s ha más létformába kell újra
s újra beleszületnem, boldogan kelnék útra,
hogy lelkem két felét összeilleszthessem...
levegőm vagy, kimondom a neved, s belélegzem...

voodoo•  2017. augusztus 14. 22:40

Képzeld azt

 
Képzeld azt, hogy hajód elvész a viharban,
és most sodródsz az árral a nyílt tengeren,
egy mentőcsónakban ülsz, és a helyzeted
nem túl rózsás, persze nem is reménytelen,
képzeld azt, hogy mielőtt kétségbe esnél,
csónakod partot ér egy apró szigeten,
ez a csodás hely csak miattad volt eddig
lakatlan, és most édenné vált hirtelen,
egy férfi vár rád a parton, talán te sem
bánod, hogy magamat is odaképzelem.

Rád mosolygok, s miközben körbevezetlek,
elámulok légies, könnyű lépteden,
sétánk végén megfürdesz a kristálytiszta
vízben, a vízcseppekre is irigykedem,
féltékenyen bámulom hogy gördülnek le
a fénylő gyöngyök formás sziluetteden...
Azonnal észreveszed, hogy nézlek, de nem
jössz zavarba, sőt elkapod tekintetem,
elindulsz felém, és egy másodperc múlva
már a csókod ízét is megismerhetem.

Képzeld azt, hogy átölelsz a napsütésben,
s én úgy ölellek, mintha nem lenne holnap,
melletted a múltamat is elfeledem,
tested, lelked (ég)tájairól nem készült
térkép, remélem majd minden édes titkod
felfed(ez)hetem, máris indulok, kérlek
fogd a kezem, és többé el sem engedem...
Most lassan nyisd ki a szemed, én is éppen
azt teszem, és már tudom, ez a valóság,
érezlek, látlak, hallak, nem csak képzelem!

voodoo•  2017. június 3. 19:43

Awekening (ébredés)...


Azt álmodtam, hogy felébredek

Egy nemrég előkerült naplóbejegyzés


Milliónyi csillogó gyöngyöt kötözött
az alvó fűszálak végére az éj,
az apró gömböket szivárványszínűre
festi a bágyadt hajnali napsütés,
legszívesebben én is velük tartanék,
de a redőny résein bekúszó fény
fellibbenti álmaim színes függönyét.
Te már felkeltél, a teraszról nézed,
milyen valószínűtlenül kék ma az ég.

De miért álmodnék a harmatcseppekkel,
ha az ébredés is ilyen meseszép,
igaz, az erőm csak egy mosolyra elég,
nem is csoda, mert a pillantásodtól
még a mélyhűtőben is megolvad a jég.
Leülsz az ágyra, s mint a rét virága,
csábos szirmaidat kitárod felém, s én,
akár az éhes méh, belé(d)szédülök,
illatod méz, bőröd bársonya megigéz.

Ahogy elolvad közöttünk a távolság,
úgy fogy a levegő, az idő, a tér,
olyan erősen húzol magadhoz, mintha
a világ megmentése lenne a tét,
de nekem ez kevés, a világ nem elég,
ha végzetem utolér, azt akarom,
egy ilyen reggelen jöjjön majd el a vég,
tépj szét és rakj össze újra és újra,
akarlak-akarlak-akarlak-még-még-még!

*
Most leginkább halhatatlannak mondanám
magunkat, ha nem lennénk halottak rég...


/Christopher Haigh - 
Awekening (Ébredés)/

voodoo•  2015. november 20. 22:16

fájdalmad hagyd magad mögött

A holnap tükrében



Mondd, merre induljak, hol legyek,

hogy a köd fátyla mögött derengő

napfényből szőtt álmok utolérjenek?

Látod, ebben még mindig hiszek,

nyújtsd a kezed... veled megyek,

elindulok, nem szólok senkinek...


Ujjam végén a Hold fényébe mártom

a levélerekből hulló vércseppeket,

sós ízük tenger, magam előtt látom

a hullám verte hófehér szirteket,

nyújtsd a kezed... veled megyek...

a végtelen kék csodákat rejteget...


Tollaim keresem a múlt mocsarában,

felszállok, sötét árnyak szállnak

utánam... de angyalként szeretem,

amit emberként mindig úgy utáltam,

nyújtsd a kezed... veled megyek...

ott messze fent mindig nyár van...


Fájdalom és szégyen halk morajában,

elfelejted majd  a tegnapok nyűgét,

reggel a holnap tükrébe nézel bátran,

és hinni kezdesz újra... a mában...

nyújtsd a kezed és én veled megyek

ebben a gyöngyszínű éjszakában!

voodoo•  2015. november 20. 21:14

az elveszett színek szigetén


Az elveszett színek szigetén

 


Bámultam az eget egy őszi nap reggelén,

csodásan kéklett fel aznap felettem,

sajnos azóta sosem került úgy újra elém,

de máig sem sikerült elfelednem,

valahol messze, az elveszett színek szigetén,

azt a kéket kellene megkeresnem.

 

Valahol messze, az elveszett színek szigetén,

azt a vöröset is meg kell keresnem,

amitől végre lángra lobbanna a szenvedély,

s ha oltára előtt kell térdre esnem,

imádkozom majd, míg a Nap a horizontra ér,

hogy a lét igaz szavát ne feledjem.

 

Azt hittem, hogy aznap éjjel biztosan összeér

két szív és lélek, sajnos felébredtem,

itt találtam magam egyedül a világ másik felén,

eltűntél mire neved elrebegtem,

de egyszer majd, az elveszett színek szigetén,

megfakult álmunkat is újrafestem.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom