emma.b.davies blogja

Sokszor gondolkozom azon, milyen kihatással van az életemre a múlt. Mai napig cseng a fülemben saját lelkem sikítása. Az imák, amiket a nyugalomért morzsoltam. 
Mindig ordibálni akartam...De valamiért sose tudtam... Szégyelltem magam, piszkosnak éreztem magam. Féltem az emberektől. A múlt a jelen. A múlt a jövő. A múlt az élet. Ha nem tudod megérteni, feldolgozni nincs többé se jelened se jövőd. Csak a múlt. Ha csak a múltban élsz nincs léted, nincs életed. Egy felesleges senki, vagy aki vegetál

Kegyetlen hely lett a világ. Többé nem mentem sétálni, nem mentem ki az utcára. Rab lett belőlem. A sötétség többé már nem volt néma. A sötétség attól a naptól kezdve titkokat lehelt a hideg szélbe. Rengeted időt töltöttem azzal, mikor mindenki más aludt, hogy néztem a csillagokat, a ködös eget a Napfelkeltét és hallgattam ezeket a titkokat. Belém olvadt egy lénnyé váltam a sötéttel, a titkokkal. Ez megnyugtatott. Tudtam, hogy ezt az egyet nem vehetik el tőlem…ez már csak az enyém. SOHA SENKI sem fogja ezt megérteni, hogy amíg csak élek az egyetlen dolog, amit fel tudok mutatni az a sötétség békés, vigasztaló, titkokkal teli lehelete lesz, amit csak én értek.

„Mindenki alszik már, csak én vagyok ébren 
Milyen ostoba az ember, hogy ilyenkor tétlen! 
Átalusszák a természet legszebb képét
A ködös éjszakában feltűnő lámpa fényét

Gazdagabb leszek minden éjszakával 
Csak én látom mi másnak láthatatlan
Élvezzék csak a fagyos Nap leheletét 
A Hold tiszta fénye így már csak az enyém”