emma.b.davies blogja

Mi olyan nehéz abban, hogy  elmenj  a boltba és vegyél egy kiló kenyeret? Mi olyan nehéz abban, ha fel kell adni egy csekket? Mi olyan nehéz abban, hogy ülj egy órát és meghallgass egy előadást? Mi olyan nehéz abban ha aludni kell? Mi olyan nehéz abban, hogy felülj a buszra és elutazz valahova? Tudod ebből áll az élet. Ezt  a játékot nevezik életnek. Miért nehéz élni?  Miért nem akarsz játszani?

Egy közös van minden helyzetben. Először is elkezdesz rettenetesen fázni, mint ha úsznod kellene a jeges vízben. A kezed remeg, mint egy alkoholistának, aki épp nem itta meg a napi adagját.  Ez a vészjelzés, hogy menekülj…még el tudsz futni. Ha nem teszed és maradsz vacogni kezd a fogad. Ha ez bekövetkezik, már késő…már nincs visszaút. Jöhet a többi…szédülés, émelygés, hányinger, hányás és olyan ordenáré fejfájás, mint ha kalapáccsal vernék. A szíved vagy kétszázzal ver és nem kapsz levegőt.  De már mindegy…hülye voltál és nem mentél „biztonságos helyre”. Ezt már végig kell játszani.

Mindig bízok benne, hogy egyszer vég lesz.  Még egyszer utoljára mindig fejjel megyek a falnak és utoljára harcba szállok. Akarok adni magamnak még egy utolsó esélyt, hogy játsszak…csak ma csak még  egyszer utoljára .  Ma megszületek és meghalok.  De játszok.

Egy ideje követ egy sötét alak. Figyeltem az utcán az árnyékát, a buszon a visszapillantó tükörben, a boltban mögöttem állt a sorban, a postán előttem adott fel egy lottót, álmomban folyamatosan vigyorgott.  Egy időre azt hittem, hogy leráztam, de nem. Itt van.  

Belefáradtam a gyűlölködésbe, az állandó félelemtől, hogy vajon mikor futunk megint össze az utcán. Ellene már nem tudok mit tenni. Meg kell békélnem a helyzettel. El kell ismernem, hogy ő nyert, hogy legyőzött, hogy elbuktam és azt tehet, amit akar.  Nagyon egyszerű a feladat. Már csak bele kell törődnöm a sorsba.