csendesgondolat blogja

Valaha hittem nem hamis a szó,
Átölelő vágy ha szárnyakat bont.
Rám talál, s megtart a boldogság,
Lenge szellőként nem suhan tovább.
Akarni, vágyni egy életen át,
Könny ragyog reményeim mosolyán.

A természet arcai 

Mint csacsogó lány dalol és nevet,

virágra, madárra szivárványt fest.

Zsenge arcát a fénynek kitárja,

szenvedélyes forró csókra várva.

Szerelmük gyümölcse nő bokron és fán,

fűből szőtt köténybe hull mi érett már.

Színes ruhát ölt a táj magára,

már nem játszik a természet, fárad.

Ásítva búcsúzik, leveleket sír,

reá az ég szürke kabátot borít.

Süvít a szél reszket fáknak ága,

fagy varázsol deret a határra.

 Ha jeges szeme hó-könnyet hullajt,

mindent puha fehér paplan takar.

Amikor ráragyog a holdsugár,

ezüstben csillámlik az egész táj.

Áldott legyél szép természet mindenért, 

minden drága varázslatos kincsedért!

Könnyezve búcsút int a nyár
halad a vén idő,
botjával kopog az ősz rozsdás ajtaja előtt.

Apró cseppek hullanak
fűre és fára,
sötét bánat telepedett az egész tájra.

Sápadt, beteg a nap,
sugara rejtve,
irigy felhő arca fényét szürkére festette.

Elhajított kifli csücskén
veréb had veszekszik
ég könnyének tócsájában vidáman mosakszik.

Jóllakottan, megfürödve
röppenek a fára,
kis súlyuktól megrezzenve levelet sír ága.

Mennyi szépség van az őszben
csendje lágy muzsika,
múlt, jelen és jövő színeit magában hordja.

Lassú léptem szaporázom
véget ért a séta,
hűvös szél lett pulóverem hívatlan lakója.

Esőcseppek mossák arcom
néptelen az utca,
dalol a csend, muzsikája szívem megnyugtatja.

Lelkem piciny tarisznyája;
csordultig telt kinccsel,
tőled kaptam szép természet, más vagyonom nincsen.

Levelet síró fák között
lassan ballagok,
egy-egy lehulló levél
vállamra potyog.
Álomba ringatja a fákat a szél,
ásít az erdő, nyugovóra tér.
Honol a csend,
béke és nyugalom,
csak néhány madár dalol
az ágakon.
Üres, magányos az út menti pad,
őriz csókokat, vallomásokat.
A Nap sem perzsel,
szelídebben táncol
halványabb a fény a
nap-sugáron.
Pillangókként szállnak a
levelek szét,
magasba röpítette a játékos szél.
Ezer színben pompázik a táj,
elkápráztató ez az őszi varázs.

Hajléktalan

Kartonpapír lepedőd, takaród,

mit kukáztál fejed alatt tartod,

karok helyett keménypapír ölel át,

asszony helyett jeges szél csókolja a szád.

Elátkozod százszor a halált suttogó fagyot,

ezerszer áldod a ritkán előbújó napot.

Ápolatlan arcodra, közönyt festett az élet,

de szemed elárulja, te is álmodsz szépet.

„Családot, munkát, meleget,

nőt ki szerelemmel szeretett.”

Szemeden át látni lelked tiszta és fáj,

csak tested az mely mocsokban áll.

Ember vagy, ember kit földre taszított a sors,

már nem érdekel miért, a választ úgysem tudod.

Falhoz támaszkodva csendben kuporogsz,

ki tudja megéred-e a holnapot?

Miért? - kérdem én ki távolból figyelem arcod,

ember vagy! Nem kellene feladnod a harcot.

Szemünk egy pillanatra egymásra talál,

némán kérdezlek, majd haladok tovább,

Ember mondd honnan jöttél, és otthont hol találsz?

Kuzma Julianna