"csak úgy..."
VersKalandos gyerekkor
Ritkuló őszen, mint elhagyott pókháló
leng hajam a szélben,
tétova lélegzet formálja sóhajom,
tört lét az egészben.
Sikoltó hasábon kanyargó füstkígyó
könnyet csal szemembe,
izzó fészke melegét kezemben érzem
s te jutsz az eszembe.
Ott voltál a tanyán, hol bátor hős módján
kergettem verebet,
aztán a lankán, hol fáradtan ültem, ha
szaladtam eleget.
Ott voltál az úton, hol rugdostam a port
s körmöm szakítottam,
a gémeskútnál is, hol sáskától félve
csalánba ugrottam.
Ott voltál, ha gyümölcsre éhesen, almát
nagyanyámtól kértem,
még a padláson is, hol rossz gyerekként, csak
magam üldögéltem.
Ott voltál a házban, minek nyári hűsét
oly’ nagyon szerettem,
s aztán akkor is, ha sírva hazavágytam
de mégsem mehettem.
Ott voltál, ha apám jött a faluvégen
s elébe szaladtam,
aztán, mintha sosem akarnám engedni,
ölében maradtam.
Sírtam vagy kacagtam, örültem a létnek
mindig és mindenhol,
s most visszasírlak, hiszen ott voltál te is,
kalandos gyerekkor.
De szeretnék egyszer...
Szeretnék én egyszer gyalogvándor lenni,
Napveretes nyárban, csak világgá menni.
Bocskorom koptatnám a pusztáknak földjén,
Meztéláb tapodnék a mezőknek zöldjén.
Patakból innék, ha szomjúznám hűsére,
Fáról szemeznék, ha vágynám gyümölcsére
Dudvában ágyaznék, ha az est leszállna,
Csak azt álmodnám, mi vándoroknak álma.
Csillagokat látnék, mik utat mutatnak
Betyárokat is, kik szabadon mulatnak,
Köztük, én jó borral éjten át mesélnék,
Ha megfáradtam, úgy reggelig henyélnék.
Fa tövében ülve a hajnalt bámulnám,
Kelő napnak, tán a titkom is árulnám
Vidáman készülnék újabb útra menni,
De szeretnék egyszer gyalogvándor lenni!
Rémálom
Fázó testem reszket forró éj idején
Bennem kárhozottak kéretlen álma gyúl,
Torz kereszt alatt égő ajtajú templom
Papja ijesztő fohásszal lelkembe nyúl.
Lángoló szemű, kiáltó kísértetek
Vérbefagyott szüzek tetemén suhannak,
Felajzott ebeknek vonyító hangjára
Holdszínű juharfalevelek zuhannak.
Méregzöld fiola mételyes nedűje
Ajkamon csillanó, smaragdszín gyötrelem
Tompuló érzékek viharos görcsében,
Dobbanást ritkító, halálos félelem.
Pirkadó hajnalnak azúrkék tengerén
Narancsszín felhőben közelít az élet,
Napnak tiszta fényétől hűs verítékben
Átkozott rémálmom, végre így ér véget.
Öreg hajnal
Nyekergő ágyon, zsibbadó heverés
Harcos álomban elmaradt bevetés,
Lengő szénaillat, hűvös levegő
Pirkadó horizont, ködben lebegő.
Szellőnek szárnyán füttyenő madárhang
Templom tornyában pihenő bronzharang,
Csosszanó léptekben fáradt nyújtózás
Görcsös izmokban jóleső oldódás.
Éhes már a jószág, bődülve dobog
Boglyánál vasvilla; vár rá a dolog,
Gémeskút mellett utolsó ásítás
Csobbanó vize szomjasnak csábítás.
Pajtánál az öreg szerszámot lóbál
A mai munkát itt kezdi a lónál,
Mosolyogva néz a kedvenc deresre
Ej, de közel van még a tegnap este!
Fél korttyal öblít; finom a pálinka!
Ha lehetne is, többet úgysem inna,
Majd alkonyatkor ücsörög a padon
S pohárból mélázik a mai napon.
Estvére mosdik, várja a nyoszolya
Arcán elhervadt korai mosolya,
Fél karéj kenyér csak, kenetnyi vajjal
Hamarost itt egy újabb, öreg hajnal.
Magyarhonról
Gondolatim mindig hozzád szaladának
Jussát vegyék szíved fájó bánatának,
Kicsiny lelked végre szabadulna tőlük
Ezernyi életre elég volt belőlük.
Hadd vigyék fájdalmad úttalan utakra,
Mérföldön át sebzett, véredző patakra,
Mezőkre, hol lelkeink érted csatáztak
S hűségünkért minket most porig aláznak.
Vértezettek voltunk ellenség kardjától
Háborúba mentünk anyáink karjából,
Bízhattunk királyunk bölcs szavú hangjában,
Bíznunk kell népünknek növekvő lángjában.
Perzseljük az ellent, mi lelkünkben feszít!
Ebrudalt hatalom majd szűkölve nyüszít
Ím, félelemnek helye szívünkben nincsen,
Osztozzunk igazul a megmaradt kincsen.
Lelkünk e hazának most úgy látszik, nem kell
Úrhatnám világ is, csak minket restell,
Segítsük egymást, tán Isten is megsegít,
Ha nem, hát hazám, úgy engemet elveszít.
Magyarhonról ekképp járnak gondolatim
Nincsenek már hozzá hű, bátor álmaim,
De március idusán háromszínt veszek,
S forradalmi ünnepen veletek leszek.