Kalandos gyerekkor

Ritkuló őszen, mint elhagyott pókháló
leng hajam a szélben,
tétova lélegzet formálja sóhajom,
tört lét az egészben.

Sikoltó hasábon kanyargó füstkígyó
könnyet csal szemembe,
izzó fészke melegét kezemben érzem
s te jutsz az eszembe.

Ott voltál a tanyán, hol bátor hős módján
kergettem verebet,
aztán a lankán, hol fáradtan ültem, ha
szaladtam eleget.

Ott voltál az úton, hol rugdostam a port
s körmöm szakítottam,
a gémeskútnál is, hol sáskától félve
csalánba ugrottam.

Ott voltál, ha gyümölcsre éhesen, almát
nagyanyámtól kértem,
még a padláson is, hol rossz gyerekként, csak
magam üldögéltem.

Ott voltál a házban, minek nyári hűsét
oly’ nagyon szerettem,
s aztán akkor is, ha sírva hazavágytam
de mégsem mehettem.

Ott voltál, ha apám jött a faluvégen
s elébe szaladtam,
aztán, mintha sosem akarnám engedni,
ölében maradtam.

Sírtam vagy kacagtam, örültem a létnek
mindig és mindenhol,
s most visszasírlak, hiszen ott voltál te is,
kalandos gyerekkor.