"csak úgy..."

Személyes
Cyrano•  2009. szeptember 24. 20:37

A másik levél...

Iszogatom a mézes mentateámat és közben kiveszem a másik borítékból a levelet.
Naná, hogy emlékszem a tartalmára…

               „Szia Bogi!

 Igazán nagyon rendes vagy, hogy írtál!
Nagyon örültem, mert szeretek levelet kapni. Remélem, már jól vagy és csak vicc, hogy majd áprilisban jöhetsz haza. Az a szemét Nyikos holnap reggel szerel le. Neki már jó de hát majd csak leszereltek Ti is. Üdvözöl az Andi, most minden nap találkozom vele a Skálában. Nagyon rendes velem, soron kívül mindent megkapok.
Bogi, én nem a legjobban vagyok, úgyhogy nagyon örültem a levelednek. Tudod, ezt az időjárást a szívem nem bírja valami jól. Nagyon fáradtnak érzem magam mindig. Na és közeleg a március, mikor egyedül maradtam (már három éve) és néha nagyon egyedül érzem magam. Nem kívánom senkinek sem. Néha olyan egyedül érzem magam, hogy üvölteni tudnék. Ezért volt jó a fagyizó, ott olyan jó volt veletek, mégha néha kiakasztottatok is. Na de majd lesz valahogy!
Képzeld el, ma voltam a gyárban. Az I-es porta fölött a VIDEOTON felirat leszedve és rengeteg ember megkapta a munkakönyvét. Ha nem kaptad meg a munkakönyvedet, akkor Te most a Készülékgyártó Kft-nél dolgozol. Ki tudja meddig…
Állítólag szanálják a gyárat. Az üzemben talán 50-en dolgoznak még. Borzasztó a hangulat, már egy csöppet sem bánom, hogy leszázalékoltak. Ez legalább biztos. Most járok a kórháznál lévő virágboltba dolgozni, ez is elég jó.
Képzeld, hétfőn meghalt a Péter barátja, az Elemér, tudod, akinek az a barna Mercédesze volt. Mórnál összeütközött egy osztrákkal, mindketten meghaltak. Csak 32 éves volt.
Ma reggelre meg a Franci halt meg az üzemből, biztos tudod, ki az, egy nagyon kövér szemüveges műszerész volt. Ő 28 éves, csak úgy elaludt.
Hát akkor én úgy döntöttem, hogy belecsinálok az egészbe és örülök, hogy én már megértem a 40-et! Majd csak lesz ezután is valahogy. Na de nem írok szomorú dolgokat. Holnap délután elnézek a telepre, mert már egy hónapja nem láttam a Rómeót, a Sipost, a Zsabut meg a lányokat és már hiányoznak. Állítólag a Laci sem jöhet haza, mert valamit csinált. Majd holnap kiderítem.
Bogi, legyél nagyon jó és kémleld az eget, hátha ott repül a cinege…bár csak úgy lenne.
Lassan befejezem, mert fél tizenkettő van és már leragad a szemem.
Legyél jó és siess haza. Névnapodra itt kell lenned!!
Ha van időd és persze kedved írjál!

                                                   Szia,  Bözsi          1990. II. 14.”

 Hát, igen…a szemét Nyikos (az egyik legjobb cimborám) másnap leszerelt…
Örültem, hogy az Andi (gyerekkorom óta a legjobb barátom) segít Bözsinek, amikor vásárol.
Bözsit még a Videoton gyárból ismertem, még mielőtt leszázalékolták. Csak azután kezdett dolgozni a fagyizóban. Előtte ugyanannál az üzemrészlegnél dolgoztunk, ám később én teherautósofőr lettem a gyárban.
Elemér halála megdöbbentett, bár a magam húsz évével, akkor még nem tartottam olyan fiatalnak, mint most…és a Francit sem…
1990 novemberében leszereltem. Bözsi akkor már elég beteges volt és az állapota egyre romlott. Tényleg nem volt jó a szíve és cukorbeteg is volt. Később ez nagyon visszaütött, mert egy seb a lábfején elfertőződött és miután szó szerint agyonfaragták a lábfejében a csontokat, térdben amputálni kellett a lábát. Kapott ugyan műlábat, de soha nem tudta megszokni. Azontúl, alig mozdult ki a lakásból. Csak Laci barátom látogatta rendszeresen, meg talán néha egy-egy leány a csapatból. Én akkoriban ismerkedtem meg a párommal és Bözsit teljesen elhanyagoltam. Amikor hallottam, hogy már nagyon beteg, meg akartam keresni…de már nem értem el sehogysem…
Egyszer azt mondta nekem, hogy ötvenéves koráig akar élni…nem tovább. Hülye vagy – mondtam neki – baromságokat ne beszélj. De azt mondta, nem akar vén trottyos öregasszony lenni. Hát, nem lett…ötvenéves volt, amikor meghalt. Nem volt temetése sem. Csupán egy rövid megemlékezés az egyik templomban. Ő akarta így. Testét, még életében felajánlotta kutatási célokra az egészségügynek. Nem is ő lett volna, ha nem ezt teszi…
Nincs róla fényképem, de ő az, akit soha nem fogok elfelejteni…mindig fel tudom idézni nevető arcát és hangját.
Lám, magamról akartam írni valamit és róla írtam…néha nagyon hiányzik…
Ezt jó lenne elmondani neki is…

Cyrano•  2009. szeptember 23. 17:18

A levél...

Kinyitottam hát, a varázsdobozt, kivettem az első levelét a borítékból és máris újra lejátszódott bennem az a nap, amikor apámék megtették első látogatásukat a laktanyában, még a katonai esküm előtt… 
Széthajtottam a levelet és olvasni kezdtem:

     „Szia Bogi!

 Hiába vártam leveled, így kénytelen vagyok írni. Gondolom apukád elviszi a levelem, meg ezt a kis csomagot!
Remélem, jó helyed van és van ismerős is. Olvastam a leveled, a Balázs megmutatta. Örülök, hogy autóra tettek, remélem Neked is jó. A Zonzó írt levelet, ő nem szeret a Nagy Sanyiban, bár ő is kocsin van, de gondolom a körülmények nem valami jók.
A Laci is írt, neki is jó helye van, vannak barátai is. Ő Szentkirályszabadjára került.
Bogi, olyan csend van a fagyizóban! Nagyon hiányoztok. Csak a Rómeó vígasztal egy kicsit. A Balázs, az öcséd is elég sokat itt van és hallgatja a nagyokat. Itt minden változatlan, a Peti most volt itthon, üdvözöl mindenkit.
Egy kicsit neheztelek Rád tudod, hogy miért…de majd megbeszéljük.
Zárom soraim, legyél jó és türelmes és csinálj meg mindent, amit mondanak. Magadban meg gondolj, amit akarsz.
Legyél jó és már tényleg írjál ide is. Mindenki üdvözöl!

                                                                                   Szia, Bözsi”

 
Örültem, amikor apám átadta a levelet a kis csomaggal…egy tábla csokoládé és egy doboz cigaretta volt benne. Bözsi levele talán fontosabb volt, mint az, amit apámmal beszéltem, hiszen ez utóbbira egyáltalán nem emlékszem. Onnantól kezdve nem győztem kivárni, hogy a kiképzésnek vége legyen, letegyük az esküt és végre mehessek haza. Hiányzott a megszokott társaság és az a közeg, ahol addig töltöttem napjaimat. A kis presszó, amit csak fagyizónak hívtunk, hiszen fagylaltot is árultak (viszont alkoholt nem, mert kétszáz méteren belül volt egy bölcsőde), a törzshelyünk volt és ott gyűltünk össze délutánonként a csajokkal meg a srácokkal. Estébe nyúlóan beszélgettünk, meséltük egymásnak a napi történéseinket vagy éppen viccekkel szórakoztattuk egymást. Azért a pult alól, olykor került elő némi alkohol is. Bözsi, aki akkor negyven éves volt, ott dolgozott és mindnyájunk anyja volt egy kicsit. Nagyon szerettem. Eleinte viccelődve mindig azt mondta nekem: Bognár!…apád nagyon tetszik nekem!
Később kiderült, nem is viccelt. Persze, nem történt köztük semmi. Bözsi mindig józan gondolkodású volt, bölcselkedett nekünk és tudtuk, érdemes hallgatni rá, de soha nem éreztette velünk, hogy butácska suhancok vagyunk. Néha szívesen hallgatnék rá ma is...
Amikor rá gondolok, rohamokban tör rám a nosztalgiázhatnék…eszembe jut a nyolcvanas évek minden szépsége, hiszen akkor éltem meg a kamaszkoromat és annyi jó dolog történt velem, hogy hetekig írhatnám…

 Van itt még egy levél…azt hiszem, a segítségével, egy bejegyzés erejéig, még kutakodom egy kicsit az emlékeim közt…

Cyrano•  2009. szeptember 22. 19:13

Valamikor régen...

Van nekem egy varázsdobozom…ha ez így nagyképűen hangzik, akkor azt mondom: bűvészdoboz…
 Papírból készült, valamilyen bordó tapétaszerűséggel bevonva…amolyan időtálló anyag…talán divatos szövetzsebkendők voltak benne eredetileg. Majd harminc éve megvan már és ebből huszonötöt a szekrény aljában töltött. Akkor kaptam, amikor elhatároztam, hogy bűvész leszek - úgy tizenegy éves koromban. Akkoriban volt itt nálunk egy „Ifjúsági Ház” nevű intézmény, ahol a sokféle foglalkozás közt a bűvészszakkör is elindult. Jelentkeztem hát és szájtátva figyeltem a tanáromat, aki óráról-órára, egyre érdekesebb mutatvánnyal kápráztatott el minket, majd mintegy oktatásként elmondta és mutatta a mutatványok trükkjét. Ma is mosolygok néha, ha eszembe jut az első fellépésem, ahol már engem bámult szájtátva a közönség. Hihetetlen érzés volt látni, ahogy megpróbálják észrevenni a „csalást” és mégsem sikerül nekik…pedig némelyik rendkívül mutatós mutatványnak, olyan egyszerű a trükkje, hogy az már szinte nevetséges. Amikor tanultam őket, nem egy alkalommal csaptam a homlokomra, hogy „uramisten! hogy nem jöttem rá!”. De hát, nem véletlenül hívják trükknek…
 Ez az én bűvészdobozom tartalmazta a saját mutatványaimat. A sokféle kellékek közt megtalálhatók voltak karikák, gyűrűk, kendők, saját készítésű ponpon-ok, golyók, kártyalapok – ezek egy része preparált (szintén saját munka) -, de voltak itt spirálrugók, zsinórok, pénzérmék és gyári bűvészkellékek. Sokszor előfordult, hogy baráti társaságban előhalásztam valamelyik mutatványom és bemutattam a produkcióm…de olyan is volt, hogy a kocsmában, egy szintén hozzáértő cimborámmal, két sör közt egy rögtönzött előadást tartottunk az alkalmi közönségnek – nem kevés sikerrel.
 Ma már jóformán üres a doboz…az imént találtam meg a sok költözködést és kevés törődést megélt, dohos szagú, számomra mégis kedves emlékekkel teli, szelencét. Igen…emlékekkel van tele. Kellékek helyett ebben tartom a katonai szolgálatom alatt kapott leveleimet. Azért írtam le ezt, mert van benne két olyan levél, amit egy igen kedves barátom írt nekem a laktanyába…vagy inkább barátnőm…nem, nem úgy…korban messze voltunk egymástól – akár anyám is lehetett volna…nem él már...
…és én nem beszéltem vele, amikor még lehetett volna…talán erről is írok majd…

Cyrano•  2009. augusztus 4. 21:18

Szeretethiány...

Olvastam valahol egy blogot...véleményt formáltam róla...úgy érzem, nem tévedek, bár nem győződtem meg az ellenkezőjéről...

Gyógyulhat-e az, aki kénytelen távoli közösséghez fordulni, mert otthon nem kap elég figyelmet...?
A virtuális térben lehetősége van eljátszani, mennyire szeretik őt...amikor megszólal, minduntalan igyekszik felhívni a figyelmet önmagára, a törékeny lelkére...arra, hogy mennyire sérülékeny és mégis képes elviselni az élet nehéz és könyörtelen mivoltát...
Szeretethiánya van...
Sajnálatot ébreszt maga iránt és akkor elégedett, ha virtuális barátai biztosítják arról, hogy mellette állnak...talán nincs is ezzel baj...
A megélt nehézségek ellenére csekély élettapasztalattal rendelkezik...ezek gyarapodásával múlik majd a komplexus...
Bárkivel előfordulhat, hogy szinte valóságosnak érzi saját, fantáziaszülte írását...az érzelmileg stabil ember, ezt szándékosan és kontrollálva teszi...
A szeretethiány zavart kelt a lélekben...szeretné megélni az írásait...

Remélem, mihamarabb sikerül neki...