Harsányi blogja

Reggel álmosan ébredt. Jó lett volna még egy kicsit szunnyadni, de a vekker könyörtelenül csörömpölt az éjjeli szekrényen. Kiment a konyhába, amíg lefőzte a kávét, átnézte a reggeli újságot. Nagy rutinnal átlapozott pár oldalt, ahol unalmas politikai habogások vannak, a sport rovatot kereste, amikor megpillantotta. Csak egy villanás volt. Tovább lapozott, de a szíve egyre hevesebben kezdett verni, és valami erős késztetést érzett, hogy visszalapozzon. Újra meglátta a fotót, amitől egyszeribe felébredt, pedig az még két bögre kávé után is elég lassú folyamat szokott lenni. Közben el is készült, de őt most egészen más érdekelte. Végigolvasta a fotó alatti szöveget. Remegve tette le a lapot. Munkába menet is a cikkre gondolt. Máskor a metrón nézegeti a nőket, főleg ilyenkor tavasszal, amikor lengén kezdenek öltözködni. De most az ablak felé fordulva állt az ablaknál, mert felszálláskor az egyik utas újságjának hátoldalán újra meglátta a képet. Ezért gyorsan az ablak felé fordult és össze is húzta magát, hogy észrevehetetlenné váljon.  Alig várta, hogy kinyíljon az ajtó és végre beérjen a munkahelyére. Megállt a metró, végre leszállhat. Ekkor jött a következő döbbenet, megint meglátta a képet. Szinte futva tette meg az utat a mozgólépcső tetejéig. Kissé lihegve ért fel, ott megint megpillantotta. Az irodaházig vezető pár száz métert már a földet bámulva tette meg. Felért az emeletre, ahol a munkatársai már a call centerben üldögéltek. Kedvetlenül odaköszönt nekik és ledobta magát a gépéhez. Barátja széles vigyorral odadobta neki a mai újságot.

- Ezt láttad? Nem semmi. Az újság ugyanazon az oldalon volt kinyitva.

- Na persze, nagy semmi. Azzal vissza is dobta az újságot és elkezdett dolgozni.

Egész nap szinte nem is szólt a kollégáihoz, pedig máskor mindig megy az ökörködés. Ebédnél faggatták, hogy mi a pálya, de ő nem árulta el. Nem is árulhatta el, mert maga sem tudta. Talán rosszat álmodott. Megpróbált rá visszagondolni, de sehogy sem sikerült. A rádiót is kikapcsolta, mert ott is többször a cikkben olvasottakról volt szó. Nem is igazán emlékszik, hogy hogy ért haza. Az esti film előtt is szembetalálkozott vele, majd az esti csetelés is elmaradt azzal a helyes szöszivel, mert az oldalon is visszaköszönt a fotó. Anyja a kedvencét készítette vacsorára, de most épp hogy belekóstolt, nem érezte az ízeket. Hamar lefeküdt, nem volt még túl álmos, de magára erőltette az alvást. Talán majd holnap jobb lesz. Reggel nagyon fáradtan ébredt. Álmában is kísértette a fotó. A fürdőszobába megdermesztette a tükörképe. Karikás szemek, és színtelen arc. Most nézett körbe, igen mintha minden színtelen lenne. A rádióból pont az egyik kedvence szólt, de most zakatolásnak tűnt. Le is kapcsolta. A munkába menet gyalog tette meg az utat, mert így kevesebb emberrel találkozott. Kollégái már a recepción várták. Megdöbbent, amikor a legalacsonyabb haverjánál is kisebbnek érezte magát. Igen, fel kellett rá néznie. A recepciós csaj is olyan hűvösnek tűnt, pedig máskor mindig kacérkodik vele. Nem ment fel a többiekkel, inkább felgyalogolt az ötödikre. Belépett az irodába, ahol néma csönd fogadta, a kollégái körbe álltak és áhítattal figyeltek valamit. Odament a csoporthoz, befurakodott a többiek mellé, hogy ő is szemrevételezze, amit olyan csodálattal néznek. Meglátta, és mint ha egy villám csapott volna bele. Lesújtva érezte magát. Szája kiszáradt, remegni kezdett. Most már egészen kicsinek érezte magát, barátját pedig egészen óriásinak. Hírtelen utálatot érzett. Utálta a legjobb barátját. Mert nála volt az, amit ő soha nem vehet meg. Kihátrált a körből. Lezuhant a székére, levegőért kapkodott. Megalázottnak, kevésnek érezte magát. Ő, aki ennyit dolgozik, soha nem tud megvenni magának egy ilyen telefont. Soha. És ezért, ő egy senki.  

A tavaszi langymeleg hatására nagyobb kedvem van sétálgatni. A budapesti utcák, azon belül is az épületek gyerekkorom óta elvarázsolnak. Már régóta tervezem, hogy körbejárom Budapest belvárosát és a régi épületeket lefotózom, de lustaságom és egyéb teendőim miatt mindig halogatom. Viszont, ahogy sétálgatok, megrökönyödve tapasztalom, hogy mennyi épület tűnt el, alakult át, vagy épültek üveg borzalmak mellé. Így egyre sürgetőbb lesz az akcióm, mert hamarosan nem lesz mit lencsevégre kapni. Belecsapok a lecsóba és kezdem mindjárt a modern épületekkel. Művészetek Palotája. Kicsit szégyellve írom le, hogy mennyire otromba épületnek tartom kívülről, mert számos hangversenyen voltam benne és csodálatos élményekkel gazdagabban távoztam, de akkor is ridegnek tartom. Lehetséges, hogy a tervező nem akarta, hogy túlzottan elüssön a szintén nem szép Lágymányosi hídtól (már Rákóczi híd), amit az új festés sem tett szebbé. Továbbhaladva, egészen a Petőfi hídig beépítették Irodaházakkal, meg néhány lakással. Ott végig építhették volna lakóépületekkel, tekintve, hogy nem olyan zajos, mert messzebb van a Soroksári úttól. A forgalmas Soroksári út mellett lévő üres és leendő üres telkeire pedig kerülhetnének az irodaházakat. A Petőfi híd után megérkezünk a partra vetett CET- Budapest nevű szórakoztató és bevásárló központhoz. Amely több mint egy éve vár arra, hogy Jónások és Jolánok beáramoljanak üres gyomrába. De még várnia kell, mert a városvezetés nem veszi át a kivitelezőtől, arra hivatkozva, hogy az épület nem a terveknek megfelelően épült. Már a terv elfogadását sem értettem, egyszerűen nem illik a pesti összképhez, az épületek közzé szorult óriás hal.  A part mellett továbbhaladva a gyönyörűen felújított Vásárcsarnok és egészen a Vigadó térig, régi lakások helyezkednek el. A szebb időket is látott Vigadó épülete közelében lévő szállodát 1969-ben építették. Már akkor is elismerték, hogy nem illik a városképbe, de úgy gondolták, hogy majd a Vigadó művészi homlokzata enyhíti a szálloda erőteljes hatását. Úgy gondolom, hogy még a Parlament épülete sem finomítana rajta, ha mellette lenne. Beljebb a Váci utcában is üveg épületeket fogadnak. 1971-ben a megsemmisült Német színház helyére került egy irodaház, mely egészen 2010-ig a tér uralkodó motívuma volt, ami a nem odaillésben mutatkozott meg, azóta pedig egy csupa üveg, csupa fém bevásárlóközponttal osztoznak rajta. Visszatérve a Duna-parthoz, egészen a Margit hídig szép, felújított, vagy felújításra váró, de egész jó állapotú régi épületek foglalnak helyet. A Parlament felújítását 1989-ben kezdték el, szakaszonként haladnak a munkálatokkal. Tehát 23 éve tart a felújítás, de még nem fejezték be, ami azért meglepő, mert az Országház teljes épülete a XIX. század technológiájával, 19 év alatt épült fel. A Margit hídtól az Árpád hídig, a szépen felújított régi épületek mellett és mögött feltűnnek a ’60-as évektől a ’80-as évek közepéig Budapest szinte egész területén végigsöprő panelépítési hullám „becses” betonépületei. A panelházak mellett elszaporodtak az új fém-beton-üveg pöfetegek. Egy ugrás vissza. A Nemzeti Múzeum mögött lévő jó állapotú régi épületek mellett, helyet kapott a Magyar rádió épülete, amely olyan benyomást kelt mintha csak véletlenül odaejtették volna. Mindig reménykedve megyek arra, hátha azóta elszállították, de eddig még nem. Tudom, ez a technológia világszerte elterjed, olcsó a kivitelezése (?), de biztos van módszer arra, hogy lehet a formákat, az összhatást, lágyabbá, finomabbá tenni. Nem is sorolom tovább ezeknek a monstrumoknak a számát és helyét, mert a ’90 évektől kezdve épült irodaház és pláza épületek, sajnos kivétel nélkül elütnek Budapest arculatától. Amit azért nem értek, mert napjainkban épült lakáscélú épületek többsége modern stílusú, de szépen illeszkedő épületek.

Összegezve Budapest, jelenlegi és leendő arculatváltozását: az egyik szemem sír, a másik zokog. Kiemelném, hogy nem az építészeket okolom, az egyre romló városkép miatt, hanem azokat, akik elfogadják a terveket. Igazán észrevehetnék, hogy nem kell minden tervet, amit eléjük tesznek, elfogadni és megépíttetni. Vagy erről nem tudnak?  

   Az épületek történetének kutatása közben egy érdekes eseményre bukkantam. A német demokráciának jelképének számító Reichstag épületet becsomagolták. Nem most történt, hanem 1995-ben. 24 évnyi tárgyalás sorozat után kapott ruhát a nevezetes épület. Egy apró visszatekintés. Az épület felépítése óta nem ez volt az egyik legmeghatározóbb dátum, hanem az 1933-ös leégése. Németországban a nemzet szocialisták győzelmét követően Hitler felgyújtatta, amit a kommunistákra fogott. Többen bíróság elé kerültek, de bizonyíték hiányában felmentették őket a vád alól.

    Az épület becsomagolására 24-évig váró bolgár származású művész Christo Javacheff, fiatal korában többed magával azt a feladatot kapta, hogy a nemzetközi utakat és vasutakat rejtse e az imperialisták ügynökei szeme elől. Később, mint a művészi kifejezés eszköze kezdte érdekelni. Bár már megfordított értelmezésben. Azaz nem az elrejtés, hanem a figyelem ráirányítása, a külsőségekben rejtőző lehetőségek bemutatása vált fontossá.

    Arra, hogy milyen visszhangot kapott és a németeknek mennyire tetszett most nem térek ki.Csupán arra, hogy 10 hektár (!) terjedelmű alumínium-polipropilént és 16 km hosszúságú kötelet használtak fel.  Mindenki maga döntse el, hogy tetszik e neki, és esetleg elgondolkozhat azon is, hogy nálunk melyik épületet csomagolná be legszívesebben és miért.

http://berlin2010.blog.hu/2010/06/08/reichstag_recycle

Ellopták a legdrágábban vett magyar festményt

     Ezzel a harsogó címmel jelent meg március 23-án több cikk, és foglalkozott vele a TV-, és rádióadók híradója is.Egy olyan képről van szó, amelyet a nagy közönség nem is láthatott, reprodukciója is csak részletekben jelent meg. A jelenlegi becsült értéke, nos annyi amennyit az régi magyar festők összesen nem kaptak a festményeikért. Bár Csontváry Kosztka Tivadar nem is adott el egyetlen festményt sem és úgy tudom ajándékba sem adott egyet sem. Halálát követően több művét is csak úgy, mint kéziratait, Gerlóczy Gedeon örökölte, amelynek jó része azóta, is a család tulajdona.

   Egy nagyon rövid összefoglalót írok le az életrajzából, mielőtt írásom lényegére térnék. Gyógyszerészetet majd jogot tanult, bár az utóbbit nem fejezte be. Patikus segédként dolgozott.Egyik nap unalmába lerajzolt egy ökrös szekeret (ahogy ő mondta összepiszkolta a papírt) , amely nagyon tetszett a patikavezetőnek. Ekkor már 27 éves volt. Innentől kezdve érezte, hogy neki a festészettel kell foglalkoznia. Mi több isteni küldetésnek vélte. Több levelet is írt Keleti Gusztávnak (festő, grafikus, műkritikus), amelyben ismertette a festészetben kitűzött terveivel és tanácsot kért Tőle a különböző technikák elsajátítására. Egyik leveléhez mellékelt egy rajzot, amelyet lefesteni szándékozott. A levelet a jogot tanult, okleveles gyógyszerész így írta alá „legkisebb szolgája Kosztka Tivadar”. A válasz igen ledegradáló volt, mivel egy 12-13 éves gyerek próbálkozásához hasonlította és azt tanácsolta, hogy a továbbiakban csak hobbiszerűen foglalkozzon a képzőművészettel. De Csontváryt ez az elutasítás csak megerősítette abban, hogy neki a festészettel kell foglalkoznia. Több tárlatot felkeresett, nemtetszését nyilvánította ki több nagy festő művével kapcsolatban, mivel szerinte nem a valóságot ábrázolják. Sokat utazott, hogy élményt, motívumokat gyűjtsön a tájakból, de hosszabb időre Gácson kellett letelepednie, hogy patikájával anyagi fedezetet tudjon magának teremteni a későbbi utazásokhoz. Elég szegényesen élt az utazási alatt.  Az utolsó, életében megrendezett kiállítása 1910-ben volt, ahol a siker elmaradt, sőt a meg nem értett művészből gúnyt űztek. A többi már történelem.

   Egy nagy ugrást engedjenek meg. Jóval a halálát követően 1980-ban nagy botrányt kavart, hogy előkerültek, addig nem ismert Csontváry művének tulajdonított képek. A festő gazdag életművet hagyott az utókorra, de gyanús volt, hogy tucat szám kerültek elő a soha nem látott alkotások.

 Neves műgyűjtő (Gegesi Kiss Pál) bukkant rá a Teleki téri piacon, még 1930-ban, de csak halálát követően kerültek a nyilvánosság elé és akkor kérdőjeleződött meg az eredetiségük.  A képek egy részéről egyből, nagy valószínűséggel megállapítható volt, hogy pszeudo Csontváry képek, amelyek még csak vázlatnak sem fogadhatóak el a stílusjegyek alapján, de voltak vitatott festmények is. Például több cédrusvariáció. A képeket vizsgáló műértők több csoportra oszlottak. Voltak, akik Csontvárynak tulajdonították, tekintve, hogy élete vége felé skizoid alkat volt, és egy-egy roham alkalmával alkothatott olyan festményt is. A másik csoport azzal érvelt, hogy vannak olyan képei, amelyek eredetisége nem vitatható, ám konzerválásukkor tévesen lakkot használtak, holott a festő soha nem alkalmazta azt az anyagot. Voltak, akik többek között a Hajótörés című képet említették amely a fő művekhez viszonyítva igen gyenge műve a festőnek. Így, az előkerült alkotások is lehetnek eredetiek.  Végül is a vizsgálatokkal sikerült bebizonyítani, hogy nem eredetiek. De az, hogy kik és milyen célból alkotta a képeket nem ismert. Nagy valószínűséggel pénzhez akartak jutni a hamisítók.  Azóta több kiállítást rendeztek a pszeudo Csontváry képekből. Legutóbb 2011. márciusában mutatták be Pécsett  Az eredeti képek pedig száz, vagy akár több száz millióért cserélnek gazdát. 

   Zárásul megjegyzem, hogy ez megint egy példa arra, hogy haláluk után, vagy akár már életükben is elismert hányavetett sorsú, nyomorgó művészek életművéből mások miként gazdagodnak meg, vagy próbálnak meg hasznot húzni.