Horror 18+

bel_corma•  2018. február 28. 22:35

Beavatás - III.

Ed kedvenc kanapéján üldögélt és az éjjeli lámpa halovány fényében gyönyörködött az akváriumban úszkáló neonhalak játékos táncában. Épp megízlelte a kelyhében hullámzó, minőségi, száraz vörösbort, amikor megütötte fülét a furcsa zaj. 


Halk kattanás volt, olyasféle hang, mint amikor valaki bezárja az ablak nyitott tábláit. 


"Talán egy betörő az!" 


A semmiből jött a gondolata, ám gyorsan el is hessegette azt. Igen, biztosan csak a huzat csapta be az ablakot. 


A surranó nesz gyorsan észhez térítette és látómezeje peremén érzékelte azt a villámgyorsan mozgó, elmosódott foltot, amely azután emberi formát öltve megpihent a nappali közepén. 


A gyér fényben nehezen tudta csak kivenni az fickó arcvonásait, ám így is látta, hogy egy betegesen sápadt bőrű, ösztövér férfi figyeli minden mozdulatát. Írisz nélküli, feneketlen kútként csillogó tekintete láttán önkéntelenül megborzongott. Tudatalattija megérezte a másikból felé áradó, vadállati erőt és egyelőre óvakodott attól, hogy bármilyen hirtelen mozdulatot tegyen. 


"Olyan, akár egy vámpír!" 


- Igen, helyes a megérzésed! 


Ed megdöbbent a reszelős hang hallatán és úgy döntött, hogy ideje újra nagyot kortyolnia a borból. Amikor végre sikerült megszólalnia, hangja már ugyanolyan rekedt volt, mint a házában settenkedő, hívatlan látogatóé. 


- Olvasol a gondolataimban? Ha nem tudnám, hogy csak a fáradt elmém szüleménye vagy, azt mondanám, hogy te... 

- Vámpír vagyok? - suttogta a másik, majd a férfi döbbent tekintete láttán halkan felkacagott. - Igen, olvasok a gondolataidban és nem, nem csak az agyad talált ki engem! 

- Most... megölsz, vagy mi lesz? 

- Egyből a lényegre, ez tetszik! Az igazat megvallva, lenyűgöz engem a felfogó képességed és okosabb is vagy, mint a legtöbb áldozatom. Ugye tudod, hogy van más lehetőség is számodra, mint a hullazsák? 


A férfi lassan hátradőlt kanapéján és nagyot sóhajtott. 


- Ha jól sejtem, dönthetsz úgy is, hogy vámpírrá változtatsz. 

- Mihez kezdenél ezzel a hatalommal? 


Ed némán töprengett egy ideig, majd tűnődve simított végig kristálypohara karcsú nyakán. 


- Igazándiból sohasem érdekelt túlzottan a hatalom. Mindig is befelé forduló, magamnak való emberként éltem az életem. Az egyetlen vágyam az volt, hogy megértsem létezésem és a világ működésének értelmét. 

- Te vagy ez első filozófus, aki az utamba akadt. Ez felettébb érdekes! Gyanítom, hogy te amolyan "örökké őrlődő, a lelkiismeretére hallgató" típusú ember vagy. 

- Tudod, a mai, sikerorientált társadalom nem sokra tartja a hozzám hasonlóan gondolkodókat! 

- Megmutathatnád nekik, hogy milyen értelmetlen a létük! Szembesíthetnéd őket... 

- Az ő döntésük, hogy tudatlanságban akarják leélni az életüket, én pedig tiszteletben tartom az akaratukat. 

- Vámpírként rengeteg időd lenne... 

- Időm? Ugyan, mire? 

- Nem is tudom, talán... a megvilágosodásra? Úgy tudom, hogy ti, spirituális emberek csak erre vágytok! 

- Ha ennyire tisztában vagy a spiritualitás alapvetéseivel, akkor azt is tudod, hogy nem árthatunk másoknak. Szerinted hogyan tudnék táplálkozni anélkül, hogy... 

- Tudtad, hogy a jó és a rossz illúziója csak itt, a dualitás világában létezik? 


A férfi nem szólt semmit, csak nagyot kortyolt a nemes nedűből. A vámpír úgy döntött, hogy folytatja a megkezdett gondolatmenetet: 


- Tudod, csak tapasztalás létezik, illetve az a megértés, amely ezek által születik meg az emberek lelkében. 

- Azt mondod, hogy kiléphetnék a sors kerekének a körforgásából? Felülemelkedhetnék mindezen? 

- Igen, bár személyes indítékaim is arra sarkallnak, hogy rábeszéljelek téged a vámpír-létre... 


Ed most válasz helyett csak kérdőn felvonta a szemöldökét. 


- Az igazat megvallva, nagyon kevés, hozzád hasonló, bölcs lélekkel van lehetőségem társalogni. Az öröklét néha nagyon unalmas tud lenni! 

- Soha nem fordult meg a fejedben, hogy feladod ezt az egészet és egyszerűen csak kisétálsz a napfényre? Nem akartad még feladni... 

- Számtalanszor gondoltam már rá. 

- Mi volt az, ami visszatartott téged attól, hogy megtedd? 

- Sok ember gondolja úgy, hogy megszentségtelenítjük Isten művét. Ám, ha ez valóban így van, akkor a Teremtő miért tűri el a létezésünket? Miért nem töröl ki minket végleg a lét örök körforgásából? 


A férfi - hogy leplezze kíváncsiságát - lassan előrehajolt és a dohányzóasztalon álló borospalackból újratöltötte a poharát. Sötét tekintete értőn csillogott. A lény most egészen közel hajolt az arcához és úgy suttogott a fülébe: 


- Rájöttem arra, hogy Isten is ugyanúgy tanulni akar, mint ti, egyszerű, földi halandók. Igen, az öreg bizony unatkozik és kíváncsi rá, hogy a hatalmunkat felhasználva, vajon mit hozunk ki ebből az általa kreált, földi létnek elnevezett szarságból! 


Ed keze megremegett, az elejtett kristálypohár pedig csilingelve robbant több tucatnyi, apró darabra a kemény márványpadlón. Tudta, hogy mi következik majd és annyi ideje maradt csupán, hogy szóra nyissa félelemtől kiszáradt ajkát. 


A vérszívó most tébolyult hangon felnevetett, majd rávetette magát a férfira és ínyéből előtörő, hatalmas szemfogait kíméletlenül mélyesztette bele annak védtelen nyakába.

bel_corma•  2018. február 27. 17:56

Beavatás - II.

- Mi lenne, ha logikusan közelítenénk meg a dolgot? Tudod, csak a biztonság kedvéért… 


Értetlenül vontam fel a szemöldökömet. Az igazat megvallva nem értettem, hogy pontosan mire gondol. Jó néhány nemes erénnyel ajándékozott meg az élet és – a lány szerencséjére – a türelem is ezek közé tartozott. 


- Mondd, mire vagy kíváncsi. 

- Pillanat… 


Feltolta az orrára vékonykeretes szemüvegét, és felütötte az eleddig a kezében szorongatott, bőrkötéses napló kemény fedelét. Úgy tűnt, előre bejelölte az általa keresett oldalt és akkurátusan megigazította a naplóba rejtett illatos, rózsaszín könyvjelzőt. Mutatóujját gyorsan végigfuttatta a lényegtelen információkat tartalmazó sorokon, míg végre megtalálta azt, amit keresett. Telt ajkai hangtalanul formálták a szavakat, ahogy minden idegszálával az olvasásra összpontosított. Gyorsan végzett és határozott mozdulattal összecsapta a könyv fedelét. Szemében immáron tudálékos kifejezés csillogott. 


- Hogyan működik ez az egész, úgy értem… Megtennéd a kedvemért, hogy elmagyarázod nekem lépésről-lépésre? 

- Nos, ha ettől jobban érzed magad… ám legyen! Először is, innod kell a véremből, azután… 

- Várj, ne rohanj annyira előre! Testmelegen kell meginnom, vagy hidegen is hatásos? 

- Aaa… Miért olyan fontos ez? 

- Nem említettem neked, hogy elsőéves medika vagyok az orvosi egyetemen? Hematológusnak készülök, így tudom, hogy a kihűlő vérben gyorsan beindulnak az alvadási folyamatok… 

- Értem, nem kell részletezned! – vágtam el a számomra lényegtelen információkat tartalmazó szófolyam útját és nagyot sóhajtottam. 

- Mindegy, milyen formában veszed magadhoz, de azért… melegen sokkal finomabb! Szóval… miután megittad, gyorsan felszívódik a testedben és bekerül a véráramba. Néhány órán át kering majd az ereidben, mielőtt végleg kiürül a szervezetedből. Ha ezen idő alatt halsz meg, akkor a vámpírvér ereje meggyógyítja a sérüléseidet és szó szerint visszahoz téged a halálból! Persze nagyon fontos a jó időzítés, különben… 

- Várj! Mindegy, hogyan pusztulok el? Nem akarok akadékoskodónak tűnni, de vannak olyan halálnemek, melyek felvetnek bizonyos kérdéseket. Például: mi történik, ha, mondjuk, átharapod a nyaki artériámat? Akkor a sajátommal együtt a vámpírvér is kiürül a testemből, és nem marad bennem semmi, ami visszahozhatna a halálból! Vagy… mellkason szúrsz és véletlenül esetleg a szívemet találod el! Úgy tudom, hogy szív nélkül még a vámpírok sem képesek életben maradni. 

- Persze a mellkas tiltott terület, de egyébként… bármilyen módon távozhatsz az élők sorából… Kielégítő számodra a válaszom? 

- Ühüm! – morogta a lány, miközben sebesen jegyzetelt a naplójába. 


Megdörzsöltem lüktető halántékomat és feltámadt bennem a kétség, hogy az égiek által nekem ajándékozott türelem vajon elegendő visszatartó erővel bír-e ahhoz, hogy ne tegyem meg a lánnyal az általa előbb említett dolgokat. Arcomon lassan kisimultak a feszültség szülte ráncok. Amikor újra megszólaltam, hangom már nyugodt és kiegyensúlyozott volt: 


- Hol is tartottam? Ja, igen! Szóval… miután magadhoz tértél, vagyis visszatérsz az élők sorába, nagyjából egy napod van rá, hogy kiteljesítsd az átváltozást. Ezen idő alatt meg kell ízlelned egy ember vérét, különben… 

- Különben? 

- …végleg meghalsz. Ezzel válik teljessé a folyamat, azután már… Más dolgokat kell majd megtanulnod. Tudod, olyanokat, mint megigézés, táplálkozás, emberfeletti érzékek használata és a többi. 

- Érdekesen hangzik… - mondta a lány tűnődve és újra felütötte naplója fedelét. Idegesítő kattanással élesítette töltőtollát, újra megigazította a szemüvegét, majd jelentőségteljesen rám nézett. 


- Mondd csak nyugodtan, én majd jegyzetelek! 


Vége


bel_corma•  2018. február 26. 17:29

Beavatás - I.

Megragadtam a vállát és a kelleténél kicsit erősebben megszorítottam. Elkerekedett szemmel, döbbenten nézett rám, én pedig reméltem, hogy végre sikerül kijózanítanom őt. 


- Azt hiszed, hogy ez valami játék? Úgy gondolod, hogy tovább élheted majd a bárgyú kis életedet, akár egy közhelyes tini-filmben? 

- Engedj el, ez már fáj! 


Lazítottam a szorításon és lassan kifújtam a levegőt. Halkabb hangon folytattam: 


- Rendben van, ha válaszolsz a kérdéseimre, akkor talán megfontolom a dolgot… Ne feledd, ez egy végleges döntés! Ha megteszem azt, amit kérsz tőlem, akkor többé már semmi sem lesz olyan, mint volt! 


Dacosan felszegte az állát, barna őzikeszemeiben pedig elszánt tüzek gyúltak. Úgy éreztem, készen áll rá, hogy minden hidat felégessen maga mögött. Lehet, hogy túl szigorú voltam vele az imént… 


- Jól van, mondjuk, hogy eleget teszek a kérésednek… Hogyan folytatnád az életedet azután? 

- Ez elég egyértelmű, nem igaz? Én lennék a legmenőbb csaj az osztályban! 


Csalódott grimaszom láttán értetlenül kifakadt: 


- Most mi van?! Szerintem ez egy tök természetes dolog lenne! A suliban legalábbis minden lány ezt csinálná! 

- Bántottál már valakit, úgy értem… okoztál már valaha komolyabb sérülést egy másik embernek? 


Értetlenül felvonta a szemöldökét és ajkát beharapva morfondírozott azon, hogy mi lenne a helyes válasz a kérdésemre. Végül, nagy nehezen kinyögte: 


- Izé… Nem. Ez baj? 

- Az ég szerelmére! Mégis, mit gondoltál, hogyan fogsz ezután… - ingerült intéssel szabtam gátat a belőlem kiáradni készülő, dühös szófolyamnak. Nagy levegőt vettem és sikerült nyugalmat erőltetnem magamra. 


- Lelkiismeret dolgában hogy állsz? 

- Nem értem, pontosan mire gondolsz? Tudod, néha olyan furcsákat kérdezel… 

- Jól van, a kedvedért elmagyarázom a dolgot… Mondjuk, hogy olyasvalakit bántasz meg, akit egyébként kedvelsz. Rosszul érzed magad a veszekedés után? 

- Háát… Azt hiszem… nem! – Pimasz, telt ajka diadalittas mosolyra húzódott. - Szeretek győztesen kikerülni minden konfliktushelyzetből. Tudod, imádom én irányítani a dolgokat! 

- Azt látom… - dünnyögtem, inkább csak magamnak és felsóhajtottam. – Képes vagy az elengedésre? 

- Aha! – vágta rá szinte gondolkodás nélkül. – Ha valami uncsi, akkor azt ki kell dobni a szemétbe! 

- Én az emberekre gondoltam… Mit éreznél, ha elveszítenéd a szeretteidet? 

- Az egyik nagyim tavaly halt meg… Sajnáltam szegénykét, mert aranyos volt, meg olyan finom sütiket készített, de… később rájöttem, hogy talán sokkal jobb neki így. Tudod, nagyon beteg volt már, folyton fájtak az ízületei… 

- Értem, nem kell részletezned, egyébként… a saját életedhez hogyan viszonyulsz? 

- Mmm… Mi van az életemmel? 

- Eldobnád magadtól, ha… úgy éreznéd, hogy a létezésed értelmét veszítette? 


Az őzikeszemekre méla fátyol borult és éreztem, hogy a lány minden képességét latba veti annak érdekében, hogy válaszoljon a kérdésemre. 


- Úgy gondolom, hogy van valami a halálon túl is… Nem tudom megmagyarázni a dolgot, csak valahogy… érzem! Megérted ezt? 


Némán bólintottam és gondolatban tisztelettel adóztam neki. Fiatal kora ellenére meglepő érettségről tett tanúbizonyságot. Persze voltak még hiányosságai, de utolsó válasza eldöntötte a kérdést. 


- Van még mit tanulnod, de… azt hiszem, alkalmas leszel a vámpír-életre! Újhold idején találkozunk majd ezen a helyen, én pedig megtanítok neked mindent, amire szükséged lesz ahhoz, hogy sikeres ragadozó váljon belőled. Nagyjából egy év múlva megkapod a napfény-gyűrűdet, az átváltozási rítusra pedig telihold idején kerül majd sor… Gratulálok az eljövendő életedhez! 

- Köszönöm! – a lány hangja céltudatosan csengett, ajkán pedig újra megjelent a diadalittas mosoly…

bel_corma•  2017. május 20. 20:08

Zombi - a megváltás

- Te még soha nem gondolkodtál el azon, hogy vajon mi történik az emberekkel a fertőzést követően? Úgy értem, mitől változnak őrjőngő vadállattá... 
Hank hatalmasat sóhajtott és egy röpke, ám annál jelentőségteljesebb pillantást vetett társára. Tudta, hogy Ed hová akar kilyukadni és az igazat megvallva, nem sok kedve volt egy ilyesfajta, számára túlontúl filozofikusnak tűnő társalgáshoz. Fél szemét lehunyva újra belekémlelt a puska távcsövébe és rutinosan végigpásztázta a leshelyük alatt elterülő park nyitott részeit. Végül, - mivel nem érzékelt mozgást odalent - úgy döntött, hogy engedélyez magának egy rövid pihenőt. 
- Ha olyan nagyon spirituális ember vagy, akkor miért veszed el mások életét? Nem lesz tőle "karmád", vagy hogy a csudába nevezitek... Értem én, hogy a fertőzöttek idővel átváltoznak vérszomjas fenevadakká, de attól még – elméletileg legalábbis -, embernek minősülnek... 
- Nem és épp ez itt a lényeg! Gondolj csak bele, mi történik az áldozattal egy egyszerű, "mezei" zombi harapását követően? 
- Nos, ha nem tépik darabokra, vagyis túléli a támadást, akkor egy-két napon belül belehal a fertőzésbe és zombivá változik... 
- A kulcsszó a "belehal". Tudod, ha a lélek elhagy egy számára használhatatlan testet, majd ez a test közvetlenül ezután, vadállati üzemmódban kezd el működni, akkor feltételezhetjük azt, hogy valami, vagy valaki "más" működteti azt tovább. 
- Lehet... hogy egy másik lélek az, nem? Mindig azt mondtad, hogy sokan ragadnak itt, a fizikai síkon. Nem állítom, hogy elhiszem a mesédet, de ha eljátszunk a gondolattal... 
- Ha az eredeti lélek sem tudja már működtetni, azt az erősen romló testet, akkor egy másik, hasonló kaliberű entitás sem lehet képes rá! 
- Most már végképp nem értem, hová akarsz kilyukadni! - morogta Hank, a kelleténél egy hajszálnyival ingerültebb hangon és megdörzsölte lüktető halántékát. 
- Ne aggódj, mindjárt a végére érek a gondolatmenetnek... Láttad az "Ítéletnap" c. filmet? 
- Mi? Hogy a picsába jön most ide egy film?
- Láttad, vagy nem? 
- Persze hogy láttam! Arnold játszott benne, ha jól emlékszem... Egész jó volt a történet! 
- Akkor azt is tudod, hogy ki volt a főhős ellenfele... 
- Az ördög? Elhiszem, hogy az átlagnál élénkebb a fantáziád, de szerintem ez már túlzás! 
- Miért ne, gondolj csak bele! A filmben a test, amit az irányítása alá vont, súlyos sérüléseket szenvedett, ennek ellenére sokkal hatékonyabban működött mint egy egyszerű, emberi fizikum. 
- Ez így túl meredek... 
- Én sem azt mondom, hogy maga az ördög az, inkább csak démonok, akik kihasználják a kínálkozó lehetőséget... 
- Mondjuk az új, erősebb és gyorsabb zombik esetében, nem is olyan elképzelhetetlen a dolog. 
- Látom, kezded kapiskálni a lényeget... Mi a legfurább az új generációs élőhalottakban? 
- Első körben a gyors átváltozást mondanám. Elég náhány másodperc a harapás után és már nem is vagy önmagad! 
- Bingó! Ez az idő még arra sem elegendő, hogy az áldozat normálisan meghaljon. Olyan, mintha a démonoknak a még élő, erősebb és gyorsabb testre lenne szükségük! 
- Hogy a képességük, erejük, gyorsaságuk könnyebben megnyilvánulhasson! Ez őrület... De ha létezik az Istened, akkor hogyan hagyhatja, hogy ez történjen... 
- Emlékszel arra, hogy kik haltak meg elsőnek? 
- Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni őket... Gyerekek, öregek... Tulajdonképpen mindenki, aki képtelen volt harcolni. 
- A szelídek... Ők voltak az első áldozatok. Talán Isten beleunt a földön folyó háborúkba, a környezetszennyezésbe és minden olyan szarságba, amit az emberek éltettek. Szerintem úgy döntött, hogy felszámolja ezt a bolygónyi méretű diliházat. 
- A harcosok, vagyis... mi maradunk utoljára? 
- Miért ne? Talán, ez egy próba a számunkra. A tiszta szív próbája, hogy az őrület közepette mennyire tudjuk megőrizni az emberségünket. 
- Ölj, vagy meghalsz! Számomra csak ez a filozófia létezik... 
Ed nem szólt egy szót sem, csak halványan elmosolyodott. Kinyújtóztatt elgémberedett végtagjait és - társa példáját követve - elheveredett a lapos tetőn, majd puskája távcsövén keresztül kémlelni kezdte a játszótérre vezető ösvényeket... 
*** 
Ed pontosan egy évvel később sétált bele a halálos csapdába. Nem tudni, hogy a sors akarta így, vagy tudat alatt már belefáradt az életéért folytatot végeláthatatlan harcba. A lényeg az, hogy figyelmetlen volt és amikor a San Sebastian névre hallgató, koszos kis porfészek üzleteiből, hivatalaiból és omladozó épületeiből előözönlő mutáns-zombik bekerítették őket, már tudta, hogy útja végéhez érkezett. A szörnyetegek, nagyjából négy tucatnyian lehettek és ha Ed és Hank nem lett volna hjján a muníciónak, akkor nem is okoztak volna nekik nagyobb problémát. 
Ed kedvenc fegyvere, az elnyűhetetlen Glock ezúttal is hibátlanul működött, a tartalék tár kiürülése után viszont kénytelen volt átváltani a jó öreg feszítővasra. Még látta, ahogy a társa – egy szerencsétlen harapást követően – habzó szájjal őrjöngeni kezd, azután őt is legyűrte a túlerő... 
Tudta, hogy csak másodpercei lehetnek hátra, érdekes módon mégis több volt benne az izgalom és a kíváncsiság, mint a félelem. Persze, a rettegés lélekölő, hideg felhője is ott tornyosult elméje peremén. Egyetlen apró megingás is elegendő lett volna ahhoz, hogy megfossza a tudatos gondolkodás lehetőségétől és bénult tétlenségre kárhoztassa, ám ő nem adta meg neki ezt a lehetőséget. 
„Ne azonosulj a testeddel és akkor nem árthatnak neked. Ne félj” 
A lelkében megszólaló, nyugodt hang hatására a zavaró gondolatok eltűntek a fejéből, idő és térérzékelése pedig furcsamód megváltozott. Olyan érzése támadt, mintha kiszakadt volna a testéből és méterekkel a föld fölött lebegve figyelné élet-halál harcának végtelen, jelenbe dermedt pillanatát. 
Előző életeinek tapasztalatai okán érezte, tudta, hogy most valami, számára fontos dolog következik majd és nem is kellett csalatkoznia... 
Szunnyadó harmadik szeme olyan hirtelen aktiválódott, hogy az asztrálvilág füstszerűen táncoló, színes energiáit megpillantva megszédült egy pillanatra. Sikerült gyorsan összeszednie magát és rögtön észrevette a körülötte gyülekező koromszínű árnyakat. A legnagyobb lassan emberi formát öltött magára, majd halk, gúnyos hangon felnevetett: 
- Te vagy az első, akinek sikerült ide eljutnia. Egyetlen egy, a hétmilliárdból... Isten-gyermekként, ez elég szánalmas teljesítmény! 
- Ez lehet a tudatosság próbája... vagy inkább, a félelemé? 
- Elég tudatos voltál ahhoz, eljuss ideáig és érzékeld a jelenlétünket, de többre ne számíts! Azt hiszed, hogy neked sikerül majd legyőznöd az emberiség kollektív tudattalanjában fészkelő, elemi erejű rettegést? Nézd, mindjárt megsemmisülsz! 
Ezúttal Eden volt a nevetés sora, az árnyak pedig megzavarodva és értetlenül pislogtak körbe. A legmagasabbik hangjában most az ingerültség és a bizonytalanság csírái is ott vibráltak: 
- Nem érted, mit mondtam? Végleg kitörlődsz majd... 
- Oly sok mindentől rettegtem életemben, hogy megszámolni sem tudom. Olyan apró, banális dolgoktól is, amelyek mások számára talán nevetségenek tűnnek, de... érdekes módon, a halál sohasem volt közöttük. Persze, a testem elpusztul, de én azzal a bölcsességgel a lelkemben lépek majd tovább, amit sikerült megértenem és magamévá tennem. Valószínűleg nem ezen a haldokló sárgolyón, de újra megszzületek majd, míg végül... 
Ebben a pillanatban érezte, hogy valami megváltozott. Az árnyak gyűrűje most szorosabbá, folytogatóbbá vált körülötte, ezzel egyidőben pedig egy fehér fényben ragyogó kapu körvonalai kezdtek kibontakozni, az aranyszínű horizonton. Tudta, hogy oda kellene eljutnia, a belső hang pedig ezúttal sem hagyta őt cserben. A szó elemi erővel robbant az elméjében, ő pedig – tudván, hogy táplálnia kell – igyekezett minél magabiztosabban kiejteni azt: 
- Szeretet... 
Érezte, hogy forró energia árad szét az ereiben, asztrálteste magjában pedig felizzik egy fehér fényszikra. A sötétség hátrált egy lépést, de a legerősebb entitás még nem adta fel a harcot. 
- Azt sem tudod, miről beszélsz! Gyilkos vagy, akinek a lelkében soha nem is volt szeretet... 
- Szörnyeket öltem csupán, mert a világ... mert TE arra kényszerítettél engem. Ha igazat szóltál és én valóban Isten gyermeke vagyok, akkor hatalmamban áll megbocsátanom magamnak. 
- NEM!!! 
- Itt és most, feloldozom magamat minden bűnöm alól és megbocsátok minden ellenem vétkezőnek... 
- HAGYD ABBA!!! – sikította az árny artikulátlan, fémes hangon, Ed pedig érzékelte, ahogy az alacsonyabb rangú csatlósok hirtelen semmivé foszlanak az éterben. 
- Tudom, hogy bennem is ott van az Ő szeretete... 
A fődémon utolsó erejével megszüntette a kötést, mellyel a férfi lelkét verte béklyóba, majd sziszegve tűnt el egy sötét, alsóbb dimenzióba vezető portálon keresztül. Ed érezte, hogy hirtelen zuhanni kezd. 
Az aprócska porfészek közepén tért magához. Megdöbbenve nyugtázta a tényt, hogy a zombik mozdulatlanul feküdtek a földön és az élet legkisebb szikrája sem izzott már bennük. Azután megértette... 
A sötét hierarchia vezetője – megérezvén közelgő kudarcát – úgy döntött, hogy inkább életben tartja őt. Nem hagyhatta, hogy megértéssel a lelkében, bölcsebben lépjen tovább, mert azzal az életben maradottak számára is esélyt kínált volna a szabadulásra. Olyan energiamintázatot hozott volna létre az emberiség kollektív tudattalanjában, melynek segítségével az érettebb, bölcs lelkek követhették volna az ő példáját. Valószínűleg ezért hívta vissza a zombik testét bitorló, alacsonyabb rangú hűbéreseit is. 
Ed úgy döntött, hogy megpróbálja a jó oldalát nézni a dolognak. Úgy tűnt, hogy már nem fenyegeti őt veszély, sőt! Ezentúl maguk, a bukott angyalok vigyázzák majd minden lépését. 
Keserűen elmosolyodott, leporolta magát, majd az övébe tűzve immár használhatatlan fegyverét nekiállt, hogy megkersse a városból kivezető, legrövidebb utat... 

bel_corma•  2015. augusztus 9. 22:43

Vérrel írt krónikák - 24. (befejező) rész

Mikor Arielt megtaláltuk, már eszméleténél volt és félig sikerült is kiásnia magát a romok alól. Nem fogadta el a segítségünket és végül saját erejéből állt talpra.

 

- Lemaradtál a győzelmünkről! – mondta Amelia vigyorogva.

- Kissé elfoglalt voltam – morogta a vámpír és rezzenéstelen arccal, gyakolott mozdulattal tette helyre kificamodott könyökét. – Egyébként, pontosan ráláttam a térre!

- Sajnálom, hogy nem ízlelhetted meg Elinor vérét, de talán...

- Ugyan, emiatt ne aggódj! Híres vagyok a türelmemről, időm pedig, mint a tenger, bár...

- Igen?

- Szívesen orrba vágtam volna azt az öntelt némbert! – mondta megenyhülve és ránk villantotta jellegzetes, farkasmosolyát.

- Most, hogyan tovább? – kérdezte a lány és fáradtan lehuppant egy törött oszlopra.

- Először is, valahogy haza kellene jutnunk, azután pedig... Azt hiszem, érzékeny búcsút veszek tőletek.

- Nem tetszett neked, a jó kislány szerep? – mondtam gonoszkodva, ám ezúttal nem sikerült kihoznom őt a sodrából. Ismerte már ezt a trükkömet és halványan elmosolyodott.

- Ugyan, a végén még megrontottalak volna! Maradj csak a jó oldalon, az való neked, amúgy meg... a szérum is elfogyott.

- Készítek neked másikat.

- Az... már nem lenne ugyanaz!

- Visszatérsz hát a régi életedhez... – suttogta Amelia szomorúan. – Kicsit sajnálom a dolgot!

- Hová lett Goarm? – Arielnek végre feltűnt, hogy sehol sem látja a fickót.

- Csak nem engem kerestek?

 

Mintegy végszóra, a bérgyilkos is megérkezett. Eléggé megviselt állapotban volt, bal szeme helyén pedig véres kráter tátongott, foghíjas mosolya mégis régi fényében ragyogott. Ujjai között egy vaspálcát forgatott, amely, valahogy nagyon ismerős volt számomra.

- Az nem a... démonúr botja?

- De bizony, hogy az! – kontrázott Goarm és egy laza mozdulattal felém hajította a számomra oly értékes holmit. Ügyesen elkaptam a levegőben és egy ideig kedvtelve méregettem a súlyát a tenyeremben, azután újra a fickóhoz fordultam.

- Hogyan sikerült elvenned tőle?

- Az elején, még kicsit rúgkapált szegény, a végére azonban egészen elcsendesedett. 

- Már majdnem lemondtam rólad!

- Ugyan, hiszen te magad mondtad, hogy van remény számomra.

- Egy lehetőség csak annyit ér, amenyitt megvalósítunk belőle, te pedig helyesen döntöttél!

 

Amelia aggodalomtól terhes hangja rángatott vissza minket a valóságba.

 

- Hogy a fenébe fogunk hazajutni?

 

Nem hagytam, hogy lelombozza a jókedvemet. Megvontam a vállamat és fáradtan, ám annál elégedettebben mosolyodtam el, immáron sokadszor.

 

- Az már, egy másik történet lesz majd!

 

Vége

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom