Horror 18+

Feleszmélvén révületemből, alaposabban szemügyre vettem táborunkat. A bőrváltók szétszabdalt, gőzölgő tetemei förtelmes szagot árasztottak, kocsonyás maradványaik pedig vastagon borították a földet. Narmiraen egy könnyed mozdulattal lecsapta kardjáról a rátapadt nyálkát, majd ügyesen megtörölte a pengét egy finom kelmében. Amelia sápadtan üldögélt egy lapos kövön. Amikor végre észrevett, sikerült magára erőltetni egy elkínzott mosolyt. Átkoztam magam könnyelműségemért, amiért nem hoztam létre komolyabb védelmet a sátrak körül, ám ennél is jobban aggasztott Ariel és Nikodémusz eltűnése.

Féltem, hogy a nőn esetleg újra elhatalmasodott a szomjúság, a kárhozottal kapcsolatban pedig teljes volt a bizonytalanságom. Nemrég csatlakozott csak hozzánk és megvolt rá az esély, hogy az ő keze is benne van az éjszaka folyamán minket ért támadásban.

Kiélesített hallásom halk, súrlódó neszre lett figyelmes. Olyan volt, mintha könnyű lábak tapodnák a durva sziklán, én pedig lassan felnéztem a fejem fölött húzódó, tíz láb magas sziklaplatóra. Ariel állt a meredély szélén. Ragadozómosolyt villantott felém, majd egy kecses ívű ugrással lehuppant mellém a földre. Lábait csak könnyedén hajlította, hogy elvezesse az ugrás erejét. Ujjai hegyével épphogy érintette a talajt, egy pillanattal később pedig már felegyenesedett.

Lenyűgözött engem az ereje, ezzel egyidőben pedig felvillantak agyamban az éjszakai rémálom zavaros töredékei. Viszonylag gyorsan sikerült elhessegetnem a képeket. Próbáltam meggyőzni magam, hogy Ariel semmit nem sejt a dologról és csak reméltem, hogy éles szeme nem figyel fel hirtelen támadt zavaromra. A lelkemben újra feléledő gyanakvásra összpontosítottam és végre sikerült megszólalnom:

- Hol a pokolban voltál?

- Vadásztam… - mondta vidáman és tarisznyája mélyéről véres csomagot húzott elő, majd választ sem várva, ledobta a lábam elé, a földre.

Egy bőrváltó feje volt az, ám ennek az arca különbözött a többiétől. A koponyacsontra vastag szürke bőr feszült, agyarai pedig hosszabbak és vastagabbak voltak, mint éjszakai látogatóinké. Rossz érzés kerített hatalmába.

- Olyan, mintha valamiféle harcos lenne…

- Ráhibáztál… Úgy küzdött, mint egy fanatikus, persze csak addig, amíg le nem téptem a fejét!

- Nikodémusz veled volt?

- Jövök már, jövök!

Mintegy végszóra az apró, beteges külsejű emberke is megérkezett. A sziklák takarásából óvakodott elő és szuszogva mászta meg az emelkedőt, egy perccel később pedig már ott állt mellettem. Sietve lehunytam a szemem és megpróbáltam beférkőzni az öreg elméjének kusza labirintusába. Legnagyobb megdöbbenésemre láthatatlan falba ütköztem és hamarosan felhagytam a hiábavaló próbálkozással, hogy kifürkésszem a gondolatait. Tompa tekintete most feneketlen kútként csillogott, melyből semmilyen érzést, vagy gondolatot nem tudtam kiolvasni. Megborzongtam…

- Mintha egy bosszúálló nemezis járt volna ezen a helyen… - mondta Nikodémusz és megnyalta a kőtömb oldalára felkenődött kocsonyát. Hangja ártatlanná és furcsán réveteggé szelídült, ahogy tovább fűzte szavait – Mégis… mi okozta ezt?

Még érzékeltem, hogy a manaháló lobot vet, de már képtelen voltam megakadályozni a kitörni készülő varázslatot. Amelia hangja éles pengeként hasított a levegőbe:

- FÁJDALOM!!!

A hatalomszónak – szerencsére – csak a szele érte el az öreget, ám az így is hanyatt vágódott a sziklás talajon. Kínlódva könyökölt fel és láttam, hogy törött orrából és széthasadt ajkából csorgó vére egy szempillantás alatt nyálkás, fekete kóccá áztatta ritkás szakállát. A lány kényelmesen, sétálva közeledett felé, én pedig úgy döntöttem, hogy – egyelőre – nem avatkozok közbe. Reméltem, hogy a tünde többre megy majd vele, mint én.

Amelia megállt fölötte és lassan, ráérősen elővonta a hüvelyéből karcsú tőrét. Leguggolt a kárhozott mellé és pengéjét kíméletlenül az álla alá feszítette, majd annak hegyével megemelte az öreg fejét.

- Te hoztad a nyakunkra őket? – a királylány hangja most kemény volt és parancsoló. Választ követelt magának és uralkodáshoz szokott természete nem tűrt semmilyen ellentmondást.

Láttam, hogy az aggastyán tekintete kitisztult, majd lassan megrázta a fejét. Hangja most szokatlanul halk volt:

- Úgy döntöttem, körbeszimatolok egy kicsit, amíg ti pihentek. Ellenség után kutattam és sikerült is ráakadnom egy démonokból álló csapatra, innen úgy egy mérföldnyire, délre. Nem vettek észre, én pedig addig lapultam egy kőtörmelék takarásában, amíg az ivadékok odébb nem álltak. Sikerült kihallgatnom a beszélgetésüket, így megtudtam, hogy valamiképpen érzékelik a jelenlétünket. Egyelőre nem sejtik, hogy kik vagyunk, de tisztában vannak az erőnkkel. Kissé tartanak tőlünk ezért úgy döntöttek, hogy egy ideig párhuzamosan haladnak velünk. Abban bíznak, hogy talán erősítést kapnak és egy alkalmas helyen, kelepcébe csalhatnak majd minket.  Az biztos, hogy most egy meredély alján vonulnak és a szavaikból úgy vettem ki, hogy nem áll szándékukban megmászni azt. Viszonylagos biztonságban vagyunk tőlük, ám ez a helyzet bármikor változhat. Szerintem jobb lenne fokoznunk a tempót, ha nem akarjuk démonvacsoraként végezni!

A lányt kielégíthette a válasz, mert kemény arcvonásai végre megenyhültek.

- Sajnálom, amit veled tettem, de tudnom kellet, hogy nem űzöl velünk kettős játékot! Ha gondolod, meggyógyítom a törött orrodat…

- Hagyd csak… Az én testem gyorsabban regenerálódik, a varázserődre pedig még szükségünk lehet.

Amelia felállt és egy könnyed mozdulattal a hüvelyébe lökte a tőrét. Lehajolt és kezet nyújtott az öregnek, majd felsegítette őt a földről.

Úgy döntöttem, ideje továbbállnunk. Amíg a többiek szedelőzködtek én félrevonultam és félig kivontam a tokjából obszidián kardomat. Újra megcsodáltam a pengén tükröződő, majd elfolyó tükörképemet és rebbenő ujjaim megérintették a fegyver markolatába ágyazott tökéletes gyémántot. A kapitány hangja zökkentett ki merengésemből:

- Ügyesen forgatod a fegyvert!

Tétován megráztam a fejem, hogy összeszedjem elkalandozó gondolataimat.

- Csak… szerencsém volt. Te kettőt is levágtál közülük.

- Őseink úgy tartották, hogy az ilyen csodálatos holmiknak lelkük van. Ha szerencsés vagy, akkor hozzád is egy ilyen kard került!

Meglepett a hangsúlya és sikerült elkapnom a tekintetét. Íriszén ezüstös felhő suhant át, majd – látva megdöbbent arckifejezésemet - halkan felnevetett.

- Honnan tudtad, hogy…

- Csak egy megérzés volt, nem több! – mondta ártatlanul, majd a vérszínben derengő hegygerinc felé intett. – Szerinted, megpróbálnak majd elénk kerülni?

- Remélem, hogy nem! – suttogtam és óvatosan a tokjába csúsztattam a fegyveremet.

Hosszú ideje gyalogoltunk már, amikor egy viszonylag magasan húzódó, széles sziklaplatóhoz érkeztünk. A vérszínű égbolton tündöklő aprócska, fehér nap még mindig rezzenetlenül állt a zeniten, ezért úgy döntöttem, hogy időgömböm segítségéhez folyamodom. Az alma méretű kristály megnyugtatóan simult a tenyerembe, én pedig könnyedén végigsimítottam a felületén. A tejszerű anyag azonnal áttetszővé vált, így megcsodálhattam a belsejében izzó apró, szivárványszínű fénymagokat. A hétből még hat világított, ebből tudtam, hogy egy nappal ezelőtt keltünk útra.

A többiek is fáradtak voltak, a hely pedig jól védhetőnek tűnt, ezért úgy döntöttem, hogy tábort verünk itt. A nappali világosság és az egyenletes hőmérséklet miatt nem kellett tüzet gyújtanunk, bár a növényzet teljes hiánya – a hagyományos módon legalábbis – ezt nem is tette volna lehetővé.

Tünde ételekből álló vacsoránk könnyű volt, de tápláló és hamarosan erőt vett rajtunk a fáradtság. Elsőként vállaltam magamra az őrködést, majd, miután a többiek elaludtak lehunytam a szememet és – három hosszú lélegzetvétel után – aranyszínű fénygömböt vizualizáltam a táborunk köré. Kiterjesztettem az elmémet és – lassan körbefordulva – végigpásztáztam a környező tájon. Nem érzékeltem semmilyen élőlényt a közelben, így egy idő után megszakítottam koncentrációmat.

Elbóbiskolhattam, mert egy könnyű kéz érintésére riadtam fel. Kinyitottam a szemem és meglepődve láttam, hogy Ariel térdel mellettem. Mutatóujját az ajkához érintve, némán csendre intett engem.

- Mi történt? – suttogtam értetlenül.

- Én csak… szerettem volna megköszönni, hogy megmentetted az életemet – hangja most halk volt és simogató.

- Ezért ébresztettél fel? – mondtam közömbösséget színlelve, mert kíváncsi voltam, hogy mire megy ki a játék.

- Nem csak ezért – búgta sejtelmesen és fürge mozdulattal mellém heveredett. Egészen közel fészkelte magát hozzám majd fél könyökre támaszkodott és fölém hajolva, kíváncsian tanulmányozni kezdte az arcomat. A szemében idegen tűz izzott fel, mely ugyanúgy lehetett a vágy vagy az éhség visszfénye is. Forró ujjai könnyed céltudatossággal simítottak végig az ajkamon.

Elkaptam a csuklóját, ő pedig ugyanazzal a lendülettel fölém hengeredett. Tekintete most újra a borostyán színében ragyogott, ahogy lágyan hullámzó felsőtesttel, élveteg hangon dúdolni kezdett:

- Ne mondd, hogy te sosem gondoltál még rá… vadász! Tudom, hogy az én furcsa, természetellenes szépségem valami módon lenyűgöz téged! Látom a szemedben, érzem a gondolataidban…

Ekkor szólalt meg a hang először a fejemben. Nem volt erőszakos, követelőző, vagy durva, inkább halk, simogató és szeretetteljes.

„Ébredj!”

Ariel lábait már a derekam köré fonta és az egyik karomat is sikerült leszorítani a földre. Kétségbeesetten tartottam a másik csuklóját, ám tudtam, hogy emberfeletti erejével hamaros végleg legyűr majd engem. Ajkamat szóra nyitottam, ám a vámpír megelőzött. Villámgyorsan fogást váltott és ujjai már a torkomat szorították.

- Nem ér varázsolni! – sziszegte és tébolyult módon felkacagott. Láttam, ahogy éles szemfogai előtörnek a fogágyából, ahogy felkészült a végső csapásra. A hang újra megszólalt, ám ezúttal sürgetőbben, szinte parancsolóan zengett.

„Ébred fel, MOST!!!”

Ekkor eszméltem fel a rémálomból. Az elém táruló kép borzadállyal vegyes hányingert ébresztett bennem.

A lábamnál egy meztelen, emberszerű teremtmény állt, néma mozdulatlanságba dermedve. Nyálka borította a testét, áttetsző bőre alatt pedig zöldes artériák kusza hálózata hullámzott. Arcvonásai elmosódottak voltak, fejéből pedig vékony, pókhálószerű szálak nyúltak ki, melyek nyálkásan és hűvösen tapadtak a homlokomra. Fejemet óvatosan oldalra fordítottam.

Láttam, hogy Amelia és Narmiraen mellett is egy-egy testrabló áll. A lány teljesen elernyedt a parazita ölelésében. A kapitány szintén mozdulatlanul feküdt, de észrevettem, hogy keze óvatosan a kardja markolata felé mozdul. Szeme résnyire nyitva volt és sikerült elkapnom a tekintetét. Észrevette hogy figyelem, ezért halványan bólintottam, majd jeladásra készen felemeltem az ujjamat.

Amikor felnéztem, akkor láttam meg, hogy az élősködőm engem figyel. Egy pillanatra megdöbbentett az ismerős, fellegszürke tekintet, ám gyorsan erőt vettem magamon.

- Most! – ordítottam és érzékeltem, hogy kardom szinte kirobban a hüvelyéből. Egyetlen hosszú mozdulattal vágtam el az engem fogva tartó szálakat és fejeztem le a kreatúrát. Még láttam, hogy Narmiraen megöli a lány parazitáját, amikor megrohantak a képek.

Éjsötét, csillagtalan dimenzióban lebegtem. Velem szemben apró szikra gyúlt, melynek derengése lassan fehér ragyogássá fokozódott. Fénye vetekedett a napéval, de – azzal ellentétben - egyáltalán nem volt szembántó. Azután az izzás lassan megszelídült és egy törékeny nő alakjának korvonalai bontakoztak ki belőle. Szabályos arcán bölcs mosoly derengett, mindentudó tekintetének békés mélysége pedig végtelenül megnyugtató volt számomra. Földöntúli szépsége feloldódott lelke tisztaságának csöndes ragyogásában. Egy szemvillanásnyi időre megértettem az univerzum összes titkát, ám a felejtés bizonyossága is ott remegett ebben az érzésben. Annyira fájóan tökéletes volt a pillanat, hogy elakadt a szavam és könnyek szöktek a szemembe. Az érzet azután, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.

- Ki vagy te? – nyögtem elhaló hangon, bár szívem mélyén már sejtettem a választ.

- A kardod szelleme vagyok… - suttogta az angyali jelenés szelíden. – Valaha nagyhatalmú papnő voltam egy olyan korban, mely sokkal békésebb volt, mint a ti időtök. Később minket is elért a háború, én pedig – népem érdekében – meghoztam egy áldozatot…

- Önként vállaltad a rabságot?

- Sokkal többet tehettem így a világért, mint egy halandó ember testébe zárva.

- Ezentúl nekem segítesz majd?

- Csak addig, amíg méltónak talállak rá… Addig, amíg a jó ügy érdekében cselekszel majd!

A hely ahová megérkeztünk, a kőkör sötét árnyéka volt csupán. A koromfekete járólapokból és obeliszkekből is gonoszsággal átitatott hűvösség áramlott felénk. Negatív, disszonáns rezgések voltak ezek, melyekben ott remegett az élet iránti olthatatlan gyűlölet. Az oszlopok tetejéről kosszarvú démonfejek és más, szentségtelen teremtmények eltorzult vonásai néztek le ránk. Fogakkal teleszórt, vicsorgó pofájuk ősi, átkos igéket szórva dermedt hideg mozdulatlanságba. Halottak voltak, mégis, ahogy néztem őket, olyan érzésem támadt, mintha elkínzott, hisztérikus kacajok és sikolyok árnyai kísértenének a kövek közötti sűrű homályban. Jeges ujjak simítottak végig könnyedén elmém felszínén, majd, miután megérezték hatalmamat, szisszenő visszhanggal foszlottak semmivé a köztes dimenzióban.

A táj látványa sem volt kevésbé lehangoló. Vörös kövek málladékából álló durva, homokos felszín remegett a talpunk alatt. A sivár pusztaságból hatalmas mutatóujjak gyanánt fekete sziklák töredezett körvonalai törtek a vérszínben tündöklő felhőktől terhes ég felé. A kietlen vidék egyhangúságát csak a horizont határán húzódó csipkés hegygerinc meredek lankái törték meg. A levegő meleg volt és száraz, az időnként feltámadó, forró légáramlatok pedig csöppet sem javítottak a helyzeten.

Az aranykapu csillogó tükre még mindig ragyogott, bár mérete az eredetinek csak töredéke volt már. Ariel és Narmiraen értetlenül néztek rám, én pedig csöndben nyugalomra intettem őket. Tudtam, hogy mi következik majd.

Az összeomló kapu egy karcsú alakot okádott ki magából. Amelia volt az. Puhán fogott talajt, majd, hogy tompítsa a zuhanás erejét, ügyesen továbbgördült. Mire feltápászkodott a földről, már sikerült magára öltenie legbájosabb mosolyát.

- Sajnálom, de nem maradhattam…

- Őrült vagy, ugye tudod? – mondtam félig vádlón, félig beletörődőn. – A gyűrűd segített elrejtőznöd a szemem elől?

- Igen.

- Remélem, felkészültél az útra…

- Várj, ezt át kellene gondolnunk! – vágott közbe Ariel ingerülten. – Nem hiszem el, hogy ilyen könnyedén megbocsátod neki…

Megragadtam a vállát, hogy lehűtsem hirtelen támadt haragját. A fekete szemek mélyén tomboló, féktelen tűz lobogása lassan, vonakodva hagyott alább.

- Ami történt, megtörtént, jobb, ha elfogadod a tényt, hogy már ő is a csapatunk tagja. Nem tudom visszaküldeni és itt sem maradhat… Az túl veszélyes lenne rá nézve!

A nő visszanyelte az ajkára toluló indulatos szavakat és elfordította a fejét. Úgy döntött, hogy – egy időre, legalábbis – sértett némaságba burkolózik. A királylány halkan felnevetett.

- Ígérem, nem fogod megbánni, hogy magad mellé vettél!

- Tehetek mást?

Ennyiben maradtunk és pedig széthajtogattam a térképet. Elmélyülten tanulmányoztam, majd rövid töprengés után a távolban elnyúló hegygerinc irányába mutattam.

- Arra kell mennünk!

Lassan felszedelőzködtünk és elindultunk a jelzett irányba…

***

Egy fertályórája gyalogoltunk már, amikor Narmiraen felzárkózott mellém és feltűnés nélkül, halkan beszélni kezdett:

- Valami követ minket…

- Tudom. Félig anyagtalan lehet, mert csak a köztes dimenzióban látom és ott is csak egy-egy pillanatra.

- Kissé balra, mögöttünk halad, de egyre közelebb óvakodik hozzánk. Hallom a léptei alatt elomló törmelék zaját!

- Vedd át a vezetést, én pedig megpróbálom meglepni őt…

Némán bólintott, majd az élre állt, én pedig lassan feltűnés nélkül lemaradtam. Nem sokkal később egy kisebb vetődés keresztezte az utunkat. Óvatosan leereszkedtünk és a többiek tovább indultak, én azonban meglapultam az alig három láb magas meredély tövében.

Lehunyt szemmel hallgattam szívem szapora dobbanásait. Tudtam, hogy nem hibázhatok és halkan elővontam a hüvelyéből könnyű, bordó színben izzó pengémet. A mellkasomhoz szorítottam és elmormoltam egy néma imát, majd…

Hirtelen egyenesedtem fel, kezem pedig egy támadásba lendülő kobra sebességével, hajszálpontosan csapott le. Mágiával érzékenyített ujjaim a levegőbe markoltak ott, ahol a legfeketébb volt az asztrál ragyogása. Sikerült fogást találnom, mert erős rántást éreztem, ezzel egyidőben pedig nyirkos, sikamlós valami kezdett őrült vonaglásba a markomban. Csontig hatoló hidegség kúszott felfelé az alkarom mentén. Olyan érzésem támad, mintha lelkem a végtelen semmi felé sodródott volna, ahogy az idegen entitás szabadulni igyekezett a szorításomból. Fokoztam a nyomást és ügyesen az álla alá feszítettem mágikus pengémet. A kapálódzás lassan alábbhagyott, ezzel együtt pedig a kellemetlen, lélekölő dermedtség érzése is megszűnt. Elhaló, reménytelen sóhaj visszhangja borzolta érzékeimet, a levegő pedig megsűrűsödött az ujjaim között. Az idegen belátta hiábavaló küzdelme értelmetlenségét és a szemem láttára kezdett el alakot ölteni.

Öt láb magas alak volt, írisz nélküli, fekete szemekkel. Szürke, hűvös tapintású bőre nyirkos volt a pórusaiból áradó, megtestesült félelemtől. Megkíséreltem belepillantani gondolatainak rejtett dobozába. Tele volt rémülettel, de rosszindulatot nem láttam benne, vagy ha volt is, hát máshová rejtette azt…

Társaim körbevettek minket. Hátulról átkarolva, erősen tartottam a lényt és – tőrömet még mindig a torkán tartva – halkan a fülébe súgtam:

- Ha nyugton maradsz, elengedlek…

Teste megadóan elernyedt, az emberszerű valami pedig némán bólintott. Talán megérezte azt, hogy nincs mitől tartania. Lassan visszavontam pengémet a nyakától, majd megforgattam az ujjaim között és sima mozdulattal a combomra szíjazott tokba csúsztattam.

- Ki vagy te?

- Amíg éltem, Nikodémusznak hívtak – mondta tűnődő, emberi beszédtől elszokott, rekedt hangon. – Fiatalabb koromban lelkésznek tanultam, ám utóbb rá kellett jönnöm, hogy az ezzel a hivatással járó, ájtatos élet igencsak távol áll tőlem. Elhagytam ugyan a rendet, ám a hatalmuk továbbra is lenyűgözött engem, ezért úgy döntöttem, hogy belekóstoltok a mágia nemes tudományába. Kisebb sikereket értem el és – bár tudtam, hogy csak óvatosan volna szabad előrehaladnom tanulmányaiban – erőt vett rajtam az önteltség. Többre vágytam, az egyházhoz fűződő, rokoni kapcsolataim pedig segítettek abban, hogy csillapíthassam olthatatlan tudásszomjamat. - A rend könyvtárában figyeltem fel a könyvre… Szívbemarkoló volt az érzés, ahogy hívogatott engem, én pedig megadtam magam sürgető követelésének. A könyvből az elmémbe áradó tudás beláthatatlan távlatokkal kecsegtetett engem. Az egyetlen szépséghibája az volt a dolognak, hogy a leírt szertartásokat nem vihettem véghez a könyvtárteremben. Szerencsére nagybátyám, aki ekkorra már bíborosi rangra emelkedett, esdeklő könyörgésem hatására végül kisegített engem szorult helyzetemből. Kölcsönadta nekem a könyvet és pedig boldog tudatlanságomban, önfeledt módon vetettem bele magam a kísérletezésbe.

- Az első varázslat, ami megtalált engem, egy démonidézés volt. Azóta sokat tűnődtem azon, hogy miért pont ezt kínálta fel nekem a könyv. Nem tudom, talán méltatlannak talált magához és így igyekezett megszabadulni tőlem, vagy csak túlbecsülte a bennem szunnyadó erőt… Kezdetben minden jól ment. A mágiám sikeresen megfogant, a megidézett démonszuka pedig az idézőkör rabjaként nem tűnt túl veszélyesnek rám nézve, viszont… Érthetetlen módon elkezdett incselkedni velem. Persze, hízelgett a hiúságomnak, mert akkor még nem tudtam, hogy mire megy ki a játék… Végül, mikor már teljesen összezavarodtam, üres tojáshéjként roppantotta össze a varázslatomat. Még arra is volt ereje, hogy magához hívjon egy pokolkutyát, amit végül rám uszított! Tudjátok, milyen érzés az, amikor a testetekben összeroppannak a csontok, szétszakadnak az inak és szétrobbannak az erek? Tudjátok, milyen érezni azt, ahogy egy tomboló fenevad elevenen felfal benneteket?

Szerintem nem, de mindegy… A bestia valamilyen jelet tett a lelkemre, így gondoskodott róla, hogy ide kerüljek. Hosszú évek teltek így el, azután… az utóbbi hónapokban elkezdett látogatni engem. Szerintem megölték őt, azért bolyong itt, a senki földjén. Valamiért emlékezett rám és most furcsa, torz vágyainak tárgyát látja megtestesülni bennem. Havonta egyszer elszórakozik velem, így enyhíti a saját és az én magányomat is…

Végre felemelte a fejét és ránk emelte a tekintetét. Szemében most a remény vad, mindent lebíró fényei ragyogtak.

- … ám ennek most vége! A segítségetekkel kijuthatok innen!

- Ugyan, mi hasznodat vennénk? – reméltem, hogy tettetett kérdésem majd színvallásra kényszeríti őt.

- Úgy ismerem ezt a helyet, akár a tenyeremet, emellett… Néhány lénnyel egészen jó kapcsolatot ápolok itt. Higgyétek el, szorult helyzetben a segítségetekre lehetnek majd!

- Ugye nem bízol meg benne? – Ariel hangjában most elfojtott feszültség remegett. – Szerintem az első adandó alkalommal ellenünk fordul majd!

Figyelmen kívül hagytam társam kérdését és a fantomhoz intéztem szavaimat:

- Tudod, hogy csak a mi segítségünkkel juthatsz ki innen. Ha valóban ezt szeretnéd, úgy ezentúl azt teszed majd, amit mondok neked… Megértetted?

- Igen… - suttogta a teremtmény és aszott ajkán megjelent egy halovány mosoly… 

Indulás előtt meglátogattam Mirandát. Egy fiatal pár fogadta magához, ahol az asszonynak nem lehetett gyereke. Kedves, mosolygós teremtés volt és tudtam, hogy a kislánynak jó helye lesz náluk. Halkan bevezettek a szobájába, azután magunkra hagytak minket. Bár ágyban volt már, az álom édes kábulata még csak megkísértette őt, nem kerítette hatalmába. 

Az uralkodó, Narmiraen és a kartográfusok rangidőse is a teremben volt már, amikor megérkeztünk. A papiros az asztalon pihent. Láttam, hogy apró, vérszínben tündöklő hegyek és mély szurdokok alkotta felszín háromdimenziós képe remegett a térkép fölött. Egymástól szabályos távolságban elhelyezkedő, aranyszínű pontok jelölték azt a képzeletbeli útvonalat, amelyről úgy hittem, elvezet majd engem hőn áhított célomhoz. A király hangja rángatott ki merengésemből:

- Lenyűgöző, nem igaz?

Végre sikerült elszakítanom tekintetemet a nem mindennapi látványtól és némán bólintottam. Az idős térképész most megköszörülte a torkát és előre lépett.

- Engedelmeddel…

Antariel nagyvonalúan az asztal irányába intett. Larrion nem kérette magát és könnyedén megérintette a hologram felszínén ragyogó pontokat. Ujjai nyomán egy ideális út töredezett nyomvonala kezdett kirajzolódni. A nyugtalanító benyomás, mely első pillanattól fogva ott motoszkált a fejemben, most végre bizonyossággá érett bennem.

- Nehéz terepnek tűnik…

- Mert az is! Éles sziklák, mély szakadékok, magas hegyek, de… nem csak e miatt veszélyes az a vidék…

- Van más is?

- Ismeretlen kreatúrák is akadhatnak ott. Nem kizárt, hogy erős mágikus képességekkel rendelkeznek és…

- Mégis… hol van ez a hely?!

- Nos… A térkép nem e világról való, a terület pedig, amit ábrázol nem más, mint a Gash` Gaar…

- Az meg mi a pokol? – bukott ki Arielből az önkéntelen kérdés.

- Pontosan az… - suttogtam és éreztem, ahogy összeszorul a torkom. – A pokol legkülső körének is nevezik, bár – elméletileg – nem sok köze van hozzá. Inkább egyfajta alacsony rezgésszámú dimenzió ez, ahol az ide száműzött lelkek vezekelnek bűneikért.

- Hogyan juthatnánk el oda? – a nő karcsú ujjainak érintése nyomán a kép megremegett. Gyorsan elkapta a kezét és bocsánatkérő tekintettel nézett ránk.

- A nagy kőkör segítségével - vette át a szót a király. – Dicső eleink olyannyira tisztelték isteneiket, hogy megkíséreltek létrehozni egy állandó kapcsolatot a mennyei dimenziók és a tündék világa között. Megvolt hozzá az erejük, így nem esett nehezükre a vágyaik segítségével megformázni az anyagot. Végül megszületett a kőkör, azzel együtt pedig az isteneink is eljöttek közénk. Tanítottak, gyógyítottak és segítettek minket. Ez volt a tündék aranykora…

- Mi történ azután?

Az öreg tekintete megfakult, mint a nap ragyogása hűvös, téli alkonyon. Úgy hittem, talán népe kollektív emlékezetében merült most el, hogy felidézze a régmúlt, dicső korok eseményeit.

- A mágikus apály lassan érte el világunkat. Erőnk fokozatosan elhagyott minket és már képtelenek voltunk végrehajtani legnagyobb varázslatainkat. Az égiek azt mondták nekünk, hogy a planéták eleddig kedvező együttállását most tartósan negatív konstelláció váltja fel. Segítségükkel még sikerült fenntartanunk egy ideig az aranykaput, azután… Lassan, egymás után mindannyian visszatértek az otthonukba, a külső világokba. Ilmarien maradt utoljára, de mielőtt végleg itthagyott volna minket, még nekünk ajándékozott egy útmutatót…

- Úgy mint? – kottyantotta közbe Ariel.

Antariel nem ütközött meg szemtelenségén, vagy ha mégis, hát ügyesen titkolta azt. Folytatta a megkezdett gondolatmenetet:

- Egy listát adott, amely tartalmazta a legfontosabb külső világok pontos helyét és azok elérésének a módját. Egyfajta kép-szimbólum kombináció ez, amely működésbe hozza a monolitokat.

- Bármikor használhatjátok őket?

- Régen képesek voltunk rá, de ma már… Csak a telihold ereje tud életet lehelni azokba a szent sziklákba.

- Akkor még épp időben vagyunk! Ma éjjel lesz az utolsó előtti holdtölte, bár… azt nem tudom, hogyan járjuk meg ezt a hosszú utat egyetlen nap alatt!

- Talán véghezvihető a dolog… - az aggastyán tűnődve szemlélte a térkép háromdimenziós ábráját. – Az őseink közül néhányan jártak már abban a világban. Elbeszéléseikből arra következtetünk, hogy odaát hétszer lassabb az idő folyása. Szerény becsléseim szerint nagyjából…

- Egy hetünk van rá, hogy megtaláljuk Elinor nyughelyét! – a nő hangja sötét tónussal telítődött, borostyánszínű íriszén pedig sötét felhő suhant át. A pillanat gyorsan tovatűnt, ő pedig újra a régi volt. Sikerült magára öltenie legbájosabb mosolyát.

Úgy értem… egy hét és Aleysiát újra a karjaidban tarthatod majd!

- Úgy legyen! – suttogtam és önkéntelen mozdulattal megérintettem a nyakamban lógó ezüstmedált.

- Bízom benne, hogy ennyi idő elegendő ahhoz, hogy megszerezzétek amit akartok és épségben visszatérjetek a kiindulási ponthoz. Ha mégsem, úgy hosszú időre odaát rekedtek majd!

Antariel bicentett Narmiraennek, az pedig előrelépett.

- Remélem, jó hír számotokra, hogy én is veletek tartok az úton! Jártam már furcsa helyeken, így – jó esetben – a segítségetekre lehetek abban a másik világban. Bölcs királyunk a rendelkezésünkre bocsátotta a fegyvertár kulcsát is. Tudjátok, a Gash’ Gar őshonos fajai közül néhány anyagtalan testtel rendelkezik, ezek pedig csak mágikus fegyverrel pusztíthatók el!

- Meglepően sokat tudsz arról a helyről… - Ariel hangja kissé élesebbre sikeredett a kelleténél. Elkaptam tekintetét, mely most szórós volt és fekete.

- Sok mindent nem tudtok még rólam – mondta könnyedén – egyébként meg… csak próbálok logikusan gondolkodni.

- A legfontosabb dolgokat megbeszéltük hát! – zárta rövidre a vitát a király. – A szertartás pontban éjfélkor veszi kezdetét. Addig, van elég időtök, hogy összeszedjétek a szükséges felszerelést és elbúcsúzzatok a szíveteknek kedves emberektől…

***

Első utunk a királyi kincstárba vitt. Szépen megmunkált fegyverek sorjáztak a falakon és a mahagónifából faragott, karcsú állványokon. A kapitány pillantásra sem méltatta őket. Egyenesen a terem végébe sietett, ahol egy alacsony, ám vastag ébenfa ajtó zárta el az utat. Leakasztotta a nyakában lógó, súlyos aranykulcsot, a zárba illesztette, majd halk kattanással elfordította azt. Elmosolyodott és szélesre tárta az ajtót…

A szobából áradó, sokszínű ragyogás lenyűgözött engem. Voltak ott obszidián kardok, melyek opálos fénnyel derengtek, kristálypengék, a jéghideg gleccserek dermesztő csillogásával és vérben edzett fegyverek, alvadt színű, bordó izzással.

Narmiran nem sokat tétovázott. Belépett a szoba végében megbúvó, apró falifülkébe és leemelte a falon függő könnyű, holdezüst kardot. Egy pillanatig a markában méregette a súlypontját, majd könnyed csuklómozdulatokkal megforgatta a levegőben.

- Egészen otthonosan mozogsz itt! – bukott ki Arielből az epés megjegyzés.

- Ugyan… Már régen kinéztem magamnak ezt a szépséget! – elégedett vigyora még a szokásosnál is szélesebbre sikeredett. – Egyébként, nyugodtan szolgáljátok ki magatokat!

Társam nem sokat kérette magát. Leakasztott a falról egy vékony, hajlékony pengéjű rapírt és suhintott vele néhányat a levegőbe. Kedvtelve méregette a míves, ezüsttel futtatott kosarat, azután – hirtelen ötlettől vezérelve -, meggondolta magát. Visszaakasztotta a falra, helyette pedig két, acélkék színben tündöklő pengéjű rövidkardot választott. Első pillantásra, a messzi dél nomádjainak ívelt fegyverei jutottak róluk az eszembe. Én inkább az ösztöneimre hagyatkoztam. Ujjaim hegyét könnyedén végigfuttattam néhány tetszetős pengén, amikor…

Furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, akár egy lágy, szerelmes sóhaj lassan múló emléke az őszi szélben. Régvolt, karcsú ujjak simítása forró arcomon és a nyomukban feltámadó kínzó kíváncsiság kielégítésének távoli ígérete. Tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem és kinyitottam a szemem…

A fegyver a kardok királynőjének tűnt számomra. Kettős ívben meghajló pengéje nem volt annyira vastag, hogy nehézkessé tegye forgatását, ám ahhoz épp elég, hogy kellő nyomatékot adjon az ember csapásának. Fekete volt, üvegszerű és olybá tűnt számomra, mintha tükörsima felületét időnként hullámok fodrozták volna. A keresztvas és a markolat is sötét színben tündökölt, csak a markolat gombja törte meg a homogén felszínt, ennek foglalatába ugyanis egy jókora, szépen csiszolt gyémánt volt ágyazva. Tisztán tapintható volt a belőle áradó, finom energia és még valami más is…

A vágy, hogy megtalálja végre méltó társát, egy embert, aki mesteri módon forgatja majd. Elmosolyodtam és leemeltem a fegyvert az állványról. Rövid töprengés után, egy vérvörös színű, hajlított pengéjű tőrt is magamhoz vettem még, mielőtt végleg elhagytuk a fegyvertárként működő, apró szobát…