Horror 18+

A napkorong felét is elnyelte már a feketén lángoló, idegen planéta, amikor megérkeztünk a város főterére.

Tizenkét, obszidiánból faragott, kitárt szárnyú angyalt ábrázoló szobor ölelte körbe  a központi részt. Épp úgy néztek ki, ahogy álmaim alapján emlékeztem rájuk, én pedig megborzongtam a húsomat szaggató jeges karmok fájdalmas emlékétől.

A centrumban egy tíz yard sugarú, penészes kövekből összerótt falú, öreg medence állt. Közepén egy gránitból faragott, szögletes talapzat, azon pedig egy fehér márványból készült szobor magasodott. Testalkata és arcvonásai alapján nehéz lett volna megállapítani, hogy nőről, vagy férfiról formázták az alkotást; de nem is nagyon volt időnk ezen tűnődni.

Elkínzott sóhajok és nyögések éteri visszhangjai borzolták túlfeszített érzékeinket, egy tébolyult kacaj lidérces zöngéi hallatán pedig összerezzentem. Harmadik szemem majd szétrobbant a körülöttünk tomboló energiáktól, ám én –egyelőre – óvakodtam attól, hogy kaput nyissak az asztrálsíkra. Azután rádöbbentem, hogy fölösleges odaát kutakodnom...

Szabad szemmel is tisztán látszott, hogy lelkek százai tolonganak a kút körül. A tér szélén csak a sűrű levegő fodrozódása tűnt fel a gyakorlott szem számára, ám ahogy befelé hullámzott ez az energiamassza, úgy váltak egyre kivehetőbbé az áttetsző testek. Kifejezéstelen arcuk és bőrük is piszkosszürke árnyalatot öltött, ahogy a kút közvetlen közelébe értek.

Egymást taposva tolongtak és a legerősebbeknek sikerült belemászniuk a medencében fortyogó kátrányszerű, fekete lébe. Azok a szerencsések, amelyek legközelebb kerültek a szoborhoz, megpróbáltak felkapaszkodni rá, ám a sötét ragacs mocskos, pókhálószerű szálakat növesztve körbeölelte testüket és visszarángatta őket a fortyogó katlanba. Kilátástalan küzdelmük látványa egyszerre volt hátborzongató és szomorú.

Már épp arra készültem, hogy figyelmeztetem a többieket a medencében tomboló, veszélyes energiákra, amikor az erdőjáró hirtelen nekiiramodott. Egyetlen, tíz yardos ugrással hidalta át, a medencéig hátralévő távolságot, majd fejjel előre belecsobbant a szurokszerű anyagba.

Oly gyorsan történt minden, hogy nem volt időm közbeavatkozni. Láttam, ahogy a mocsok körbeöleli őt, ezzel egyidoben pedig érzékeltem, amint a tomboló, nyers mana elkezdi szaggatni a húsát. Biztosra vettem, hogy a tünde teste pillanatok alatt fekete korommá omlik szét; ám legnagyobb megdöbbenésemre nem ez történt!

Láttam, hogy lelke magjában felébredt valami, ami sokkal hatalmasabb és idegenebb volt annál, mint amit valaha is megtapasztaltunk. Fehér ragyogás tört elő hullámokban, a sötéten fortyogó massza mélyéről, azután...

Narmiraent is megpillantottuk végre. Teste lassan, lebegve emelkedett fel a levegőbe, annak az aranyló energiaoszlopnak a mentén, amely a medence aljától, egészen az alkonyi homályba fúló egboltig feszült. Azok a lidércek, amelyek megérintették az aranyló örvényt, sikítva foszlottak semmivé és hamarosan a szurok is tisztes távolságba húzódott az emberfeletti jelenség közeléből.

A szobor magasságában azután megállt és ránk emelte ezüstös színű íriszét. Amikor megszólalt, olybá tűnt számunkra, mintha egy öreg ércharang hangját hallanánk.

- Hogy is jegyezték le a krónikáitok?

“Az égi háború idején, a kristályvilágok fátylai felhasadtak. Idegen istenek veszítették el erejüket, vagy rekedtek végleg ebben a dimenzióban... “

- Először azt sem tudtam, mi történt velem, azután... Lassan elfogadtam a sorsomat és vártam. Tizenháromezer év hosszú idő; de most végre újra erőm teljében vagyok!

Ariel halkan felszisszent. Fekete szemei résnyire szűkültek az indaulattól és már majdnem nekiiramodott, amikor – szerencséjere - sikerült elkapnom a karját.

Úgy tűnt, hogy az idegen entitás távozni készül, ám utoljára még rám emelte a tekintetét és – az egykori kapitányra oly jellemző módon – elmosolyodott.

- Igaza volt a vérszívó szukának, amikor nem bízott meg bennem... Hallgatnod kellett volna rá!

Ezek voltak az utolsó szavai, azután végleg feloldódott az éterben.

A hirtelen bealló, döbbent csendben, csak a lidércek elkínzott nyögései hallatszottak. Bár a medence és környéke megtisztult tőlük egy időre, most, hogy a veszély elmúlt, lassan újra közelebb óvakodtak. Futó pillantást vetettem a lassan fogyatkozó napkorongra, majd megragadtam Amelia vállát, hogy magához térítsem őt, a döbbenet szülte kábulatból.

- Mi volt ez? – nyögte fásult hangon. - Én...

- Erre most nincs időnk! Tudod használni az asztrálszárnyaidat?

Tekintete megrebbent, majd sietve bólintott. Ariel és Goarm is közelebb húzódott.

- Mit kell tennünk? – a vámpír hangja most szokatlanul komoly volt, a bérgyilkos pedig kapkodva ellenőrizte csizmaszárába rejtett pengéit.

- Ez itt, az élet kútja, amely tizenháromezer évente egyszer nyílik csak meg, hogy visszahozzon egy halott lelket, az élők birodalmába. Most, hogy a vörös és a fekete nap együtt ragyog...

- Visszakaphatod Aleysiát! – mondta Ariel csendesen.

- Hogyan csináljuk? – morogta egykori testőröm és hegyeset sercintett a földre.

- Amikor a napfogyatkozás teljes lesz, akkor kell megérinteni a medencében álló, fehér szobrot és ki kell mondani annak a nevét, akit vissza akarunk hozni az életbe.

Láttam, ahogy Ariel szemében újra felizzott a tettvágy feketén lángoló tüze, sápadt ajkai pedig vérszomjas vigyorra húzódtak.

- Mire várunk még?

Rögvest neki is rugaszkodott és megcélozta a szobor talapzatát. Hatalmas teret ölelt át az ugrása, mégis, egy szemvillanásnyi idő alatt tette meg ezt a távolságot. Szemmel, szinte követhetetlen volt a mozgása így csak sejtettem, hogy az az elmosódott folt, ami a vámpír volt, egy munutummal később puhán landol majd a szobor tövében.

Ezzel egyidőben újabb mozgást érzékeltem látómezőm peremén. A sűrű levegő fodrozódásának tűnt csupán, melyet furcsa, mély tónusú hang követett.

Abban a pillanatban súlytott le a nőre, ahogy az földet ért. Már nem volt ideje megkapaszkodni a szoborban, mert a lökéshullám magával ragadta és pörögve messzire repítette őt. Egy leomlott ház épen maradt falrésze állította csak meg a zuhanását. Tehetetlen súlyként csapódott a romos kőrakásba, a leomló törmelék pedig félig maga alá temette magatehetetlen testét. A szitáló por áttetsző felhőjén át is láttam, hogy mozdulatlanul fekszik a törött kőkockák között.

Gyorsan reagáltam és hagytam, hogy testem hasonuljon az árnyéhoz, majd egy pillanat alatt felszívódtam, a szobrok között megsűrűsödő sötétségben. Ebben a furcsa, árnyék dimenzióban másképp viselkedett az anyag és olyan érzésem támdt, mintha szürke víz alól szemlélném az eseményket. Láttam, hogy Amelia megragadta Goarm kezét és a gyűrűje segítségével mindketten köddé váltak. Az újabb energialöket szilánkokra zúzta a járólapokat ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még álltunk, azután hívatlan látogatónk lassan kilépett az egyik szobor árnyékából...

Fekete romok közé érkeztünk meg. Egykoron virágzó, élettel teli város állhatott ezen a helyen; mostanra azonban, már csak magukba roskadt házak, széttört szökőkutak és burjánzó gazzal borított, törött járólapok hirdették, egy rég letűnt civilizáció egykori dicsőségét.

Az épületek nagy része már az enyeszet martalékává vált; csupan a legerősebb hidak és néhány, védettebb helyen álló szobor maradt meg viszonylagos épségben. Az egyik ilyen, fedett alkóvban megbúvó alkotás láttán, hirtelen megtorpantam.

A szobor egy magas termetű, erőteljes testalkatú és jellegzetes, szögletes arcvonásokkal rendelkező nőt ábrázolt. A hasonlóság oly szembetűnő volt, hogy meglepetésemben hangosan mondtam ki a nevet, amely eszembe jutott.

- Elinor!

Ariel kíváncsian kapta fel a fejét.

- Honnan tudod...

- Onnan, hogy találkoztam vele – mondtam megadóan, majd a rám szegeződő, kíváncsi tekintetek láttán felsóhajtottam és elkezdtem beszélni. Elmeséltem a tőbbieknek, hogy mi történt velem odaát és ügyeltem rá, hogy egyetlen, apró részletet se hagyjak ki a történetből.

Mikor végeztem, egy ideig egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Narmiraen törte meg a csendet.

- Azt mondod, hogy ez itt, Elinor szobra?

- Nem tudom, de egy dolog biztos: ezt a várost egy olyan faj építette, amely a mi bolygónkat is lakta az emberek születese előtt. Talán, ők voltak az őseink...

- Lehet, hogy hazatértünk a saját világunkba? Mi van, ha ez a múlt és...

- Szerintem, másról van szó! – suttogta Ariel, miközben csodálkozva bámulta az égbolt egy pontját. Szemünkkel követtük a tekintetét és akkor megláttuk végre!

Hatalmas, vörös színben ragyogó nap tündökölt az égen, melynek tiszta fénye elütött a Gash-Gar csillagának beteges kiáradásától.

- Ez egy másik naprendszer! – mondta Amelia gyermeki lekesedéssel a hangjában. - Erről a helyről származhattak az óidők emberei is!

Most hogyan tovább? – kérdezte a kapitány és tanácstalanul tárta szét a karját. - Azt sem tudjuk, merre induljunk!

Hirtelen, egy halk sóhaj kísérteties visszhangja simított végig elmém felszínén, én pedig a pillanat tört részéig újra látni véltem a titokzatos, jégkék tekintetet, melyben távoli galaxisok visszfénye csillogott. Újfent hallottam, azt a finomságában is erőt sugárzó hangot és amikor kinyitottam a szemem, már nem voltak kétségeim.

- Arra kell mennünk! Ott van az óváros, ahol...

Oly váratlanul hallgattam el, hogy engem is megdöbbentett a hirtelen beálló, néma csend. Keserűen elmosolyodtam, mert rádöbbentem, hogy a legendás hősnő csak annyit árult el nekem, ami feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy megbízzak benne és fenntartások nélkül kövessem az utasításait.

Ariel közelebb húzódott hozzám és kíváncsian fürkészte a tekintetemet. Mikor megszólalt, hangja komoly volt és aggodalomtól terhes.

- Mondd, mi van arra?

Egy szokatlanul hűvös légáramlat hatására megremegtem és a hirtelen elmélyülő félhomályban, újra az égre emeltem a tekintetemet.

Láttam, hogy sötét korong kúszik lassan a nap széles tányérja elé és jókora darabot harap ki a csillag vérszínű testéből.

- Napfogyatkozás... Épp most? – suttogta Amelia remegő hangon. – Ez nem lehet véletlen!

Válasz helyett kedvenc, megidéző varázslatom igéire összpontosítottam, hét szívdobbanásnyi idő után pedig éreztem, hogy az árny hideg érintéssel tapad rá étertestemre. Várakozással telve nyújtottam ki a kezem, a többiek felé.

- Egyszerre kell odaérnük, ezért együtt fogunk utazni. Fogjátok meg a kezem!

- Hogyan akarsz oda teleportálni, amikor nem is láttad még azt a helyet? – Ariel hangjában most kétséggel vegyes indulat remegett. – Nem akarok egy ház falában kikötni!

- Elinor megmutatta nekem, hogy hová kell mennünk – mondtam és esdeklő tekintetem láttán, a társam végre beadta a derekát. Megfogta a kezem, a többiek pedig követték a példáját.

- Remélem, jobban bízol benne, mint én! – suttogta a vámpír a fülembe. Tekintetünk most találkozott, én pedig válasz helyett elővettem legkedvesebb mosolyomat. Még láttam, a szemében felizzó indulatot, azután hagytam, hogy az árny elragadjon minket...

Gyorsan haladtunk felfelé. Ariel ügyességét és erejét kihasználva,  pók módjára kúszott felfelé a falon, egyenesen a kupola irányába. Kihasználta a felület minden apró egyenetlenséget, én pedig egy hosszú pillanatra rácsodálkoztam a nem mindennapi jelenségre. Eddig, csak poros kódexek kopott lapjain olvastam hasonlóról, de így élőben megcsodálni a dolgot egészen lenyűgöző élmény volt.

Láttam, hogy Amelia azúrkék színben tündöklő asztrálszárnyai segítségével kapaszkodik felfelé, a falból frissen sarjadó kőkockák mentén haladva. Teste könnyedén lebegett előre, míg sistergő energiaszárnyai szürreális, önálló életet éltek. Zümmögve tapogatóztak körbe, hogy azután rátekeredjenek a lépcsőfokokra és magukkal húzzák a lány elernyedt testét. Egy pillanatra sikerult elkapnom a tekintét és önkéntelenül megborzongtam. Szeméből nyersfehér energia áradt, máskor kedves, bájos arcvonásai pedig kifejezéstelenné váltak, az események sodrában azonban nem volt alkalmam alaposabban megfigyelni őt.

Narmiraen más módszert választott a feljutásra. Az árkádok közötti távolságokat teste lebegtetésével hidalta át, hogy azutan puhán érjen földet a túloldalon. Gyanítottam, hogy a levegő elem minőségét hívta életre magában valami ősi, tünde varázslat segítségével.

Goarm megsimogatta borostás állát és kaján pillantást vetett rám.

- Már csak én maradtam neked!

- Épp ettől tartottam – morogtam, majd néhány mágikus igét elsuttogva életre hívtam az árnyat. Megragadtam a bérgyilkos csuklóját és hagytam, hogy a semmiből ébredő, koromszínű örvény magával ragadjon minket.

A sötétség mindig a lépcsősorok végén okádott ki minket magából, hogy azután újra elnyelje a testünket. A köztes dimenziókban való lebegés, majd az ezt követő anyagiasulás érzése éles ellentétben állt egymással és kezdtem megérteni néhai testőröm ellenszenvét, mellyel az utazás ilyetén való módja ellen viseltetett.

Könnyedén haladtunk előre és csak az utolsó, a kupola legmagasabb pontja felé nyúló hídon szakítottam meg kapcsolatomat az árnnyal. Úgy hittem, hogy a szokásos módon feloldódik majd az éter hideg hullámaiban, ám – legnagyobb meglepetésemre – nem ez történt.

Épphogy elengedtem Goarm kezét, amikor egy kristálytiszta kép izzott fel az elmémben. Annyira életszerű volt, hogy önkéntelenul is felé nyújtottam a kezem, hogy megérintsem. Éreztem, hogy a dimenzió újfent kifordul sarkaiból és a zuhanás ismerős érzése, majd az azt követő, erőteljes rántás után, egy számomra idegen dimenzióban találtam magam.

Csillagokkal és galaxisokkal teli végtelen űr ölelt körbe. Szilárd talajt éreztem a talpam alatt, ám amikor lenéztem, csak az apró, fénylő pontokkal sűrűn teleszórt, szédítő feketeség nézett vissza rám. Egy lépést tettem előre es láttam, hogy lábam nyomán fodrozódni kezd az áttetsző, szilárd felület. Álmélkodásom szülte kábulatomat, egy finomságában is erőt sugárzó női hang határozott, idegen zöngéi törték meg.

- Te vagy hát az, akit az ő álmaiban is láttam... Mindig kedvtelve nézegettem azokat a fájóan édes töredékeket!

Lassan a hang irányába fordultam és kiváncsisággal vegyes csodálattal adóztam az előttem álló királynői jelenés előtt. Hat lábnyi magassága, még a jól megtermett férfiak között is ritkaságszámba ment. Széles, szögletes arca és nem mindennapi intelligenciáról árulkodó, jégkéken csillogó tekintete megsúgta nekem azt, hogy az óidők egyik nagyhatalmú teremtményével hozott össze a sors. Egyedi arcéle és rövid, hószínű haja tette teljessé a képet. Éteri fátyolként aláomló, ködszerű ruhája sejtetni engedte izmos alakját és könnyed, mégis energikus mozdulatai egyértelműen jelezték számomra azt, hogy egy gyakorlott harcossal akadt dolgom.

Folyton száguldó agyam már meglódult volna, hogy őrült módjára kutassa a választ, ám az emberi emlékezet végtelen tudású könyvtára ezúttal a segítségemre sietett. Kétségek nélkül mondtam ki a nevet, amely elemi erővel robbant a tudatomban.

- Elinor!

Válasz helyett halvány főhajtassal nyugtázta kijelentésemet, majd karjait jelentőségteljesen széttárta.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy régóta várok rád. Ideát nem létezik idő, de szeretném megkönnyíteni emberi fogalmakhoz szokott elméd dolgát, így azt mondom, hogy a ti mértéketek szerint tizenháromezer éve letezem ezen a helyen.

- Ez valamiféle köztes dimenzió?

- Ez a világ, már a teremtés kezdete előtt létezett és itt lesz azután is, hogy napotok vöröslő szíve utolsót dobban.

- Az előbb Aleysiáról beszéltel, nem igaz?

Ajkan bölcs, am leereszkedő mosollyal megrázta a fejét.

- Tudnod kell, hogy többek vagyunk, mint a név, melyet ránk aggatnak, de... Igen, egy része még emlékszik regi önvalójara és rád is.

- Mondd, van rá esély hogy visszakapjam őt?

- Az egyetlen biztos dolog a világegyetemben, a változás. Nem élheted ád kétszer ugyanazt a pillanatot, mégha az számodra oly boldog volt is...

Keserűen elmosolyodtam.

- Rejtvényekben beszélsz.

- Benned is ott van, a fiatal emberiségre oly jellemző elvárás. Mikor tanuljátok már meg elfogadni a jót úgy, ahogy az épp megtörténik veletek? Azzal, hogy folyton többre, jobbra vágytok, elszalasztjátok a boldogság megélésének a lehetőségét is.

Villamcsapásként hasított belém legutóbbi álmom megrázó eseményeinek az emléke. A sejtés, mely már jó ideje bennem motoszkált, most keserű bizonyosságá érett lelkemben. Még emlékeztem a sötét angyal gúnyos hangjára és a szavakra, melyeket hozzám intézett:

- Visszakapom őt, de nem úgy, ahogy szeretném.

Nem szólt hozzám, de tekintetében most az együttérzés fényei remegtek. Fájdalmasan felnevettem.

- Ugyan, mihez kezdjek ezzel az üzenettel? Mit nyerek vele, ha...

- Időt.

- Időt? Mihez?

- A megértéshez és ahhoz, hogy elfogadd a döntésedet, amit a nem is olyan távoli jövőben kell majd meghoznod.

Végtelen ürességet éreztem most és csak nehezen bírtam összeszedni széthulló gondolataimat.

- Érez még valamit irántam?

- Az elvárásoktól terhes, önző állapotra gondolsz, amit az emberek szerelemnek hívnak? Nemsokára megérted majd, hogy ennek az érzésnek magasabb szintjei is léteznek a világegyetemben.

- Mondd, miért segítesz nekem?

Elhallgatott egy pillanatra, ám tekintete továbbra is kifürkészhetetlenül csillogott.

- Az időhurok, amit létrehoztam, hamarosan visszakanyarodik önmagába – suttogta talányosan, majd - látván értetlen arckifejezésemet - újra elmosolyodott.

- Ideje visszatérned a világodba!

***

A lepcsősor tetején eszméltem fel. Olyan volt, mintha egy vihar kellős közepébe csöppentem volna, ahogy a terem kupolája alatt tomboló, rubin színű energia vortex, ropogva elnyelt mindent, ami mozdítható volt. Egy pillanatra még felsejlett előttem Amelia aggodalomtól terhes arca, azután magába szippantott minket a megnyíló dimenziókapu... 

Ujjaim megérintették a folyosó falát, én pedig szememet lehunyva próbáltam meg ráhangolódni az élettelennek tűnő kövek rezgéseire. Egy pillanatra megéreztem azt a bölcs elfogadást, amellyel a lassan múló eonok folyásának hiábavalóságát szemlélték. Mintha csak tudataban lettek volna annak, hogy ők akkor is itt lesznek még, amikor hívatlan látogatóik emlékét már rég elemésztette az idő.

Sóhajom nyomán leheletfinom remegés futott végig a sűrű anyagon, én pedig mohón ittam magamba az elmémben felvillanó, majd elillanni készülő képek sokaságát. Amikor kinyitottam a szemem, fejemben több kérdés zakatolt, mint amit feltettem az epületnek.

- Mit mutattak neked? – kerdezte Ariel sötéten csillogó szemekkel, majd egy hirtelen támadt legáramlat hatására felkapta a fejét és újfent beleszimatolt a levegőbe. Kéjes vigyorral nyugtázta azt, amit mi is éreztünk már:

- Megszűnt a kénes szag és a levegő is érezhetően frissebb lett!

- Ez azt jelenti, hogy szelőlzőaknák kötik össze a járatokat a külvilággal – kontrázott a kapitány vidáman -, vagyis...

- Használják az alagutakat – kottyantotta közbe Amelia, majd rám emelte aggodalomtól terhes tekintetét. – Mondd, mit láttál?

- A folyosó hamarosan éles jobb kanyart vesz, azon túl pedig egy csarnokba torkollik majd. Kivezető utat nem láttam ugyan, de a terem közepén egy kört formázó boltív magasodik.

- Újabb térkapu lenne? – morogta Goarm grimaszba torzult arccal – mindig felkavarodott a gyomrom, amikor azon át utaztunk!

- Miért nem tiltakoztál? – tudakolta Ariel ártatlan hangon, majd gonoszkodó mosollyal az ajkán folytatta: - Persze, a te állapotodban nehéz lett volna!

- Tán azt hiszed, hogy különb vagy nálam, de te is csak patkányként kóborolsz egy föld alatti útvesztőben...

A vampír már válaszra nyitotta száját, amikor sikerült megtalálnom a tekintetét. Szerencsére elértette ki nem mondott óhajomat; könnyedén megvonta a vállát és inkább csendben maradt.

- Volt még valami? – kérdezte Narmiraen.

- Igen. Láttam egy jókora szobrot is, ami – azt hiszem – egy angyalt formázott. Ami azt illeti, elég élethűnek tűnt...

- Az olyan nagy baj lenne? – Amelia érzékelte a hangomban megbúvó aggodalmat. – Apám szoborparkja is tele van szebbnél-szebb, életszeru alkotással.

- Tudod, más dolog egy tündérkert szépségeiben gyönyörködni és megint más...

Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam e szavakat. Láttam, hogy a megbántottság fátyla borul a zafírkék szempárra és megpróbáltam helyrehozni a hibámat:

- Csak... Nem tudom, mire számítsunk odabent és... Kerlek, bocsásd meg a hirtelenségemet!

- Tudod, hogy képtelen vagyok haragudni rád... – mondta a lány és megengedett maganak egy halovány mosolyt.

Ariel úgy érezte, ideje közbeavatkoznia:

- Édesek vagytok így együtt, de ideje lenne továbbmenni. Nincs túl sok időnk!

Ennyiben maradtunk és továbbindultunk az enyhe szögben emelkedő folyosón. Hamarosan éles jobb kanyart vett, az elénk táruló látványtól pedig elakadt a szavunk.

A csarnoknak, amelybe beléptünk, nem volt meghatarozható formája. A testét alkotó, fehér zsirkövek, az epítőik által beléjük plántált logika szerinti sorrendben csúsztak el egymáson, süllyedtek a falba, vagy képeztek a semmibe nyúló, hosszú hidakat, melyek az emberi elme számára felfoghatatlan módon dacoltak a föld vonzásának erejével.

Egy idő után feltűnt számomra, hogy minden formáció nagyjából egy percig marad meg, azután – a föld mélyében ébredő morajlás közepette – újabb alakzatoknak adja át a helyét.

Az egyetlen biztos pont, a csarnok közepén emelkedő térkapu es az azzal szemben magasodó angyalszobor volt. Az áhítat néma csendjével tisztelegtünk a halott művész előtt, aki réges-régen tudásával és verejtékével álmodta kőbe az égi entitást ábrázoló alkotást.

Nagyjából hét láb magas lehetett és – minden kétséget kizáróan – a harcosok rendjébe tartozó lényről formázták. Egész testét aprólékosan kidolgozott, mágikus ábrákkal sűrűn díszített, vastag vértezet borította, hatalmas markában pedig súlyos lándzsát egyensúlyozott. Elhűlve néztem a majd másfél ember hosszúságú fegyvert, melynek egyetlen, jól irányzott döfésével a másvilágra lehetett volna küldeni a legnagyobb sárkányt is.

Ariel álmélkodva nyúlt a fegyver felé es csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnom a csuklóját. Rám nézett, én pedig némán nemet intettem a fejemmel. Kihasználta, hogy közel került hozzám és félig játékosan, félig évődve súgta a fülembe:

- Mondd, mitől félsz ennyire?

Mielőtt még válaszolhattam volna, ügyesen kiszabadította a csuklójat, hátrébb lépett és a szobor talapzatából kifaragott táblán sorakozó írásjeleket kezdte el tanulmányozni.

- Gondolkodhatnál néha, mielőtt cselekszel!

- Egyvalamit biztosan megtanultam az életben: minél tovább gondolkodsz, annál biztosabb, hogy végül tétlen maradsz!

- Olyan, mintha élne – vette fel Amelia a beszélgetés fonalát. – Érdekes, valamiért én is késztetést érzek rá, hogy megérintsem.  

- Épp ezért nem szabad hozzá nyúlnunk!

- Úgy gondolod, hogy maga a szobor próbál meg rávenni minket erre? – tűnődött Narmiraen komoran.

- Talán... – mondtam, majd csatlakoztam Arielhez, aki már majdnem végzett a szöveg fordításával. Láttam, hogy a köztes nyelv egy ősi dialektusában íródott, amit mindketten jól ismertünk.

- Nos, mire jutottál?

- Furcsa nyelvjárással írták, de valahogy így hangzik:

“Eljöttek ők és felforgatták a világot. Tizenhárman voltak és tizenhárom napon át hágták át az isteni törvényeket. A lent és a fent, a kint és a bent üres szavak voltak csupán ebben az időben. Értelmét veszítette és összezavarodott minden, amit az égiek addig megteremtettek. Ha tovább akarsz menni, akkor be kell lépned ebbe az isteneken túli világba!”

- Kicsit zavaros nekem ez a fordítás – mondtam, pimasz vigyorral az ajkamon, majd rögtön fel is jajdultam, mert Ariel – hogy hangot adjon egyet nem értésének -, keményen beleöklözött a vállamba.

- Az egész hely zavaros! – morogta Goarm, majd hegyeset kopott a foldre.

Ez az utolsó mondata szöget ütött a fejembe. Úgy gondoltam, rászánom az időt és figyelni kezdtem a csarnok változásának ciklikusságát. Feltűnt nekem, hogy a lépcsőkből és szürreális hidakból építkező konstellációk egyre feljebb kúsztak a falak mentén, mígnem már a kupola szintjének magasságában sorjáztak.

A többiek álmélkodva követték a tekintetemet és némán gyögyörködtünk a nem mindennapi látványosságban. A tizenharmadik variációnál azután bekövetkezett az, amiben titokban reménykedtem.

A csarnok falából nyaktörő szögben sarjadó, legfelső lépcsősor már a kupola csúcsát ostromolta, amikor annak legmagasabb pontján hirtelen szemkápráztató, vörös fény gyúlt. Gömb alakban, lüktetve terjeszkedett, egészen a legfelső lepcsőfokig. Magjában baljóslatú, hangos morajlás kélt, a gömb megremegett, azutan pedig, amilyen gyorsan megszületett, olyan gyorsan össze is omlott. Egy pillanattal kesőbb már újra csend honolt a teremben, csak a levegőben szitáló apró, piros szikrák emlekeztettek minket arra, hogy a jelenés egyáltalán létezett.

- Ez aztán nem volt semmi! – mondta Amelia elismerően. – A mi epítészeink is kiválóak, de ez...

- Azt hiszem, megtaláltuk a kivezető utat! – az erdőjáró egészen fellelkesült ettől a lehetőségtől.

- Úgy gondolod, hogy az ott, fenn...

- Igen, ez a térkapu, amit annyira kerestünk!

- Vajon hová vezet?

- Nos, ezt csak egy módon deríthetjük ki...

Újfent morgás támadt, de ezúttal a talpunk alatt. A padló megremegett, ahogy a kövek elcsúsztak egymáson és kezdetét vette egy újabb, végtelennek tűnő ciklus.

- Most már tényleg ideje indulnunk! – kiabálta Goarm és kapkodva ellenőrizte tőrének zöldes színben csillogó hegyét. Alaposan bekenhette méreggel, mert miután megszagolta, elégedetten elfintorodott, majd olajozott mozdulattal a tokjába lökte a fegyvert. Észrevette, hogy a vámpír őt figyeli, ezért – foghíjas vigyorral az ajkán - hozzátette még:

- Te is kérsz belőle?

Válasz helyett Ariel halk szisszenéssel kivillantotta tűhegyes szemfogait, majd villámgyorsan a lépcsősor irányába iramodott.

- Gyerünk! – adtam ki az immár feleslegessé vált parancsot. Utoljára még megcsókoltam a nyakamban lógó ezüstmedált, azután sietve követtem a többieket. 

- Csak óvatosan! - mondta Ariel figyelmeztetően, majd ártatlan arckifejezéssel hozzátette még: - Nehogy túl mélyre menjen…

Halvány mosoly futott át az arcomon és a kezembe fogtam a tenyerét. Bőre fehér volt, finom tapintású és meglepően meleg. Megérezhette, hogy mire gondolok, mert válaszolt kimondatlan kérdésemre:

- Tudod, a szérumod jobban sikerült, mint ahogy hitted…

Egy hosszú másodpercre találkozott a tekintetünk. Szemében ugyanazok a fények remegtek most, mint akkor, ott lenn, a folyóparton. Az érzés azonban gyorsan tovatűnt és egy pillanattal később már újra a régi Ariel nézett vissza rám.

Kovácsoltvas tőrömet használtam, mert a Lélekrabló túl veszélyes fegyver lett volna ehhez az egyszerű művelethez. Úgy működött, hogy az általa ejtett seben keresztül magába szívta az áldozat életerejét, végül pedig saját dimenziójának sötét börtönébe zárta a lelkét is. Bár a vámpír más forrásból merítette az erejét, mégis jobbnak láttam, ha nem kockáztatok fölöslegesen.

A tenyerén ejtettem egy hosszú, nem túl mély vágást és a sebből kibuggyanó fekete cseppeket, az erre a célra felszentelt ónkupámba fogtam fel. Rezzenéstelen arccal összeszorította a tenyerét, hogy meggyorsítsa a vér folyását.

- Ennyi épp elég lesz… Köszönöm! – mondtam és egy fekete selyemkendőt nyújtottam felé. Elvette tőlem és a mozdulat közben futólag, szinte észrevétlenül végigsimított az ujjaimon, majd - látván ébredező zavaromat - mosolyogva tekerte a tenyerére a finom anyagot.

- Csak… odamész és egyszerűen rákened a falra? – kérdezte Amelia aggodalomtól terhes hangon.

Egy ideig tétováztam, azután megráztam a fejem.

- Nem… Jobb, ha az asztrálban nézek farkasszemet velük.

- Ha gondolod, veled tartunk – mondta Narmiraen és félig kivonta a hüvelyéből holdezüst kardját. – Velünk több esélyed van, mint egyedül!

- Ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor még azelőtt meghalok, hogy közbeavatkozhatnátok, amúgy meg… Önszántatokból jöttetek velem, de nem kell velem együtt elpusztulnotok!

Pillantásom a királylányra esett, aki szemmel láthatóan sokkal jobban volt már. Bőre rózsás árnyalatot öltött és önfeledt mosolya is régi fényében ragyogott. Láttam, hogy tűnődve végigsimított unikorisfejet formázó gyűrűjén, mielőtt megszólalt:

- Magad mondtad, hogy nem eshet bajom, nem emlékszel? Folt esne a becsületemen, ha karba tett kézzel nézném, ahogy feláldozod magad értünk, a lelkiismeretemről már nem is beszélve… - suttogta halk, ám ellentmondást nem tűrő hangon és – ujjait megtáncoltatva – felvillantotta gyűrűjét.  – Mondtam már, hogy az asztrálban is rejtve maradhatok egy időre a segítségével?

Éreztem, hogy nemesi vére mondatja vele ezeket a szavakat és hiábavaló próbálkozás lenne lebeszélni arról, hogy kövessen. Megadóan bólintottam.

- Jól van, legyen hát…

- Természetesen én is megyek! – kontrázott az erdőjáró sietve.

- Velem mi lesz?! – reagált Ariel a kelleténél kissé hevesebben.

- Nos, te itt maradsz egy időre! – csacsogta a lány felélénkülve és egy röpke pillanatra tüntetőleg hozzám simult, mialatt ártatlan pillantást vetett a nőre. Éreztem, hogy újfent nekem kell feloldanom a feszült helyzetet.

- Egy perc és újra itt vagyunk. Ha mégsem, akkor haladéktalanul indulj vissza a kőkörhöz. Megvan hozzá az erőd, hogy a maradék három nap alatt megtedd a hazafelé vezető utat. A tündék ugyan nem kedvelnek téged, de elfogadták, hogy társak vagyunk, így nem esik majd bántódásod, azután… Élj tovább úgy, ahogy jónak látod…

- Nem szívesen térnék vissza a régi életemhez, ahol fél szemmel mindig egymást figyeljük az épp aktuális társammal és attól rettegünk, hogy vajon melyikünk döfi hátba hamarabb a másikat, szóval… Igyekezzetek épségben visszatérni!

- Azon leszek! – mondtam, majd nagyot sóhajtottam és a sziklakapu felé fordultam, a tündék pedig követték példámat. Mikor megadtam a jelet, egyszerre nyitottuk rá harmadik szemünket a köztes dimenzióra.

Kezdetben minden ugyanúgy történt, mint első alkalommal, amikor megközelítettem a kaput, azzal a különbséggel, hogy most a félszerzetek is velem voltak. Láttam, hogy a kapitány kardja szivárványszínben tündököl, Amelia karcsú tőrének markolatából pedig kékesfehér energia rohan végig a lány karján. Egy pillanat alatt körbefolyta a testét, majd hatalmas, fényszálakból álló, eleven szárnyakat képezett a hátán, melyek őrült Gorgók módjára, dühösen tekeregtek a lány körül. Kifújtam a levegőt és a magasba emeltem a kupát…

A kapu őrzői érzékelték mozdulatomat és fagyos sóhajjal húzódtak hátrébb, majd utat nyitottak nekem. A falhoz léptem és kezemet a vérbe mártottam. Élénkvörös ragyogással lüktetett az ujjaimon én pedig oltalmazó jelet rajzoltam vele a szikla ezüstös felületére. Még éreztem a föld méhében ébredő remegést és érzékeltem, ahogy a lidércek ködből formálódott teste semmivé foszlik az éterben. Fülsértő, ropogó hang rángatott vissza minket a való világba…

Épp időben, hogy lássuk, amint a kaput alkotó szikla anyaga porrá omlik szét. Ariel kíváncsian szimatolt bele a mögötte tátongó, sötét járatból kiáramló levegőbe, ám rögtön meg is bánta vakmerőségét. Könnyes szemmel, prüszkölve rázta meg a fejét és csak nehezen bírt megszólalni.

- Olyan, akár a záptojás!

- A kén szagát érzed – mondtam mosolyogva.

- Mint a kénköves pokolban? – kérdezte Amelia és halkan füttyentett.

- Hiszen ott volnánk, nem igaz? – mondta Narmiraen nemtörődöm hangon. – Esküszöm, már várom a végét!

- Tán nem bánjátok, ha csatlakozom hozzátok…

Egyszerre fordultunk a hang irányába. Goarm állt ott, hús-vér valójában. Ariel szeme sötétbe borult, amikor észrevette a hívatlan látogatót.

- Emlékszem rád, bár akkor kicsit másképp festettél. Tudod, görbe hát, kifejezéstelen tekintet… Úgy látom, ez utóbbi nem sokat változott!

- A te szádból ezt dicséretnek veszem. 

- Majdnem megöltél, abban az isten háta mögötti porfészekben!

- Mint ahogy te is engem!

- Csönd legyen! – hangom erélyesen csattant és egy pillanat alatt abbamaradt az acsarkodás. Kicsit kezdtem már belefáradni abba, hogy folyton én tegyek rendet a társaim között. Megkönnyebbültem sóhajjal fújtam ki a levegőt, majd néhai testőrömhöz léptem és kezet nyújtottam neki. Foghíjas vigyorral viszonozta a gesztusomat és tétovázás nélkül elfogadta a  neki felkínált jobbot.

- Ezúttal egyenrangú társakként? – kérdezte furmányosan csillogó szemekkel.

- Én vezetem a csapatot, de… igen, ezentúl társak vagyunk! – mondtam halkan és csak reméltem, hogy utóbb nem bánom meg majd a döntésemet.