Horror 18+

bel_corma•  2015. május 28. 18:42

Vérrel írt krónikák - 17. rész

Az ösvény két oldalán a talaj lassan, szinte észrevétlenül kezdett el emelkedni, hamarosan pedig már csipkézett élű, hegyes sziklák között lépdeltünk. A nap ragyogása kínlódva talált csak utat a kanyon mélyére, a talaj közelében pedig bordó izzássá szelídült a fénye. Aprócska, alvadtvér színű árnyak voltunk csupán a roppant hegy gyomrában, engem pedig egy szemvillanásnyi időre hatalmába kerített az a furcsa érzés, hogy álmodom. Amint tudatosult bennem ez a képtelen ötlet megráztam a fejem és elmosolyodtam.

Sietős léptek zaja ütötte meg a fülemet és inkább érzékeltem, mint láttam, hogy Narmiraen csatlakozott hozzám. Hangja rekedt suttogás volt, amikor megszólalt:

- Nem akarom megijeszteni a többieket, de… attól tartok, nem lesz elég időnk rá, hogy felderítsük a hegy méhében futó járatokat, azután pedig visszaérjünk a kőkörhöz. Talán…

- Nos, jól gondolod – mondtam az elfogadás nyugalmával hangomban és látva a kapitány arcára kiülő döbbent kifejezést, folytattam a megkezdett gondolatmenetet. – Azt hiszem, hogyha most rögtön visszafordulnánk, már akkor is késő lenne…

- Egyvalamit nem értek… Tudod, hogy itt ragadunk ezen a pokoli helyen, mégis nyugodt vagy, szinte nemtörődöm módon az…

- Érzem, hogy roppant energiák feszülnek a hegy testében… Régóta járom már a mágia útját, így tudom, hogy az ilyesfajta erő sok mindenre használható, többek között arra is, hogy a segítségével nagy távolságokat tegyünk meg térben, vagy… időben. Persze, előbb uralnunk kell ezt az erőt!

- Mi történik, ha túlnő rajtunk?

- Akkor elpusztulunk, de… sejtvén, hogy miféle lények várnak ránk odalent, ennek e nélkül is elég nagy az esélye…

- Kicsit olyan, mintha az isteni gondviselésre bíznád a sorsunkat…  

A kijelentése meglepett. Az arcát fürkésztem, de a bordó derengésben nemigen tudtam kivenni a tekintetét. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg olvas a gondolataimban, ám gyorsan elhessegettem a képtelen ötletet. Nem éreztem azt a jellegzetes, leheletfinom borzongást, amely ilyenkor végigfut az ember gerincén, egyébként pedig… Régóta ismertem már. Egymás oldalán harcoltunk az Indriq háborúban, egy alkalommal pedig az életemet is megmentette.

Nagy levegőt vettem és már épp szólni készültem, amikor újra megelőzött:

- Ráhibáztam, nem igaz? – mondta, majd halkan felnevetett. – Rá se ránts, én is folyton ezt csinálom!

- Az égiekre hagyatkozol?

- Szinte mindig, amikor nagy bajban vagyok! – válaszolta széles vigyorral az ajkán.

Én is megengedtem magamnak egy halovány mosolyt, majd nekiszegeztem a kérdést:

- Na és… nálad működik a dolog?

- Amint látod, még életben vagyok…

Éles jobb kanyar következett, azon túl pedig az ösvény egy meredek sziklafalba torkollt. Semmilyen kapu nem nyílt a természetesnek tűnő képződményen, így – mivel egyebet nem tehettünk – nekiálltunk átvizsgálni a meglepően sima felületet.

Elsőnek én próbálkoztam és rövid összpontosítás után, alámerültem az asztrálvilág színes hullámaiba. A kanyon mélyén uralkodó, bordó izzás egy szempillantás alatt élénkpiros ragyogássá erősödött. Láttam a szürkén lobogó fal masszív tömegét és ahogy tovább erőltettem a szemem, észrevettem egy ezüstösen ragyogó, tenyérnyi átmérőjű, kör alakú felületet a hullámzó felszínen. Kíváncsian nyújtottam felé a kezem, amikor a fal lüktető anyagából mocskos színű lidércek szakadtak ki és egy szívdobbanásnyi idő alatt körbevettek engem.

Mozdulatlanná dermedtem és a lélegzetem is megszakadt egy hosszú, végtelennek tűnő másodpercre. A hirtelen rám boruló, nyomasztó csöndet, csak szapora szívverésem ritmusára száguldó vérem dübörgése törte meg.

Úgy hittem, a szörnyetegek rögtön rám vetik magukat és ízekre szaggatnak, de nem ez történt. Éreztem, hogy szomjazzák a testemet feszítő, éltető energiát, mégis, képtelenek voltak a közelembe férkőzni. Áttetsző testük időnként elhalványult, majd hirtelen lobot vetett, hogy azután dühös ragyogással lángoljon tovább.

Óvatosan visszahúztam a kezem, mire ők – legnagyobb meglepetésemre – hideg sóhajjal olvadtak bele a fal amorf tömegébe. Reményteli kíváncsisággal a szívemben újra előrenyúltam, - a lidércek pedig újfent fagyos gyűrűt vontak körém. Egy utolsó próbát tettem, ám ezúttal sem jártam sikerrel. Szomorúan nyugtáztam azt, hogy a kapu őrzőit nem lehet ilyen könnyedén kijátszani!

Halk sóhajjal tértem vissza az anyagi világba, társaim kérdő tekintetét látva pedig sietve elmeséltem nekik mindent, amit odaát megtapasztaltam.

- Miért nem semlegesítitek őket varázslattal? – kérdezte Ariel úgy, mintha magától értetődő lenne a dolog. – Azt hittem, hogy a tündék mágiája mindennél erősebb!

- Ha sokáig folytatod, a szádat fogom eltüntetni! – mondta Narmiraen hűvös éllel a hangjában, én pedig jobbnak láttam rövidre zárni a vitát.

- Ez az ő világuk, ráadásul valamiféle pecsét is védi őket. Olyanok, mint a királyi sírok őrzői, így egy mágikus összecsapásban nem sok esélyünk lenne ellenük…

Amelia, aki eddig egy vörös szikla takarásából hallgatott minket, most kilépett a bágyadt fénybe. Bőre sápadt volt, szemei alatt pedig sötét karikák húzódtak. Hangja halk volt és fáradt, amikor – a pillanatnyi csöndet kihasználva – nekem szegezte a kérdést:

- Próbáltál beszélni velük?

- Igen, de nem kaptam választ…

- Nem sugalltak neked valamit, esetleg… Emlékszel valamiféle képre, ami megjelent a fejedben?

- Nem, illetve… Eszembe jutott valaki, aki már… Úgy gondolod, hogy ő segíthet nekünk átjutni a kapun?

- Egy próbát megér, nem igaz? – mondta a lány és hátát nyögve egy lapos sziklának támasztotta. – Feltéve persze, hogy innen is el tudod érni az illetőt, ő pedig kész segíteni nekünk…

- Könnyedén megtalálom, azután pedig… Bízom benne, hogy válaszol majd a kérdéseimre.

***

Sietve tábor vertünk én pedig sátram jótékony félhomályában felkészültem a megidéző szertartásra. Egy maréknyi szárított rózsaszirmot szórtam a parázstartó serpenyőjébe és meggyújtottam azt. A felszálló édeskés füst hamar betöltötte az apró helyiséget, én pedig az előttem álló apró, fekete asztalka lapjára rajzolt ötágú csillag közepére helyeztem az általam ilyen alkalomra tartogatott, fekete hajtincset. Most áldottam magam igazán az előrelátásomért, amiért annak idején így cselekedtem!

Leültem az alacsony asztal mögé, lábaimat pedig magam alá húztam és mélyet szippantottam az illatos levegőből. Elvégeztem néhány speciális légzőgyakorlatot, azután pedig elsuttogtam a megidéző formula ilyenkor szokásos igéit. Vártam egy darabig, mert tapasztalatból tudtam, hogy az ilyesfajta mágiának időt kell hagyni, hogy megfoganhasson. Hét szívdobbanásnyi idő telhetett el csupán, amikor a sátor távolabbi sarkában megbújó homály mélyén ismerős, rekedt hang reccsent:

- Nahát, egy régi ismerős… - dörmögte a jelenés és lassan kilépett a derengő félhomályba.

Épp úgy festett, mint amikor utoljára láttam őt, kivéve persze, hogy a feje most a nyakán volt. Goarm volt az, néhai testőröm és - az igazat megvallva - nem lepődtem meg rajta, hogy neheztelt rám.

- Remélem te is az enyémhez hasonló, szar helyzetben vagy! – morogta indulatosan. – Mit akarsz tőlem?

- Talán sietsz valahová? – hangom cinikus élt kapott, ahogy fejemmel a sátor bejárata felé biccentettem.

Tekintetével követte a mozdulatomat. Nem szólt egy szót sem, de láttam, hogy széles vállai megereszkednek és lassan lehajtja a fejét. Életében nemigen kedvelem a fickót, de most közel jártam hozzá, hogy megsajnáljam.

- Segíthetnél nekem… Tudod, az együtt töltött idők emlékére!

- Furmányos módon megitattál velem valami mérget, amivel nyomorult zombivá aláztál engem! – hangjában most indulat remegett. – Az életemet kockáztattad, valami hülye háborúban, végül pedig… - szava elakadt egy pillanatra, ahogy felidézte magában a szörnyű emléket. - … feláldoztál engem a kisded játékod érdekében! Ugyan, miért segítenék neked? Inkább karba tett kézzel nézem majd, ahogy széttép téged valami förtelem, vagy ha mégsem, úgy ez a vacak nap szárítja ki a testedet és…

- Gondolkodtál már azon, hogy téged miért nem sodort magával a folyó?

Hirtelen abbahagyta a fröcsögést és láttam, hogy egy pillanatra eltöpreng azon amit mondtam neki. Végül tétován megrázta a fejét:

- Biztos csak szerencsém volt… Ugyan mit számít az, hogy itt maradtam? Nem tűntek el az emlékeim, ez igaz, de attól még ugyanúgy fogoly vagyok itt, mint…

- Azért nem ragadott el a feledés árja, mert még van remény számodra! Emlékszel, milyen érzés volt, amikor ártatlan emberek életét mentetted meg a háborúban?

- Csak azért tettem, mert te megparancsoltad, bár… - hirtelen elhallgatott és szélesen elvigyorodott. – Azért jó érzés volt szétcsapni néhány rusnya démonfejet!

- Volt ott más is, nem igaz?

- De igen… Amikor megmentettem őket, akkor nem nézték azt, hogy ki vagyok, csak… Valami furcsa érzelem áradt belőlük felém. Egy ismeretlen érzés, amitől elgyengültem és valahogy összefacsarodott a szívem… 

- Hála, szeretet… - mondtam és hangomból eltűntek a gúnyos zöngék.

- Ha te mondod…

- Kiviszlek innen, de neked is segítened kell!

- Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit. Valamennyire eligazodok itt, de nincs túl nagy hatalmam ebben a világban…

- Csak néhány információra lenne szükségem…

- Azokkal mindig ügyesen kereskedtem! – mondta a néhai bérgyilkos perverz vigyorral az ajkán.

- A hegy belsejébe nyíló kapuról lenne szó és az azt őrző lidércekről…

- Szeretnél átjutni rajtuk, nem igaz?

- Esetleg, tudod a módját, hogyan tehetném meg?

- Igen, bár nem tudom, hogy mire mész az információval… Nos, egy halottnak a vérét kell a kapura kenned, azután… már szabad az út előtted! 

bel_corma•  2015. május 1. 14:04

Vérrel írt krónikák - 16. rész

A keskeny járat száraz, áporodott levegője minden nedvességet kizsarolt a testemből. Megnedvesítettem cserepes ajkamat és a tudatom peremén kísértő sóhaj emlékétől hajtva egy lépést tettem előre a fáklyák bágyadt fényével birokra kelő félhomályban. Mágiával kiélesített érzékeim még időben figyelmeztettek a levegő alig érezhető, leheletfinom fodrozódására, én pedig – ösztöneimtől hajtva – a földre vetettem magam. Puhán fogtam talajt és ügyesen továbbgördültem, hogy biztonságos távolságba kerüljek az ébredő csapda közeléből. Szisszenő hang hallatszott, a következő pillanatban pedig három acéltüske vásott el csengve a folyosó falán épp ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még álltam. Önkéntelenül megborzongtam. Még ilyen távolságból is tisztán éreztem a fekete bürök semmivel össze nem téveszthető, keserű szagát. A padló megremegett a talpam alatt, ahogy a falba ágyazott, rejtett mechanika halk kattanással újra élesítette a halálos szerkezetet.  Felálltam és lassan kifújtam a levegőt. Ingem ujjával megtöröltem gyöngyöző homlokomat és beléptem a csarnokba… 


A helység sötét, körkörös falát idegen, mégis valahogyan ismerős írásjelek ékítették. Elmúlt életeimnek csontjaimban lüktető emlékezete nyomán rég elfeledett képek villantak fel lelki szemem előtt. Egy pillanatra láttam az univerzum központi magjából kiáradó energiát és éreztem, hogy a világ teremtésének története rejtőzik azokban az idegen betűkben, ám értelmezni nem tudtam az archaikus szimbólumokat. A belőlük ömlő, ezüstszínű fény épp akkora világot adott csupán, mint a szeszélyes telihold csalóka mosolya. Kísérteties, sápadt izzás volt ez, mely megcsalta az ember napvilághoz szokott szemét. Lidérces ragyogás, mely nem mosta el, csak még inkább kihangsúlyozta a sarkokban megsűrűsödő sötétség kontúrjait. Alig észrevehető mozdulattal meglazítottam a hüvelyében kardomat és lassan körbefordultam a teremben… 


Tizenkét ébenszínű oltár zárta gyűrűbe a sötét kupola alatti teret. Időtől csorbított lapjaik felszínén ugyanolyan betűk fénylettek, mint amilyeneket a csarnok falába véstek. Kőtestük padlóra vetülő, éles körvonalú árnyai hirtelen megmozdultak és egy szívdobbanásnyi idő alatt emberi formát öltöttek magukra. Az élet melegére szomjazó, kísérteties fantomok voltak ezek, melyeknek vállain most szárnyakra emlékeztető, opálos ködfátylak bomlottak ki, majd lágyan egymásba folyva baljóslatú gyűrűt vontak körém. Hűvös sóhaj kélt a csarnok oszlopai között, az árnyakból formálódott kör pedig megremegett és lassan, de biztosan szűkülni kezdett körülöttem. Sziszegve araszolt előre a törött járólapokon és amerre elhaladt, hideg ropogás kísérte útját. Óvatosan hátrébb léptem a terjeszkedő iszonyat közeléből és láttam, hogy csizmám orrát dérvirágok gyönyörű, ám halálos szirmai marták fehérre. Összébb húztam magamon vastag, fekete köpenyemet és lassan körbefordultam. Kiutat kerestem ebből a halálos csapdából és igyekeztem minden apró részletet elraktározni az elmémben, amikor megszólaltak a hangok. Az oltárokon túl elmélyülő sötétből áradtak felém, lágy suttogásuk pedig éles kontrasztot alkotott a jég rideg ropogásával: 


- Kedvel téged, de vad és kiszámíthatatlan… 

- Arielről beszéltek? 


Éreztem, hogy finom lehelet borzolja tarkómat. Villámgyorsan megpördültem, de senki nem állt a hátam mögött, csak a nyomasztóan mély csönd válaszolt tétova kérdésemre. Szabályos lélegzetem kapkodó zihálássá esett szét és kísérteties visszhangokat vert a homályba vesző oszlopok erdejében. Gyorsan erőt vettem magamon és sikerült megőriznem hidegvéremet, amikor újra felcsendültek a lágy zöngékkel átszőtt hangok: 


- Ösztönösen érzi, hogy ő eltitkol előletek valamit… 

- Ki… Kiről beszélsz? 


A szűkülő, fagyos gyűrű már csak két jard átmérőjű volt körülöttem, én pedig szememet lehunyva próbáltam meg életre kelteni egy tűzelemet megidéző mágikus formula igéit. Már majdnem sikerült megfogannia a varázslatnak, amikor a csodás erejű szavak hirtelen elveszítették jelentésüket, majd semmivé porladva kihullottak a fejemből. 


- Mi az ördög… - leheltem döbbenten és éreztem, hogy a csontig hatoló hideg lassan átfurakodik köpenyem bélésén. 

- Csak az akaraterején múlik, hogy meggyógyul-e, vagy sem… 

- Kik vagytok és mit akartok tőlem?! 

- Megtalálod őt, de nem úgy, ahogy várnád… 

- A pokolba!!! – sziszegtem fájdalomtól eltorzult hangon és éreztem, hogy a fagy könyörtelen karmai már a húsomat szaggatják. Szédülni kezdtem, lábaim pedig megrogytak, de még nem adtam meg magam a végzetemnek. Fogcsikorgatva küzdöttem az ájulás ellen, ám éreztem, hogy lassan elhagy az erőm. 


Sötét foltok járták lassú táncukat látómezőm peremén és még hallottam, ahogy az ismeretlen entitás elbúcsúzik tőlem. Bár, csak a fájdalom ködén át hallottam őt, mégis megesküdtem volna rá, hogy hangja gúnyos élt kapott: 


- Ugyanannyit nyersz majd, amennyit veszítesz… A kérdés csak az, hogy így is megéri-e az áldozat, amit…  


A mondat végét már nem hallottam. Elmémre sötétség borult, én pedig zuhanni kezdtem… 


*** 


Verejtékezve riadtam fel a rémálomból és remegő kézzel töröltem meg homlokomat. Mély lélegzetet vettem és még a Gash-gar forró, száraz levegője is hűsítően hatott most rám.  Valamelyest megkönnyebbültem és már-már majdnem újra lehunytam a szemem, amikor észrevettem a lábam végénél üldögélő Ameliát. 


Az aprócska nap beteges ragyogása, rózsás pírt kölcsönöztek sápadt arcának. Máskor élettel teli tekintete most bágyadt volt és fénytelen. Hátát egy csonka sziklának vetette, ujjait pedig összefonta a tarkóján és fáradtan felsóhajtott: 


- Téged is rémálmok kínoznak? Rá se ránts, engem már hidegen hagynak… 

- Miféle álmokról beszélsz? – morogtam fáradtan és tétován tapogatózó ujjaim megakadtak, a derékaljam alá rejtett tőr markolatában. 

- Tudod… Sötét, titokzatos helyek; hangok amik simogatóak, mégis, a gyors halál fájóan édes ígérete árad belőlük – suttogta a lány, majd hangja furcsán réveteggé szelídült. – Érdekes… Érzem, hogy fontos üzenet lapul a sorok között, de még nem tudom megfejteni őket… Még nem… 

- Hogy… van a sebed? – kérdeztem tétován és óvatosan a lány mellé térdeltem, majd várakozással telve felé nyújtottam a kezem. – Megnézhetem? 


Pár pillanatig tétovázott csupán, majd – arcán egy fáradt mosoly halovány árnyékával – megadóan felém nyújtotta a karját. 


- Persze, miért is ne? 

Óvatosan félrehúztam a heget borító kötést és elégedetten nyugtáztam, hogy a lány sebe már majdnem teljesen összeforrt. Leültem mellé és a fölénk magasodó hegy baljóslatú, alvadt vér színű, csipkézett hegygerincét néztem. Nagy sokára szólaltam csak meg: 


- Én is hallom azokat a hangokat. Azt hiszem, egy lehetséges jövő történéseire utalnak, vagy legalábbis, ezt próbálják meg sugallni nekünk. 

- Szerinted, életben maradok? 


Meglepett a kérdése. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy mit válaszoljak neki, csak tétován megráztam a fejem. 


- Ha a szívemre hallgatok, akkor azt kell mondjam, hogy igen. A saját hibádból keveredtél bele ebbe az egészbe, de érzem, hogy nem rólad szól ez a kaland. 


Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam e szavakat, Amelia elégedetlen grimasza pedig engem igazolt. 


- Szóval nem tartasz elég fontosnak? Na, szépen vagyunk! – mondta félig komolykodva, félig tréfásan. 

- Ugyan, tudod, hogy nem így gondoltam… 

- Tudom, csak… szeretném hinni, hogy méltó vagyok az örökségemre, amúgy meg… A tündék mágiája csődöt mond nálad, így csupán sejtem, hogy mi járhat a fejedben… Néha szívesen belenéznék a gondolataidba! – suttogta talányos arckifejezéssel, miközben a tekintetemet fürkészte. 


Valahogy furcsa, ismerős érzésem támadt. Az Ariellel lefolytatott beszélgetésünk jutott eszembe, amikor megmentettem őt a gázlónál. Akkor az ő lényéből is hasonló érzelmek áradtak felém. Kíváncsiság és még valami más is… 


- Látom, kipihentétek magatokat! – csattant a kapitány energikus hangja és kinyújtóztatta, alvástól elgémberedett végtagjait. – Ha nem akad egyéb dolgotok, akkor talán el is indulhatnánk. A hegy közel van, az időnk pedig vészesen fogy… 


Igazat adtam neki és sietve összeszedtük felszerelésünket. Némán és gyorsan készülődtünk, egy fertályóra múltán pedig nekivágtunk a hegy meredek emelkedőjének. 


bel_corma•  2015. április 13. 20:48

Vérrel írt krónikák - 15. rész

Hat láb magas lény volt arányos testalkattal, ám az emberekkel való hasonlósága itt véget is ért. Bőre és varkocsba fogott, hosszú haja lángvörös színben tündökölt, tekintete pedig a ragadozók szemének sárga tüzével világlott. Homlokából sarjadó, hátrafelé ívelő szarvai az egyistenhívők templomi freskóinak gonosz teremtményeire emlékeztettek engem. Akár tudatlan vadállatnak is gondolhattam volna őt, ám a lényéből áradó gonosz intelligencia még ilyen távolságból is megkérdőjelezhetetlen erővel áradt felénk. Elegáns, fekete ruhát viselt, ami arra utalt, hogy magasabb rangot tölthet be ennek a sötét világnak a hierarchiában. Megesküdtem volna rá, hogy elmosolyodik ahogy megforgatta az ujján vörös fénnyel derengő gyűrűjét, a föld pedig újra megremegett a lábunk alatt. 


Otromba fej bukkant fel az emelkedő gerince mögül. Imbolyogva hágott egyre magasabbra és hamarosan megpillantottuk a hozzá tartozó ormótlan testet és a vastag, cölöpszerű lábakat is, melyeken felfelé küzdötte magát a laza, törmelékes talajon. Külsőre leginkább egy balrogra emlékeztetett engem és bár méretben nem vetekedhetett vele, tízlábnyi magasságával még így is tekintélyt parancsoló jelenség volt. Pusztító céltudatossággal, döngő léptekkel tört előre és akkor sem lassított, amikor felért a sziklaplatóra. Amint a fókuszába kerültünk felhördült és a folyó irányába ereszkedve, toronyiránt megindult felénk. 


A félelem árnyéka tudatom peremén várakozott és minden vágya az volt, hogy sötét felhőként szétterülve, elmémre telepedjen. Egy apró megingásra várt csupán, ám én nem adtam meg neki ezt a lehetőséget. A földre szórt holmim között kezdtem keresgélni. Amelia közelebb lépett és letérdelt mellém. 


- Mit is keresünk pontosan? 

- Ezt itt! – mondtam diadalmasan és felmutattam neki a diónyi méretű, vörös fénnyel izzó kristálygolyókat. Négyet számoltam össze belőlük és ahogy a markomban morzsolgattam őket éreztem a mélyükben éledő haragos morajlást. 

- Olyan mintha börtönbe zárt sárkánytűz lenne – suttogta a lány megbabonázva és óvatosan elhúzta a tenyerét a varázstárgyak felett. 

- Mert az is! – feleltem neki mosolyogva és kettőt a markába nyomtam. – Mennyire bántok ügyesen az íjjal? 


Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam a felesleges kérdést. A kapitány magabiztos mosolya többet mondott nekem minden szónál. 


- Tündék volnánk, nem emlékszel? Íjjal a kezünkben jöttünk a világra! 

- Remek – zártam rövidre a beszélgetést és a maradék két golyót Narmiraen tenyerébe ejtettem. – Bízom benne, hogy a démonok másféle módon próbálnak meg majd átkelni a folyón, mint ahogyan mi tettük. Ha így lesz, akkor elegendő egy jól irányzott lövés, az erős sodrás pedig majd elvégzi a többit… 


Odaát újra mozgolódás támadt és láttam, hogy a démonúr is leereszkedett a folyó partjára. Tízhüvelyknyi hosszú, ezüstösen csillogó pálcát varázsolt elő köpenye mélyéből és ugató hangokat felböfögve, határozott mozdulattal a víz irányába sújtott vele. Éreztük a föld remegését a talpunk alatt, ahogy a folyómeder ropogva megemelkedett és hamarosan egy mesterséges gázló világosan derengő körvonalai törték meg a mocskos habok őrült rohanását. A gerincén átfutó víz gyöngyözéséből ítélve nagyjából két lábnyira húzódhatott a felszíntől. 


- Megemelte a gázlót, amin átkeltünk… - lehelte Amelia és nagy álmélkodásában még a száját is eltátotta. – Nagyon ügyes! 

- Roppant erőknek parancsol… – dörmögte a kapitány és homlokán elmélyültek a ráncok. 

- Csak nem félsz a haláltól? – suttogta Ariel gonoszkodva, mire a tünde szeme haragosan megvillant. Dühös szavak készültek kitörni belőle, amikor észrevettük, hogy a csatlós belegázolt a vízbe. 


Vastag lábai biztonságosan rögzítették őt az aljzathoz. A sodrás még így is elég erős volt, ezért – szerencsére – csak lassan haladt előre a csúszós mederben. Két kisebb termetű denevérfajzat is csatlakozott hozzá. Ezek a farkas méretű, fekete szőrrel borított, ocsmány figurák most a vállára telepedve, dühös csiripeléssel nyújtogatták a nyakukat felénk. Sárga szemeikben félelemmel vegyes gyűlölet izzott. 


A tündék gyors, gyakorlott mozdulatokkal nyílvesszőik hegyéhez rögzítették az energiagömböket. Felajzották íjaikat és csak a jelemre vártak. A teremtmény már majdnem elérte a folyó közepét, amikor bólintottam. 


Amelia lövése hajszálpontos volt. A nyílvessző a démon egyik szarvának a tövébe fúródott, az azt követő robbanás pedig kiszakított egy darabot a szörny arcából. A balrog megingott, ám végül sikerült talpon maradnia. A nyakán és a mellkasán lefelé csorgó agyvelődarabkákkal mit sem törődve, dühösen elbődült. Újra mozgásba lendült és ezúttal még elszántabban, haragtól elvakultan gázolt előre a vízben. 


Azt hittem, Narmiraen lövése lesz majd a kegyelemdöfés, ám tévedtem. A nemes látta, hogy mire készülünk és a kecses ívben aláhulló nyílvessző becsapódása előtt hangos szisszenéssel lendítette meg a pálcáját. 


Éles pendülés hallatszott, ezzel egyidőben pedig hatalmas robbánás reszkettette meg a levegőt. Éreztük a lökéshullámot, a kristálygolyóból kiszabaduló, narancsszínű lángfolyam pedig kupolaszerűen körbefolyta a kreatúrát, majd lassan elenyészett. A förtelem nem lassított és már felfelé kapaszkodott az egyre sekélyebbé váló folyómederben. 


- Képtelenség áttörni a védelmét… - suttogta a királylány lemondóan. Karja lehanyatlott és leeresztette az íját. 

- Talán mégsem… 


Éreztem, hogy a remény újra feléled lelkemben, ahogy ráeszméltem a démon helyzetének kilátástalanságára. 


- A varázslat, amellyel átformálta a folyómedret, az ő erejét is alaposan kimerítette. Csak másodpercekre képes fenntartani a pajzsot, ezért jól kell időzítenie, ám a robbanás után így is összeomlik majd a varázslata. Talán fél percbe is beletelik, mire újból felépíti a falat! 

- Arra gondolsz, amire én? – dörmögte a kapitány elégedetten és megropogtatta az ujjait. 

- Szerintem, igen… - suttogta a lány. – Késleltetve lőjük ki az utolsó két nyílvesszőt! 


A csatlós az út háromnegyed részét is megtette már, mire a tündék újra felajzották íjaikat. Előbb Narmiraen nyílvesszője röppent a magasba, majd egy szemvillanásnyi idővel később Ameliáé is követte azt. 


Lágyan hulltak alá és az első lövés újra elhalt az erőtér mágikus védelmén. Láttam, hogy a kristályos plazma pislogva halódik, amikor a második lövés végre célba talált. 


Pontosan a homloka közepén fúródott a monstrum koponyájába. A robbanástól eltűnt a fej, a magatehetetlen torzó pedig lassan oldalra hanyatlott. Hatalmas döndüléssel csapódott a hullámokba és hamarosan elnyelte a feketén fodrozódó víz. 


A két, denevérszerű valami visítva csobbant bele a habokba és egy tőlünk kissé távolabb fekvő partszakaszt megcélozva taposni kezdték a zavaros vizet. Az egyiket szinte rögtön a mélybe rántották a lidércek, ám a másik már közel járt a szárazföldhöz és – a sekély vízben lefolytatott ádáz közelharc után – prüszkölve kapaszkodott fel a lejtőn. Néhány fehér kéz még utánakapott, ám a teremtmény gyorsan mozgott és hamarosan már biztonságos távolságra került tőlük. Épp felért a kaptató tetejére, amikor a kapitány egy jól irányzott lövéssel megpróbálta leteríteni. 


A szörny valamiféle vad, emberfeletti ösztöntől hajtva megérezte a nyílvessző halk szisszenését és a találat előtti pillanatban a földre kushadt. A vessző szilánkokra tört egy elcsorbult, fekete sziklán, a förtelem pedig tűhegyes fogait kivillantva, ránk vetette magát. 


Ameliát vette célba. Gyors támadás volt, így a királylánynak annyi ideje maradt csupán, hogy eldobja íját és tőrt rántson. Megpróbált elhajolni a felé száguldó ragadozó elől és becsületére legyen mondva, hogy majdnem sikerült is neki. A vérére szomjazó fogak a levegőben csattantak össze ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még a lány állt, a jókora test lendülete azonban így is elsodorta őt. Az oldalára zuhant, tőre pedig kifordult a kezéből és pörögve messzire repült. Sietve odébb gördült, így sikerült elkerülnie az újból felé kapó, tűhegyes agyarakat. 


Szisszenő hang hallatszott, amit hangos koppanás követett, ahogy Ariel sebtében elhajított dobótőre lepattant a lény vastag, csontos koponyáról. A démon megtántorodott egy pillanatra.  Apró megingás volt csupán, ám a biztos kezű erdőjáró kíméletlenül kihasználta a kínálkozó lehetőséget. Ezúttal nem hibázott és fekete tollú nyílvesszője mélyen a szörnyeteg oldalába fúródott. 


A denevér vért okádva omlott a földre, épp a lány mellett. Haláltusájában még megpróbálta megharapni, amikor Ariel újabb dobótőre a jobb szemgödrén át az agyába hatolt. A fekete bundás test még rángatózott egy ideig, azután végleg elcsendesedett. 


Narmiraen odaszaladt hozzá és a kezét nyújtotta a trónörökösnek, ám az ingerülten utasította el a segítséget. A férfi nem értette a dolgot és megpróbálta lecsillapítani a lányt. 


- Minden rendben van, már vége… 

- Semmi nincs rendben! – kiabálta Amelia dühösen, ám hangjában már a sírás zöngéi is ott remegtek. – Ez… megharapott! 


Láttam, hogy bal karján vércsík fut lefelé, ő pedig remegő kézzel próbálja meg kipattintani a jobbjában szorongatott gyógynövényes fiola dugóját. A kapitány kikapta a kezéből, kibontotta és sietve a sebre szórta a sárgás port. A királylány feljajdult, én pedig megéreztem az égő hús semmivel össze nem téveszthető, gyomorforgató szagát. 


- Mi ez? – kérdeztem bizonytalanul. 

- Fertőtleníti a sebet – mondta a férfi komoran és kulacsából vizet löttyintett a lány karjára. Ügyesen lemosta róla a sárga port, én pedig döbbenten láttam, hogy a harapás nyoma szinte teljesen eltűnt, csupán halovány, rózsaszín heg utalt a korábbi sérülésre. Amelia érdeklődve nézte a férfi ténykedését és halkan beszélni kezdett: 


- A legendák szerint a vámpírok ősei is erről a létsíkról származnak. Ki tudja, talán az istenek ezért száműzték ide Elinort is… Ha ez igaz és ez egy vérszívó volt, úgy a hercegkisasszonyra nehéz napok várnak! 

- Köszönöm! – suttogta Narmiraen. 


A nő értetlenül megrázta a fejét. 

 

- Ugyan mit? 

- Azt, hogy megmentetted az életét… 

- Ami azt illeti… Az a dög már halott volt, csak még nem fogta fel a dolgot! 


Már nem nagyon figyeltem rájuk. A túlpartot fürkésztem ám a démonúrnak mostanra már nyoma veszett. Reméltem, hogy végre jobb belátásra tért és felhagyott az üldözésünkkel. 


- Szerinted találkozunk még vele? – kérdezte az erdőjáró, miközben a vállára kanyarította az íját. 

- Ha őt is annyira kimerítette a mágia használata, mint engem, akkor nem hinném… 

bel_corma•  2015. március 22. 20:32

Vérrel írt krónikák - 14. rész

A nagy sietség miatt csúszva – mászva ereszkedtünk le a laza törmelékkel borított, lankás hegyoldalon. A túlpartot kémleltem, majd újra a dombok irányába néztem. Láttam a távolban felszálló vörös porfelhőt és hallani féltem a forró szél által felénk sodródó hangokat is. Sietve elhadartam egy mágikus mantrát és hagytam, hogy a fejemben kavargó, vészterhes gondolatok feloldódjanak az éter lágy hullámaiban.

 

Leemeltem az egyik, nyakamban lógó hosszúkás, áttetsző kristályt és sietve Ariel kezébe nyomtam. Rosszat sejtve nézte a számára ismerős holmit.

 

- Ugye, ez nem az, amire gondolok?

- De igen. Te leszel nekünk a fény az éjszakában! – mondtam nevetve, majd a többiek felé fordulva, komolyabb hangon folytattam: - Képesek vagytok irányítani az anyagot?

- Ha megkérjük rá, engedelmeskedik nekünk… - mondta Narmiraen tűnődve. – Egy ideig legalábbis!

- Mire gondolsz pontosan? – kérdezte Amelia az arcomat fürkészve.

- Kört formálunk és létrehozunk egy telekinetikus erőteret. Ha öt percig kitart, már nyert ügyünk van. Annyi idő alatt átkelhetünk a folyón!

- Igen… működhet a dolog! – a kapitány arcán felderengő mosolyt vehettem akár beleegyezésnek is.

- Szerintem ott kellene próbálkoznunk…

 

A vámpír egy kiugró szikla tetején guggolt és a folyó egy távolabbi pont felé mutatott, ahol a feketén száguldó habok gyöngyözve törtek meg a meder egyenetlenségén. Szememet erőltetve sikerült kivennem az aljzaton húzódó, sekélyebb részt, mely világosan derengett a sötét vízben. Amelia követte a tekintetemet, majd szeme sarkából jelentőségteljes pillantást vetett rám és ajkán halvány félmosollyal bólintott:

 

- Mire várunk még?

 

***

 

Ariel idegesen morzsolgatta a tenyerébe simuló, négy hüvelyk hosszú, áttetsző kvarckristály. Körbeálltuk őt, majd egymás kezét megfogva zártuk le az alakzatot. Narmiraen szemmel láthatóan élvezte a nő zavarát, mert cinkos módon rákacsintott és ingerkedve hozzátette még:

 

- Nem aggódj, majd mi vigyázunk rád!

 

A vámpír válasz helyett elvigyorodott és a pillanat törtrészéig kivillantotta pengeéles szemfogait. Az egész közjáték néhány másodpercig tartott csupán, mielőtt szemünket lehunyva alámerültünk az éter hullámaiba.

 

Összpontosításunk eredményeként a levegő megsűrűsödött, szinte cseppfolyóssá vált körülöttünk. Az újabb, talajt megremegtető bömbölés ezúttal közelebbről hallatszott, ám én érzékeim peremén túlra száműztem a gyűlölettől izzó hangot. Amikor újra kinyitottam a szemem, már áttetsző, kristályos erőtér ragyogott körülöttünk. Óvatosan gázoltunk bele a vízbe, mindvégig ügyelve arra, hogy ne szakítsuk meg a kört. Ariel kezében nyersfehér fénnyel izzott fel a kő, majd lassan elnyeltek minket a piszkos habok.

 

Az út leginkább egy szürreális álomra emlékeztetett engem. Lassan araszoltunk előre, a kristály sápadt fénye pedig kísérteties, torz árnyakat festett kupolánk boltozatára. Időről – időre lidérces arcok nyomódtak neki nedvesen csusszanó hanggal az erőtér áttetsző falának. Érezték, hogy élet remeg a pislogó fénnyel világló, aprócska kupola alatt, irigységgel vegyes gyűlöletük pedig arra ösztönözte őket, hogy elpusztítsanak minket.

 

Szerencsére képtelenek voltak dacolni a folyó erejével, így néhány másodpercig kapaszkodtak csupán a kristályfalba, mielőtt végleg elnyelte őket a feneketlen sötétség.

 

A talaj emelkedni kezdett a lábunk alatt, míg végül az erőtér teteje is áttörte a víz felszínét. A kristályos plazma már pislogva halódott körülöttünk, amikor felkapaszkodtunk a meredek partoldalon.

 

Ariel maradt utoljára. Épp nekiállt, hogy megmássza az apró kövekből álló, laza törmeléket, amikor újabb üvöltés reszkettette meg a levegőt. Ezúttal a talaj is megremegett a lábunk alatt, az omlatag mart pedig elkezdett lefelé csúszni és a tehetetlen nőt is magával sodorta. Láttam, ahogy a hátára fordult és kétségbeesetten próbálta meg visszanyerni az egyensúlyát, ám így is derékig merült a mocskos vízbe. Sikerült megkapaszkodnia egy csonka sziklában és felfelé húzta magát. Úgy tűnt, sikerrel jár, amikor egy mészfehér bőrrel borított, csontos ujjú kéz nyúlt ki a habokból és elkapta a vámpír bokáját. Ariel egy jól irányzott rúgással megszabadult tőle, ám az elsőt újabb kezek követték és hamarosan már lidércek gyűrűjében vergődött. Némán küzdött az életéért és csak emberfeletti ereje miatt volt még képes kitartani. Letérdeltem a meredély szélén és azt latolgattam, miképpen segíthetnék neki. Fejemben egymást kergették a gondolatok, és már azon voltam, hogy leereszkedem a mélybe, amikor egy éles hang visszarángatott a valóságba.

 

- Hagyd! – kiabálta Amelia és a csuklómat keményen megmarkolva próbált meg elrángatni az omlatag part közeléből.

- De…

 

Végre sikerült elkapnia a tekintetemet. Láttam, hogy ajka vékony vonallá keményedett és megrázta a fejét. Amikor megszólalt, szavai hidegen koppantak:

 

- Tudod, hogy ő is itt hagyna minket!

 

Kétségbeesetten pörgő agyam sorra vett minden lehetőséget, amivel megmenthetném a nőt. Már majdnem feladtam a reményt, amikor észrevettem, hogy a kvarckristály még mindig a nyakában lóg.

 

- Le tudod lassítani a zuhanásomat? – kérdeztem, miközben kapkodva szabadultam meg minden olyan holmimtól, ami fölös súlyt jelentett számomra.

- Csak annyira, hogy puhán ereszkedj le a lejtőn… Nem sok erőm maradt!

- Akkor csináld… Rajta!!!

 

A lány lehunyta a szemét és halkan kántálni kezdett, én pedig a mélybe vetettem magam. Lábaim könnyedén érintették a talajt és félig csúszva, félig lebegve szánkáztam lefelé a lejtőn. Tudtam, hogy pontosan kell időzítenem és csak Ariel sziklájánál akasztottam meg a lendületemet. Gyorsan leguggoltam, így sikerült megőriznem az egyensúlyomat, majd ugyanazzal a mozdulattal lenyúltam és megragadtam a vámpír nyakában lógó kristályt. Forrón lüktetett a tenyeremben én pedig maradék energiámat felhasználva szabadjára engedtem a belsejében lüktető erőt.

 

Olyan volt, mintha egy apró nap ragyogott volna fel a tenyeremben. Lehunytam a szemem, ám a fehér ívfény még a szemhéjam mögött is égette a retinámat. Tíz szívdobbanásnyi ideig tartott az egész, azután a kő fénye pislogva kihunyt.

 

Amikor kinyitottam a szememet, a fantomoknak nyomát sem láttam. Csak kesernyés, kékesfehér füst terjengett a víz fölött, én pedig lenyúltam és végre sikerült megragadnom Ariel kinyújtott kezét. Felhúztam magam mellé az apró párkányra és mivel a varázslat az összes energiámat felemésztette, egyelőre tétlenségre voltunk kárhoztatva. Egymásba kapaszkodtunk és igyekeztünk megőrizni az egyensúlyunkat. Percek telhettek el így amikor észrevettem hogy a nő, fejét oldalra billentve, engem figyel. Zavarva ejtett ez a kendőzetlen érdeklődés, amely társamra – eddig legalábbis - egyáltalán nem volt jellemző. Arcvonásai ellágyultak kissé a szemében pedig idegen érzés visszfénye tükröződött. Végül halkan felnevetett:

 

- Tudod, milyen mókás képet vágsz most?

- Én csak… nem tudtam hová tenni a viselkedésedet. Sehol egy cinikus megjegyzés, vagy egy csípős tréfa…

- Létezik egy ilyen arcom is, csak keveseknek mutatom meg.

- Ez lenne a hálás Ariel? – kérdeztem mosolyogva.

- Minden okom megvan rá, hogy hálás legyek, nem igaz?

 

Halk, súrlódó neszre figyeltem fel, a következő pillanatban pedig egy vastag kötél ereszkedett alá a meredek partoldalon. Kinyújtott kézzel elértem és viszonylag hamar sikerült is felkapaszkodnunk rajta.

 

Narmiraen leoldozta az egyik obszidiántűre csomózott kötelet és vigyorogva kezdte el feltekerni a hasznos holmit.

 

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdeztem tőle értetlenül.

- Olyan jól elrejtettem, hogy alig sikerült megtalálnom… - mondta a kapitány szabadkozva.

 

Válaszra nyitottam a számat, ám sietve vissza is nyeltem a szavakat. A többiek követték a tekintetemet és végre meglátták a túlparton némán várakozó, magányos alakot…

 

 

bel_corma•  2015. március 20. 16:50

Vérrel írt krónikák - 13. rész

Őrült versenyfutás vette kezdetét köztünk és a démonok között. Mágiánk egy részét is feláldoztuk a gyorsabb haladás érdekében, mégsem tudtunk egérutat nyerni üldözőink elől. Igaz, ők sem jutottak közelebb hozzánk, ám tudtam, hogy a számunkra idegen terepen nem sokáig halogathatjuk majd az elkerülhetetlen harcot.

 

Lopott órákra pihenhettünk meg csupán, ám a közelgő iszonyat ígéretétől mérgezett álmaink nem hoztak számunkra megnyugvást. Törötten és fáradtan eszméltünk fel felszínes szendergésünkből, majd élőhalottak módjára, akaratunkat megfeszítve vetettük bele magunkat újra a rohanásba. A feszültséggel teli órák lassan egyetlen, összefüggő rémálommá olvadtak össze.

 

Az egyetlen, aki viszonylag jól viselte a megpróbáltatásokat, az Ariel volt. Boldogan vállalta magára a felderítő szerepét, mi pedig – szorongatott helyzetünkben – kénytelenek voltunk megbízni benne.

 

Kétnapnyi erőltetett menet után, végül egy magas sziklaplatóra értünk, az elénk táruló látványtól pedig elakadt a szavunk…

 

A mélyben roppant, fekete folyam hömpölygött komoran és vészjóslóan. Még ilyen távolságból is jól kivehetőek voltak a tintaszínű vízben sodródó emberi lelkek egykoron fehér, mostanra azonban már mocskoszürkévé sápadt kontúrjai. A piszkos habokból időnként felbukkant egy-egy elkínzott arc, én pedig elhűlten néztem a néma sikolyra nyíló, fekete üregként tátongó ajkakat és a csillagtalan éj sötétjét tükröző kifejezéstelen, halott szemeket. Reménytelen küzdelmük mindig pillanatokig tartott csupán, azután halk sóhajjal újra magába nyelte őket a feneketlen mélység.

 

- Mi az ördög… - leheltem döbbenten és önkéntelenül megszorítottam a nyakamban lógó, oltalmazó amulettet.

- A Gash’ Gar magához szólítja a kárhozottak lelkeit… - suttogta Nikodémusz. – Kilúgoz belőlük minden emberi érzelmet, hogy azután a saját képére formálja őket.

- Átformálja őket, de… mivé? – kérdezte Ariel kíváncsian, miközben leguggolt a meredély szélén és beleszimatolt a levegőbe.

- Újszülött démonokká, hogy azután szétszórja őket a köztes dimenziókban.

- Hogy lehet az, hogy te nem vagy köztük? – Amelia értetlenül megrázta a fejét és tétován a víz felé intett.

 

Az öreg nem felelt azonnal, csak megnyalta cserepes ajkát, majd tűnődve megsimogatta a jobb kézfején izzó, vörös szimbólumot. Amikor újra megszólalt, hangja már magabiztosan csengett:

 

- Azt hiszem, a bélyeg miatt van, amit a démonszuka rám tett. A tizenhármak hívása erős, de a jel segítségével képes vagyok dacolni az akaratukkal…

- A sötét tizenhármakra gondolsz? – kottyantotta közbe Narmiraen. – A vigasztalanokra?

- Igen, talán ti is ismeritek a történetüket… Úgy tartják, valaha angyalok voltak, akik később fellázadtak az égiek irányítása ellen. Árulásukat kezdetben siker koronázta és tizenhárom napon át voltak ég és föld urai. A krónikák szerint ezen idő alatt egyetlen lélek sem halt meg, vagy született újjá a világunkban. Az isteni törvényekkel együtt a természet rendje is megszűnt létezni. Sötét, csillagtalan éj borult a földre, a szabadban pedig gonoszsággal megfertőzött, tisztátalan kreatúrák kóboroltak áldozataik után kutatva. Az emberek egyetlen menedéke az imádság és az isteneik visszatértébe vetett hit volt csupán.

- Mi történt azután? – kérdezte Ariel, miközben egy fekete kendővel hátrakötötte a haját.

- Alea-Mithra maga köré gyűjtötte félisten ivadékait és azokat az angyalokat, akik ezekben a sötét időkben is hűen kitartottak mellette és megütközött a gonoszság ivadékaival. Egy napon és egy éjszakán át folyt a küzdelem, melynek során a kristályvilágok fátylai felhasadtak.  Istenek veszítették el erejüket, vagy idegen dimenziók urai rekedtek a mi világunkban. Az istennő és szövetségesei végül diadalt arattak a gonosz fölött és létrehozták a Gash’ Gart, hogy azután ide száműzzék a pártütők hordáit. Kialakult egyfajta egyensúly, melynek törvényei szerint a tiszta lelkek a mennyekbe kerülnek, a bűnnel megfertőzött entitások pedig itt végzik… - az öreg hangja rekedt volt, ahogy reszkető kezével a folyó irányába intett, majd önkéntelen mozdulattal megdörzsölte a bőrén lüktető ábrát.

 

Tekintetemet nem kerülte el a gesztus és felfigyeltem rá, hogy szeme ugyanolyan tompán fénylik most, mint pár nappal ezelőtt. Egy hirtelen sugallat hatására úgy döntöttem, újra próbát teszek vele. Összpontosítottam és mentális energiáimat egy pontba sűrítve megpróbáltam behatolni elméjének bonyolult útvesztőjébe. Újra falakba ütköztem, ezzel egyidőben pedig láttam, hogy Nikodémusz bélyege haragosan felizzik.

 

Az elmúlt napok zavaros történései nyomán feltámadó megfoghatatlan, rossz előérzet most fájó bizonyossággá érett bennem. Villámgyors mozdulattal torkon ragadtam a férfit és kíméletlenül nekipréseltem az egyik fekete obszidián oszlopnak. Tőrömmel apró vágást ejtettem az arcán és hagytam, hogy fegyverem szörcsögve szívja magába a sebből kibuggyanó fekete cseppekkel együtt elfolyó életerőt. Az öreg térdei megrogytak, tekintete pedig megfakult, így jobbnak láttam, ha megszakítom a kapcsolatot, ám a pengét továbbra is a nyakánál tartottam.

 

- A démonok a rajtad lévő rúnát követik! – hangom most hideg volt és érzelemmentes.

- Sajnálom… - hebegte az öreg. – Ezer fájdalommentes évet ígértek nekem, ha a nyomotokra vezetem őket. Tudod te, milyen hosszú ezer év? Ezen a helyen különösen az…

 

A halk, surranó nesz árulkodó volt számomra. Elmosódott, szürke árny mozdult tőlem jobbra, mely egy szemvillanásnyi idő alatt elérte az öreget. Annyi időm maradt csupán, hogy hátralépjek, amikor a vékony nyak száraz roppanással oldalra bicsaklott. Még láttam, ahogy Ariel fogást vált a férfin, azután körvonalai újra elfolytak. Ezúttal nedves reccsenés következett, az áruló feje pedig pörögve repült a levegőbe, majd a mélyben tomboló, fekete habokba hullott. Haldokló torzója vért köpködve, rángatózva omlott a földre.

 

A vámpír levegő után kapkodva állt a test fölött, majd nyelve hegyével megízlelte az ajkán szétkenődött vérmocskot. Láttam, hogy fekete szeme körül elmélyülnek a márványfehér bőr alatt lüktető vénák sötét kontúrjai. Végül megrázta a fejét és amikor rám nézett, tekintete már újra a borostyán színében derengett. Hangja fáradtan ám magabiztosan csengett:

 

- Csak lelassított volna minket, ha pedig elengedjük, akkor első útja a démonokhoz vezet! Tudod, hogy nem volt más megoldás…

- A mi fejünket is letéped majd, ha megéhezel? – kérdezte Narmiraen gúnyosan.

 

A nő – meglepetésemre – csak vállat vont és elmosolyodott.

 

- Miért, lenne rá okom?

Ebben a pillanatban öblös üvöltés rázta meg a sziklákat a talpunk alatt. Véres kínhalál ígérete remegett benne és csak lassan, vontatottan halt el a távolban. A közeli dombok mögül érkezett és gyorsan véget vetett torzsalkodásunknak.

 

Nem mertem szavakba önteni azt, amit mindannyian tudtunk már. Torkom összeszorult és meglazítottam a hüvelyében fekete pengémet.

 

- Ha igyekszünk, talán még sikerül átkelnünk a folyón, mielőtt ideérnek!