Vérrel írt krónikák - 24. (befejező) rész

Mikor Arielt megtaláltuk, már eszméleténél volt és félig sikerült is kiásnia magát a romok alól. Nem fogadta el a segítségünket és végül saját erejéből állt talpra.

 

- Lemaradtál a győzelmünkről! – mondta Amelia vigyorogva.

- Kissé elfoglalt voltam – morogta a vámpír és rezzenéstelen arccal, gyakolott mozdulattal tette helyre kificamodott könyökét. – Egyébként, pontosan ráláttam a térre!

- Sajnálom, hogy nem ízlelhetted meg Elinor vérét, de talán...

- Ugyan, emiatt ne aggódj! Híres vagyok a türelmemről, időm pedig, mint a tenger, bár...

- Igen?

- Szívesen orrba vágtam volna azt az öntelt némbert! – mondta megenyhülve és ránk villantotta jellegzetes, farkasmosolyát.

- Most, hogyan tovább? – kérdezte a lány és fáradtan lehuppant egy törött oszlopra.

- Először is, valahogy haza kellene jutnunk, azután pedig... Azt hiszem, érzékeny búcsút veszek tőletek.

- Nem tetszett neked, a jó kislány szerep? – mondtam gonoszkodva, ám ezúttal nem sikerült kihoznom őt a sodrából. Ismerte már ezt a trükkömet és halványan elmosolyodott.

- Ugyan, a végén még megrontottalak volna! Maradj csak a jó oldalon, az való neked, amúgy meg... a szérum is elfogyott.

- Készítek neked másikat.

- Az... már nem lenne ugyanaz!

- Visszatérsz hát a régi életedhez... – suttogta Amelia szomorúan. – Kicsit sajnálom a dolgot!

- Hová lett Goarm? – Arielnek végre feltűnt, hogy sehol sem látja a fickót.

- Csak nem engem kerestek?

 

Mintegy végszóra, a bérgyilkos is megérkezett. Eléggé megviselt állapotban volt, bal szeme helyén pedig véres kráter tátongott, foghíjas mosolya mégis régi fényében ragyogott. Ujjai között egy vaspálcát forgatott, amely, valahogy nagyon ismerős volt számomra.

- Az nem a... démonúr botja?

- De bizony, hogy az! – kontrázott Goarm és egy laza mozdulattal felém hajította a számomra oly értékes holmit. Ügyesen elkaptam a levegőben és egy ideig kedvtelve méregettem a súlyát a tenyeremben, azután újra a fickóhoz fordultam.

- Hogyan sikerült elvenned tőle?

- Az elején, még kicsit rúgkapált szegény, a végére azonban egészen elcsendesedett. 

- Már majdnem lemondtam rólad!

- Ugyan, hiszen te magad mondtad, hogy van remény számomra.

- Egy lehetőség csak annyit ér, amenyitt megvalósítunk belőle, te pedig helyesen döntöttél!

 

Amelia aggodalomtól terhes hangja rángatott vissza minket a valóságba.

 

- Hogy a fenébe fogunk hazajutni?

 

Nem hagytam, hogy lelombozza a jókedvemet. Megvontam a vállamat és fáradtan, ám annál elégedettebben mosolyodtam el, immáron sokadszor.

 

- Az már, egy másik történet lesz majd!

 

Vége