Horror 18+

Ed kedvenc kanapéján üldögélt és az éjjeli lámpa halovány fényében gyönyörködött az akváriumban úszkáló neonhalak játékos táncában. Épp megízlelte a kelyhében hullámzó, minőségi, száraz vörösbort, amikor megütötte fülét a furcsa zaj. 

Halk kattanás volt, olyasféle hang, mint amikor valaki bezárja az ablak nyitott tábláit. 

"Talán egy betörő az!" 

A semmiből jött a gondolata, ám gyorsan el is hessegette azt. Igen, biztosan csak a huzat csapta be az ablakot. 

A surranó nesz gyorsan észhez térítette és látómezeje peremén érzékelte azt a villámgyorsan mozgó, elmosódott foltot, amely azután emberi formát öltve megpihent a nappali közepén. 

A gyér fényben nehezen tudta csak kivenni az fickó arcvonásait, ám így is látta, hogy egy betegesen sápadt bőrű, ösztövér férfi figyeli minden mozdulatát. Írisz nélküli, feneketlen kútként csillogó tekintete láttán önkéntelenül megborzongott. Tudatalattija megérezte a másikból felé áradó, vadállati erőt és egyelőre óvakodott attól, hogy bármilyen hirtelen mozdulatot tegyen. 

"Olyan, akár egy vámpír!" 

- Igen, helyes a megérzésed! 

Ed megdöbbent a reszelős hang hallatán és úgy döntött, hogy ideje újra nagyot kortyolnia a borból. Amikor végre sikerült megszólalnia, hangja már ugyanolyan rekedt volt, mint a házában settenkedő, hívatlan látogatóé. 

- Olvasol a gondolataimban? Ha nem tudnám, hogy csak a fáradt elmém szüleménye vagy, azt mondanám, hogy te... 

- Vámpír vagyok? - suttogta a másik, majd a férfi döbbent tekintete láttán halkan felkacagott. - Igen, olvasok a gondolataidban és nem, nem csak az agyad talált ki engem! 

- Most... megölsz, vagy mi lesz? 

- Egyből a lényegre, ez tetszik! Az igazat megvallva, lenyűgöz engem a felfogó képességed és okosabb is vagy, mint a legtöbb áldozatom. Ugye tudod, hogy van más lehetőség is számodra, mint a hullazsák? 

A férfi lassan hátradőlt kanapéján és nagyot sóhajtott. 

- Ha jól sejtem, dönthetsz úgy is, hogy vámpírrá változtatsz. 

- Mihez kezdenél ezzel a hatalommal? 

Ed némán töprengett egy ideig, majd tűnődve simított végig kristálypohara karcsú nyakán. 

- Igazándiból sohasem érdekelt túlzottan a hatalom. Mindig is befelé forduló, magamnak való emberként éltem az életem. Az egyetlen vágyam az volt, hogy megértsem létezésem és a világ működésének értelmét. 

- Te vagy ez első filozófus, aki az utamba akadt. Ez felettébb érdekes! Gyanítom, hogy te amolyan "örökké őrlődő, a lelkiismeretére hallgató" típusú ember vagy. 

- Tudod, a mai, sikerorientált társadalom nem sokra tartja a hozzám hasonlóan gondolkodókat! 

- Megmutathatnád nekik, hogy milyen értelmetlen a létük! Szembesíthetnéd őket... 

- Az ő döntésük, hogy tudatlanságban akarják leélni az életüket, én pedig tiszteletben tartom az akaratukat. 

- Vámpírként rengeteg időd lenne... 

- Időm? Ugyan, mire? 

- Nem is tudom, talán... a megvilágosodásra? Úgy tudom, hogy ti, spirituális emberek csak erre vágytok! 

- Ha ennyire tisztában vagy a spiritualitás alapvetéseivel, akkor azt is tudod, hogy nem árthatunk másoknak. Szerinted hogyan tudnék táplálkozni anélkül, hogy... 

- Tudtad, hogy a jó és a rossz illúziója csak itt, a dualitás világában létezik? 

A férfi nem szólt semmit, csak nagyot kortyolt a nemes nedűből. A vámpír úgy döntött, hogy folytatja a megkezdett gondolatmenetet: 

- Tudod, csak tapasztalás létezik, illetve az a megértés, amely ezek által születik meg az emberek lelkében. 

- Azt mondod, hogy kiléphetnék a sors kerekének a körforgásából? Felülemelkedhetnék mindezen? 

- Igen, bár személyes indítékaim is arra sarkallnak, hogy rábeszéljelek téged a vámpír-létre... 

Ed most válasz helyett csak kérdőn felvonta a szemöldökét. 

- Az igazat megvallva, nagyon kevés, hozzád hasonló, bölcs lélekkel van lehetőségem társalogni. Az öröklét néha nagyon unalmas tud lenni! 

- Soha nem fordult meg a fejedben, hogy feladod ezt az egészet és egyszerűen csak kisétálsz a napfényre? Nem akartad még feladni... 

- Számtalanszor gondoltam már rá. 

- Mi volt az, ami visszatartott téged attól, hogy megtedd? 

- Sok ember gondolja úgy, hogy megszentségtelenítjük Isten művét. Ám, ha ez valóban így van, akkor a Teremtő miért tűri el a létezésünket? Miért nem töröl ki minket végleg a lét örök körforgásából? 

A férfi - hogy leplezze kíváncsiságát - lassan előrehajolt és a dohányzóasztalon álló borospalackból újratöltötte a poharát. Sötét tekintete értőn csillogott. A lény most egészen közel hajolt az arcához és úgy suttogott a fülébe: 

- Rájöttem arra, hogy Isten is ugyanúgy tanulni akar, mint ti, egyszerű, földi halandók. Igen, az öreg bizony unatkozik és kíváncsi rá, hogy a hatalmunkat felhasználva, vajon mit hozunk ki ebből az általa kreált, földi létnek elnevezett szarságból! 

Ed keze megremegett, az elejtett kristálypohár pedig csilingelve robbant több tucatnyi, apró darabra a kemény márványpadlón. Tudta, hogy mi következik majd és annyi ideje maradt csupán, hogy szóra nyissa félelemtől kiszáradt ajkát. 

A vérszívó most tébolyult hangon felnevetett, majd rávetette magát a férfira és ínyéből előtörő, hatalmas szemfogait kíméletlenül mélyesztette bele annak védtelen nyakába.

- Mi lenne, ha logikusan közelítenénk meg a dolgot? Tudod, csak a biztonság kedvéért… 

Értetlenül vontam fel a szemöldökömet. Az igazat megvallva nem értettem, hogy pontosan mire gondol. Jó néhány nemes erénnyel ajándékozott meg az élet és – a lány szerencséjére – a türelem is ezek közé tartozott. 

- Mondd, mire vagy kíváncsi. 

- Pillanat… 

Feltolta az orrára vékonykeretes szemüvegét, és felütötte az eleddig a kezében szorongatott, bőrkötéses napló kemény fedelét. Úgy tűnt, előre bejelölte az általa keresett oldalt és akkurátusan megigazította a naplóba rejtett illatos, rózsaszín könyvjelzőt. Mutatóujját gyorsan végigfuttatta a lényegtelen információkat tartalmazó sorokon, míg végre megtalálta azt, amit keresett. Telt ajkai hangtalanul formálták a szavakat, ahogy minden idegszálával az olvasásra összpontosított. Gyorsan végzett és határozott mozdulattal összecsapta a könyv fedelét. Szemében immáron tudálékos kifejezés csillogott. 

- Hogyan működik ez az egész, úgy értem… Megtennéd a kedvemért, hogy elmagyarázod nekem lépésről-lépésre? 

- Nos, ha ettől jobban érzed magad… ám legyen! Először is, innod kell a véremből, azután… 

- Várj, ne rohanj annyira előre! Testmelegen kell meginnom, vagy hidegen is hatásos? 

- Aaa… Miért olyan fontos ez? 

- Nem említettem neked, hogy elsőéves medika vagyok az orvosi egyetemen? Hematológusnak készülök, így tudom, hogy a kihűlő vérben gyorsan beindulnak az alvadási folyamatok… 

- Értem, nem kell részletezned! – vágtam el a számomra lényegtelen információkat tartalmazó szófolyam útját és nagyot sóhajtottam. 

- Mindegy, milyen formában veszed magadhoz, de azért… melegen sokkal finomabb! Szóval… miután megittad, gyorsan felszívódik a testedben és bekerül a véráramba. Néhány órán át kering majd az ereidben, mielőtt végleg kiürül a szervezetedből. Ha ezen idő alatt halsz meg, akkor a vámpírvér ereje meggyógyítja a sérüléseidet és szó szerint visszahoz téged a halálból! Persze nagyon fontos a jó időzítés, különben… 

- Várj! Mindegy, hogyan pusztulok el? Nem akarok akadékoskodónak tűnni, de vannak olyan halálnemek, melyek felvetnek bizonyos kérdéseket. Például: mi történik, ha, mondjuk, átharapod a nyaki artériámat? Akkor a sajátommal együtt a vámpírvér is kiürül a testemből, és nem marad bennem semmi, ami visszahozhatna a halálból! Vagy… mellkason szúrsz és véletlenül esetleg a szívemet találod el! Úgy tudom, hogy szív nélkül még a vámpírok sem képesek életben maradni. 

- Persze a mellkas tiltott terület, de egyébként… bármilyen módon távozhatsz az élők sorából… Kielégítő számodra a válaszom? 

- Ühüm! – morogta a lány, miközben sebesen jegyzetelt a naplójába. 

Megdörzsöltem lüktető halántékomat és feltámadt bennem a kétség, hogy az égiek által nekem ajándékozott türelem vajon elegendő visszatartó erővel bír-e ahhoz, hogy ne tegyem meg a lánnyal az általa előbb említett dolgokat. Arcomon lassan kisimultak a feszültség szülte ráncok. Amikor újra megszólaltam, hangom már nyugodt és kiegyensúlyozott volt: 

- Hol is tartottam? Ja, igen! Szóval… miután magadhoz tértél, vagyis visszatérsz az élők sorába, nagyjából egy napod van rá, hogy kiteljesítsd az átváltozást. Ezen idő alatt meg kell ízlelned egy ember vérét, különben… 

- Különben? 

- …végleg meghalsz. Ezzel válik teljessé a folyamat, azután már… Más dolgokat kell majd megtanulnod. Tudod, olyanokat, mint megigézés, táplálkozás, emberfeletti érzékek használata és a többi. 

- Érdekesen hangzik… - mondta a lány tűnődve és újra felütötte naplója fedelét. Idegesítő kattanással élesítette töltőtollát, újra megigazította a szemüvegét, majd jelentőségteljesen rám nézett. 

- Mondd csak nyugodtan, én majd jegyzetelek! 

Vége

Megragadtam a vállát és a kelleténél kicsit erősebben megszorítottam. Elkerekedett szemmel, döbbenten nézett rám, én pedig reméltem, hogy végre sikerül kijózanítanom őt. 

- Azt hiszed, hogy ez valami játék? Úgy gondolod, hogy tovább élheted majd a bárgyú kis életedet, akár egy közhelyes tini-filmben? 

- Engedj el, ez már fáj! 

Lazítottam a szorításon és lassan kifújtam a levegőt. Halkabb hangon folytattam: 

- Rendben van, ha válaszolsz a kérdéseimre, akkor talán megfontolom a dolgot… Ne feledd, ez egy végleges döntés! Ha megteszem azt, amit kérsz tőlem, akkor többé már semmi sem lesz olyan, mint volt! 

Dacosan felszegte az állát, barna őzikeszemeiben pedig elszánt tüzek gyúltak. Úgy éreztem, készen áll rá, hogy minden hidat felégessen maga mögött. Lehet, hogy túl szigorú voltam vele az imént… 

- Jól van, mondjuk, hogy eleget teszek a kérésednek… Hogyan folytatnád az életedet azután? 

- Ez elég egyértelmű, nem igaz? Én lennék a legmenőbb csaj az osztályban! 

Csalódott grimaszom láttán értetlenül kifakadt: 

- Most mi van?! Szerintem ez egy tök természetes dolog lenne! A suliban legalábbis minden lány ezt csinálná! 

- Bántottál már valakit, úgy értem… okoztál már valaha komolyabb sérülést egy másik embernek? 

Értetlenül felvonta a szemöldökét és ajkát beharapva morfondírozott azon, hogy mi lenne a helyes válasz a kérdésemre. Végül, nagy nehezen kinyögte: 

- Izé… Nem. Ez baj? 

- Az ég szerelmére! Mégis, mit gondoltál, hogyan fogsz ezután… - ingerült intéssel szabtam gátat a belőlem kiáradni készülő, dühös szófolyamnak. Nagy levegőt vettem és sikerült nyugalmat erőltetnem magamra. 

- Lelkiismeret dolgában hogy állsz? 

- Nem értem, pontosan mire gondolsz? Tudod, néha olyan furcsákat kérdezel… 

- Jól van, a kedvedért elmagyarázom a dolgot… Mondjuk, hogy olyasvalakit bántasz meg, akit egyébként kedvelsz. Rosszul érzed magad a veszekedés után? 

- Háát… Azt hiszem… nem! – Pimasz, telt ajka diadalittas mosolyra húzódott. - Szeretek győztesen kikerülni minden konfliktushelyzetből. Tudod, imádom én irányítani a dolgokat! 

- Azt látom… - dünnyögtem, inkább csak magamnak és felsóhajtottam. – Képes vagy az elengedésre? 

- Aha! – vágta rá szinte gondolkodás nélkül. – Ha valami uncsi, akkor azt ki kell dobni a szemétbe! 

- Én az emberekre gondoltam… Mit éreznél, ha elveszítenéd a szeretteidet? 

- Az egyik nagyim tavaly halt meg… Sajnáltam szegénykét, mert aranyos volt, meg olyan finom sütiket készített, de… később rájöttem, hogy talán sokkal jobb neki így. Tudod, nagyon beteg volt már, folyton fájtak az ízületei… 

- Értem, nem kell részletezned, egyébként… a saját életedhez hogyan viszonyulsz? 

- Mmm… Mi van az életemmel? 

- Eldobnád magadtól, ha… úgy éreznéd, hogy a létezésed értelmét veszítette? 

Az őzikeszemekre méla fátyol borult és éreztem, hogy a lány minden képességét latba veti annak érdekében, hogy válaszoljon a kérdésemre. 

- Úgy gondolom, hogy van valami a halálon túl is… Nem tudom megmagyarázni a dolgot, csak valahogy… érzem! Megérted ezt? 

Némán bólintottam és gondolatban tisztelettel adóztam neki. Fiatal kora ellenére meglepő érettségről tett tanúbizonyságot. Persze voltak még hiányosságai, de utolsó válasza eldöntötte a kérdést. 

- Van még mit tanulnod, de… azt hiszem, alkalmas leszel a vámpír-életre! Újhold idején találkozunk majd ezen a helyen, én pedig megtanítok neked mindent, amire szükséged lesz ahhoz, hogy sikeres ragadozó váljon belőled. Nagyjából egy év múlva megkapod a napfény-gyűrűdet, az átváltozási rítusra pedig telihold idején kerül majd sor… Gratulálok az eljövendő életedhez! 

- Köszönöm! – a lány hangja céltudatosan csengett, ajkán pedig újra megjelent a diadalittas mosoly…

Mikor Arielt megtaláltuk, már eszméleténél volt és félig sikerült is kiásnia magát a romok alól. Nem fogadta el a segítségünket és végül saját erejéből állt talpra.

 

- Lemaradtál a győzelmünkről! – mondta Amelia vigyorogva.

- Kissé elfoglalt voltam – morogta a vámpír és rezzenéstelen arccal, gyakolott mozdulattal tette helyre kificamodott könyökét. – Egyébként, pontosan ráláttam a térre!

- Sajnálom, hogy nem ízlelhetted meg Elinor vérét, de talán...

- Ugyan, emiatt ne aggódj! Híres vagyok a türelmemről, időm pedig, mint a tenger, bár...

- Igen?

- Szívesen orrba vágtam volna azt az öntelt némbert! – mondta megenyhülve és ránk villantotta jellegzetes, farkasmosolyát.

- Most, hogyan tovább? – kérdezte a lány és fáradtan lehuppant egy törött oszlopra.

- Először is, valahogy haza kellene jutnunk, azután pedig... Azt hiszem, érzékeny búcsút veszek tőletek.

- Nem tetszett neked, a jó kislány szerep? – mondtam gonoszkodva, ám ezúttal nem sikerült kihoznom őt a sodrából. Ismerte már ezt a trükkömet és halványan elmosolyodott.

- Ugyan, a végén még megrontottalak volna! Maradj csak a jó oldalon, az való neked, amúgy meg... a szérum is elfogyott.

- Készítek neked másikat.

- Az... már nem lenne ugyanaz!

- Visszatérsz hát a régi életedhez... – suttogta Amelia szomorúan. – Kicsit sajnálom a dolgot!

- Hová lett Goarm? – Arielnek végre feltűnt, hogy sehol sem látja a fickót.

- Csak nem engem kerestek?

 

Mintegy végszóra, a bérgyilkos is megérkezett. Eléggé megviselt állapotban volt, bal szeme helyén pedig véres kráter tátongott, foghíjas mosolya mégis régi fényében ragyogott. Ujjai között egy vaspálcát forgatott, amely, valahogy nagyon ismerős volt számomra.

- Az nem a... démonúr botja?

- De bizony, hogy az! – kontrázott Goarm és egy laza mozdulattal felém hajította a számomra oly értékes holmit. Ügyesen elkaptam a levegőben és egy ideig kedvtelve méregettem a súlyát a tenyeremben, azután újra a fickóhoz fordultam.

- Hogyan sikerült elvenned tőle?

- Az elején, még kicsit rúgkapált szegény, a végére azonban egészen elcsendesedett. 

- Már majdnem lemondtam rólad!

- Ugyan, hiszen te magad mondtad, hogy van remény számomra.

- Egy lehetőség csak annyit ér, amenyitt megvalósítunk belőle, te pedig helyesen döntöttél!

 

Amelia aggodalomtól terhes hangja rángatott vissza minket a valóságba.

 

- Hogy a fenébe fogunk hazajutni?

 

Nem hagytam, hogy lelombozza a jókedvemet. Megvontam a vállamat és fáradtan, ám annál elégedettebben mosolyodtam el, immáron sokadszor.

 

- Az már, egy másik történet lesz majd!

 

Vége

 

A démonúr volt az! Türelmetlenül pislogott körbe és beleszimatolt a levegőbe, majd felnézett az égre és egy lépést tett a medence irányába. Gyanítottam, hogy őt is szorítja az idő, így kénytelen lesz kockáztatni, amit azután kihasználhatunk majd.

 

Újabb lépést tett előre, amikor kékes energiaszálak anyagiasultak a háta mögött. Valamiféle vad, emberfeletti ösztöntől hajtva megérezte a veszélyt és villámgyorsan megpördült, hogy szembenézzen támadójával. Ez volt a szerencséje, mert Amelia energiaszárnyainak, így a teste helyett csak a bal csuklóját sikerült megragadniuk. Éreztem az égett hús szagát, ahogy a nyers energia felfelé kúszott a karján, hogy végül teljesen gúzsba kösse őt. Majdnem sikerrel is járt, ám a lény jobb keze még szabad volt es ő ki is használta utolsó esélyét a szabadulásra.

 

Megérezhette a mágikus ereklye rezdüléseit, mert intésére a tőr kifordult a lány ujjai közül és a tenyerébe röppent. Az mágikus szárnyak szinte azonnal semmivé foszlottak, a dög kiszabadult a szorításból, ezzel egyidőben pedig a lány álcája is megszűnt. A lény újra mozdult volna, hogy egyetlen intésével szétmorzsolja a tünde törékeny testét, én pedig elérkezettnek láttam az időt arra, hogy közbeavatkozzak.

 

Állítottam kicsit testem belső óráján és a bestia felé iramodtam. Érzékeltem, ahogy környezetem mozgása lelassult és tudtam, hogy most nem vagyok más a többiek számára, mint egy szürkén száguldó folt.

 

“Még három lépés!”

 

Láttam a démonúr lassan felemelkedő kezét és éreztem a manaháló haragos háborgását, ahogy belemarkolt ebbe a pusztító erőbe. Amelia tekintete nyugodt volt, mintha csak ősei emlékezete ébredt volna fel a lelkében és tudtam, hogy szíve mélyén már elfogadta a sorsát, bármi legyen is az.

 

“NEM!”

 

Kardom megvillant, ám az elsietett mozdulat miatt csak két ujját sikerült lemetszenem a szörnyetegnek. Szerencsére, ez is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megakasszam a varázslatát, a tenyeréből kiszabaduló, vakítóan fehér energialöket pedig mindkettőnket messzire repített. Olyan érzés volt, mintha egy óriás kalapácsa súlytott volna le rám, ám kardom – szerencsére – elnyelte az erő nagy részét.

 

Remegő térdekkel, nyögve tápászkodtam fel és láttam, hogy fegyverem pengéje eltörött. Gondolatban köszönetet mondtam a kard szellemének és körülnéztem.

 

A démonúrnak és Goarmnak is nyoma veszett. Abbéli hitem, hogy társam végre jó útra tért, most végleg semmivé foszlott. Felsegítettem a lányt a földről és újra az égre emeltem tekintetemet.

 

A napfogyatkozás már majdnem teljes volt, csupán egy keskeny, sarló alakú sáv parázslott még vörösen a csillag testéből.

 

- Jól vagy? – kérdeztem aggodalomtól terhes hangon Ameliától.

- Igen, csak... Menj és mentsd meg őt!

 

Némán bólintottam és szemeimet lehunyva utoljára szólítottam az árnyat. Életenergiám egy részével és némi fájdalommal fizettem a szolgálataiért és bár hasznos társam volt kalandjaim során, tudtam, hogy ha élni szeretnék, akkor hamarosan szabadon kell engednem őt. Hagytam, hogy vállam felett szürke füstpamacsok bomoljanak ki én pedig lassan felemelkedtem a földről.

 

Asztrálszárnyaim segítségével puhán landoltam a szobor tövében. A bágyadt nap még egy utolsó fénysugarat küldött a földre, azután a fekete bolygó elnyelte őt.

 

Épp szóra nyitottam ajkamat, amikor két alak halvány körvonalai bontakoztak ki a hullámzó levegőben. Egy magasságban lebegtek velem, nagyjából, négy yardnyi távolságra a szobortól. Testük anyaga egyre sűrűbbe vált, én pedig éreztem, hogy elszorul a szívem...

 

Az egyikük Aleysia volt. Tekintete szomorúan csillogott, én pedig önkéntelen is felé nyújtottam a kezem. Szerettem volna megérinteni és megnyugtatni őt. Meg akartam mondani neki, hogy nem lesz semmi baj, hiszen...  

 

Karom lehanyatlott, ahogy észrevettem, hogy a másik szellem feketén lángoló pengejű tőrt szorít kedvesem torkához. Azután felismertem őt...

 

Elinor volt az! Tekintete elszántan csillogott, arcvonasai megkeményedtek és már nyoma sem volt annak a jóindulatú nőnek, aki oly sokat segített nekem abban, hogy ideáig eljussak. Hangja most keményen, parancsolóan csattant.

 

- Mióta álmodom erről a percről! Csak ez tartott engem életben, az időtlenség őrjítő katlanjában! Láttam, hogy ő képes rá, hogy elvezessen téged hozzám!

- Idecsaltad őt...

- ... Azután pedig bélyeget tettem rá, így már én rendelkezem felette. Egyetlen mozdulattal kitörölhetem őt a létezés körforgásából; de te megmentheted a lelkét.  Nem kell mást tenned, mint kimondanod a nevemet, jó hangosan!

 

Érzékelte tétovázásomat mert, közelebb tolta a pengét kedvesem nyakához. Szemében jéghideg, kék tűz lobbant, hangja pedig olyan volt, akár az égzengés, amikor felcsattant.

 

- Mondd ki, MOST!!!

 

Éreztem, hogy valami megváltozik. Olyan volt, mintha a víz alól hallanám Elinor hangját. Láttam, hogy ajkai mozognak, de szavai már nemigen jutottak el hozzám. Végtelen nyugalom szállt meg és újra láttam magam előtt a sötét angyal arcát majd a hangját is meghallottam. Most egyáltalán nem tűnt gúnyosnak számomra, sokkal inkább békésnek és szánakozónak.

 

- Elinor, soha nem hagyhatja el ezt a börtönt. Már tudod, hogy mi következik...

 

Amint kimondta e szavakat láttam, hogy kitárt, fekete szárnyaival fölébük magasodik, én pedig elsuttogtam Aleysia nevét, épp abban a pillanatban, ahogy az angyol széttépte az őket egymáshoz kötő varázslatot.

 

A medence alján tértem magamhoz. Az eleven, fekete massza és a lidércek is eltűntek már; csak az égből szitáló, szürke hamu emlékeztetett arra, hogy valaha is léteztek. Amelia megfogta a karomat és felsegített. Láttam, hogy a nap ismerős, piros sarlója újra ragyogni kezd az égen, ezzel egyidőben pedig megéreztem az idegen, mégis, oly ismerős jelenlétet. Reménnyel vegyes izgalommal a szívemben fordultam meg és akkor megláttam!

 

Aleysia volt az, de mégsem teljesen ő. Édesen fájó érzés ébredt a lelkemben, ahogy tétován felé nyújtottam a kezem, ő pedig nem húzódott el. Remegő ujjakkal érintettem meg az arcát és kurta mozdulattal végigsimítottam a puha, ébenfekete bőrön. Egy gyermek ártatlanságával viszonozta a gesztusomat, a szememben megcsillanó könnycsepp láttán pedig kíváncsian oldalra billentette a fejét. Egy hosszú pillanatra belefeledkeztem az érintésébe és amikor felnéztem, tekintetünk találkozott. A szívemnek oly kedves, szomorú vágású szemek, most tiszta, ezüstös fénnyel csillogtak. Hangja tele volt szeretettel, amikor megszólalt.

 

- Kedves, az én szerelmem immár a világ...

 

Egyszerre volt fájó és édes az, amit mondott, én pedig rádöbbentem, hogy a lelkem mélyén mindig is sejtettem, hogy egyszer eljön ez a pillanat.

 

- ...a nyíló, illatos rózsaszál, a feketerigó éneke, vagy a tó tükrén táncoló, hajnali napfény...

 

Lassan megértettem azt, hogy sokkal többet adhat így a világnak, mint nekem és oly hosszú idő után végre újra megnyugvást éreztem.

 

- ...és ennek a világnak te is része vagy!

- Szeretném, ha velem maradnál.

- Ezentúl mindig veled leszek majd. Tudod, ez az őrangyalok dolga!

 

Könnyu szívvel hunytam le a szemem és hagytam, hogy ezt az érzést, testem minden sejtje magába igya. Ez a bizonyosság, most édes volt számomra és miután megéreztem, hogy angyalom eltűnt, lassan kinyitottam a szemem.