Csillag az égen, firka egy tenyérben

Smaragd az ég, odalenn
Bíbor lángok táncolnak
Ibolyaszín napfényben
Ripacssárga haboknak
Mattfekete tajtékon
Aranyszínű csillagok
Halottfehér ajkukon
Fakószürke mosolyok.

Körbenézek, fenn a lenn
Nem lelem az életem
Értelmét, bár itt hagytam
E megbolondult rejteken.

Annyi szó van könyveimben, azokat most még se lelem
Mellyel elmondhatnám végre, mily sokat jelentesz nekem.
Azt hittem, ha nagy leszek majd, megtalálom saját hangom
Könnyű lesz és oly’ egyszerű a sok csodát elsorolnom.
 
Az a sok év elillant már, mégis üres előttem...
A füzet lapra bármit írok, mind elcsépelt, erőtlen.
Édesanyám, kedves, drága, hogy lehetne elmondani
Mindazt, amit tőled kaptam szavakba önteni?

Képtelenség? Való igaz,

Túl nagy az a szeretet,

Ami belőled ered.

Mégis itt van a papírlap, serceg a toll makacsul,
Szóba gyúrom, buta rímbe, ami fejemben lapul.

Két karodnak ölelését, otthon fűszer illatát,
Dorgálásod, nevetésed ismerős dallamát.
Sok-sok angyalt a polcokról, virágokat, filmeket,
Ezer tarka nem feledett, közös drága emléket.

Látod, Anya? Itt van minden, szerteszét a fejemben,
Hogy is férne el ez a sok, egyetlen üzenetben?
Tán nem is hiba? Hogy szép szavakat nem lelek,
S így végül csak ennyit írok: Most és mindig szeretlek.

[Budapest, 2015. tavasz]

Remegett a keze, miközben lassan, egymás után felszedegette a padlót borító apró, színes cserepeket. Volt ott mindenféle. Szomorú orgona, rikító vörös, vidám sárga, bús barna, hófehéren csillanó. Millió különböző darabka, amiken megtört a lámpa barátságtalanul éles fénye, hogy aztán apró színes fénypöttyökké szelídülve tovább táncoljon a falakon.

Tekintete elhomályosult egy pillanatra, remegő kezéből visszahullott az üde zöld szilánk a földre, s éles roppanással két, még kisebb darabra repedt. Csak bámulta meredten a szilánkokat, miközben arcán végigcsordult egy könnycsepp. Dühödten nyúlt oda, hogy elmorzsolja, aztán gyorsan felkapta a két szilánkot és a többi közé dobta az asztalra.

Lassan mind odagyűlt, a színek kaotikus káoszban keveredtek össze. Tehetetlenül vizsgálta őket, hol az egyiket, hol a másikat vette fel, hogy alaposabban megnézze, de valahogy egyik sem passzolt a másikhoz. Néha úgy tűnt, összeillenek ketten-hárman, de aztán tovább forgatta őket és a kép megint megváltozott, egészen más lett. Értelmetlen zűrzavar, aminek már ő sem tudta felidézni a jelentését.

Megunta. Ledobta a kezében tartott szilánkokat, felállva járta körbe a szobát, tehetetlenül kiment.

Dühödten túrt a hajába, ajkai megremegtek az indulattól, melyre nem voltak szavai.

Végül mégis visszajött, ismét leült az asztalhoz a törött darabokat szemlélte. A szilánkok már nem ellenkeztek, mikor ismét munkához látott, a törött részek engedelmesen összesimultak a ragasztó beteg sárga csíkjai mentén.

Csak ült és nézte a kész művet.

Toldozott-foltozott, itt-ott hiányzik is belőle egy-két darab… Sóhajtva dőlt hátra és újabb könnyeket maszatolva el az arcán, nedves ujjaival óvatosan érintette meg a kis edényt. Érdes volt a felszíne, a túlfolyt ragasztó rátapadt, rücskössé tette, s néhol bizony elfedte az eredeti színeket.

De legalább ismét egyben volt.

Lassan vette fel, óvatosan, nehogy véletlenül eltörje, miközben szétnézett, hogy vajon hol lenne jó helye. Végül a legmagasabb polc mellett döntött, odarejtette kincsét. Ott jó lesz. Nincs szem előtt, nem törik össze megint, de ő mégis tudja, biztosan tudja, hogy ott van és csak vár.

Vár, amíg rá nem jön, hogy ezentúl mire lesz jó.

[2013. tavasza]

Alkonyatra tér a nap, odafenn pihen
a megfáradt pillantás, míg szótlanul áll,
s lelkében az ős ürességgel harcba száll.

Mily' régi az emlék! Új idő jár,
megváltozott a város és a táj...

Másként csilingel a villamos, s másként
lop az alkonyba a neon varázsfényt.
Más lett a zaj, az illat, az íz, s a szív...
Az is másként dobban, oly' másként hív.

Csak az alkony még... Csak az mi ugyanúgy
csókol pírt az égre. Tán erre vár
vágyakozva a hazatérő veterán.

-----------------------------------------------------------------------------

A Fórum egyik játékára (erre itt) íródott versike, amit addig-addig csinosítgattam, hogy mire rászántam magam és kiadtam volna a kezemből, addigra valaki "beelőzött". ^-^" Gondoltam, ha már elkézült, akkor közkinccsé teszem itt. A megadott szavak, amiket változatlan formában fel kellett használni, az alábbiak voltak: csilingel, veterán, villamos, alkonyatra

Egy kis régebbi játék a szavakkal, szabadjára engedett kusza gondolat-folyam egy kávéház szalvétájának sarkára körmölve... Nevezhetjük szeszélyből akár versnek is. ;)

Létezek? Álmodok?
Tegnapok, holnapok...
Megálljak? Indulok.
Egy helyben haladok,

Sehová eljutok.
Lenézel? Itt vagyok.
Lélegzel. Fuldoklok.
Ébredsz. Én álmodok.

Játszom, mert élvezem
Ha kacagok? Higgy nekem.

[ Debrecen, 2014. augusztus ]