Csillag az égen, firka egy tenyérben

Ifjú közgazdász hallgató mivel üti agyon az időt, ha unatkozik órán? Verset ír, amíg vánszorog az óra mutatója. Ennek pedig egy eredménye van: újabb (cinikus?) gondolat-csapongás rímekbe szedve. ^.^

Piacon árulják ma az eszet,
jól jársz, ha azonnal megveszed!
Remek vásár, hát csak vigyük,
s amit készen elénk raknak, higgyük.
Hisz' nem lehet rossz, amit más talált ki,
ha a sok okos fogyasztó megveszi...

Nézd! Piacon árulják ma a szíveket,
jutányos áron van, ha most veszed!
Látod? Nem is olyan drága,
divatos, ha beteszed egy csinos búrába.
Érezned már nem is kell, csak őrzöd, míg élsz
e kettő helyett úgyis dönt majd a pénz.

[ Budapest, 2014. szeptember 25. ]

Különös dolog ez az ösztön, néha egyszerűen csak kikapcsolja az agyat és engedi, hogy a test arra tartson, amerre dolga van. Elmerülve a gondolatok közt, Budapest belvárosában járva a régi épületek tövében, apró utcákon, ahová senki más nem téved... Furcsa dolog egyszer csak arra eszmélni, hogy már rég nem tudod, merre jársz, sőt, tulajdonképpen azt sem, hogy merre indultál. Hatalmas kitérőt tenni az egyenes út helyett, hagyni, hogy a szemed a mállott festékkel felfújt falfirkák között megtalálja az önkifejezés nyomait, az út mellé ültetett, kiszáradt ágyásokban az apró, sárga virágokat...Különös érzés eltévedni és közben mégis tudni; jó helyen vagy.


Égbetörő házak, üres ablakok
Évek koptatta, néma alakok
Követem az utat, sehová se tartok
Kábult csendben rátok bámulok.

Szédül a fejem, mit keresek én itt?
A lámpa pislog... Tévútra mi vitt?
Egyszerű ámítás, mégis olyan meghitt
Ostoba fejjel űzni álmaid.

A szívem máshol jár, megkopik a szó,
Miért hamis az is, ami mindenkinek jó?
Ítél a világ - bolond csak az álmodó
A valóság olykor díszes koporsó.

Szeg benne a szabály, léc a törvény
A valóság súlya fojtó örvény.
Hallgatni és sodródni... Ez lenne az erény?

Eressz! Nem maradhatok!
Fejjel a falnak miért tartok?
Eressz! Túl konokok
Az álmaim, hogy bezárjatok!
Menni... Menni egyre,
Fogalmam sincs, hogy merre,
De mindig csak előre,
Egyszer csak célba érve.
Menni, az utat megtalálni,
Egy üres villamosra felszállni,
Kopott házak tövében várni,
A cél előtt tétován toporogni...

Menni! Repülni, zuhanni,
Önfeledten kacagni,
Egy üres ablakra bámulni,
Néha egy perce megállni.
Nevetni, félni, lépni,
Céltalanul szavakat írni.

Égbetörő házak, üres ablakok...
Hívjatok és elindulok.

[ Budapest, 2014. szeptember 22. ]

Az Álmodó már ébren volt, de még lehunyt szemmel, szótlanul feküdt az ágyon, mintha így visszacsalogathatná a lassan tovatűnő, illó képeket. De az álmot nem lehetett becsapni. Nem tért vissza, millió színes szilánkká válva hullott a semmibe, s minél inkább kapdosott utána teremtője, annál gyorsabban illant el. Nem maradt utána más, csak a függönyszárnyak közti résen átszökő sápadt napfény, ami átmelengette a mozdulatlanul heverő Álmodó arcát.

Kellemes volt ez is, de nem olyan belsőséges és megnyugtató, mint a tünékeny boldogság, amit csak az álom adhatott. Az Álmodó visszavágyott a smaragd fűvel borított rétre, a lágy dallamokat csicsergő madarak közé, ahonnan a vekker éles hangja rabolta el néhány perce. Az Álmot azonban nem lehetett erőltetni. Tovaillant, hogy más szemére telepedjen, s neki hozzon enyhülést, boldogságot, feledést…

Néhány kellemes pillanatot ebben a rohanó, szürke valóságban.

Végül eltűntek az utolsó emlékfoszlányok is, az Álmodó pedig lassan kinyitotta szemeit. Felette a repedezett, szürke plafonon egy hatalmas bogár rezegtette áttetsző szárnyait, miközben a ventilátor lassan felkeverte a meleg levegőt. Enyhülést nem adott, de a kis légmozgás is elviselhetőbbé tette a nyár forróságát. Az Álmodó egy utolsót sóhajtott, majd felülve félrerántotta a megszürkült függönyt, hogy a betontömbök közt lassan egyre fentebb araszoló Nap akadálytalanul zúdíthassa fényét és melegét a szobára. Egykedvűen támasztotta állát felhúzott térdeire és csak bámult kifelé, tekintetét az egyhangú világra függesztve.

A hatalmas betonkockák katonás sorai közt repedezett, szürke utak futottak a végtelenbe, amik mellett itt-ott bukkant fel csak egy-egy csenevész fa. Az Álmodó mindig is szerette ezeket a haldokló, nyiszlett kis fákat. Leveleik megfakultak, elfonnyadtak a melegtől és a túl kevés víztől, de ők mégis kétségbeesett élni akarással kapaszkodtak gyökereikkel a végeláthatatlan betontengerrel borított fekete rögökbe, egykori otthonuk maradványaiba.

Az Álmodó nézte őket és közben arra gondolt, mennyire hasonlít ezekre a nyiszlett fácskákra, amiket valamikor, valaki talán épp azért ültetett a városba, hogy egy kis színt csempésszenek a lakók életébe. Ő is épp ilyen kétségbeesett akarattal ragaszkodott az élethez, mindennap egyre inkább elfonnyadva a monoton világban, miközben lelke sóváran várta az Álmot, ahogy ezek a fácskák az esőt.

Egy ideig még elnézte a kis fákat és a lassan éledező várost. Emberek léptek ki az utcára egymás után, épp olyan tökéletes ritmusban, monoton egykedvű léptekkel, mint minden áldott reggel. Mintha csak megkomponált darabot nézne, amit valaki a háttérből irányít.

Az Álmodó lassan fordította el a fejét és az órára pillantott, majd felállt és ő maga is a szekrényhez lépett, amiben ott lógott a gyár hófehér munkaruhája. Ideje volt készülődni, hiszen ennek a megkomponált világnak mindenki a része volt, még ő is.

Mindaddig, amíg ismét le nem hajtja a fejét és az Álom vissza nem tér, hogy elrejtse ez elől a kietlen, szürke világ elől neki sincs választása.

Mennie kell és tenni a dolgát, hogy minden olyan pontosan működjön, mint az óramű.


[ 2012. április ]

Kabóca dalol,
Nyári szél könnyed tánca
Fodrot vet az éj.

~*~

Égre néző szem
Tükre alól visszanéz
Önmagam árnya.

~*~

Fagyos éjjelen
Felszín alatt kedvesem
Árnya elsuhan.

~*~

Égből visszatér
Rég elveszett önmaga
Hulló esőcsepp.

Az álom félénken kerülget tegnap óta.
Hát agyoncsapom az időt, tollforgató módra.
Sorokat firkálok, egyet üt az óra
Irigykedek ilyenkor minden hortyogóra,
 
Kikívánkozik valami, érzem, hogy kopog
Ha leírhatom, talán végre nyugtot hagytok,
Kavargó rímek, fura-kusza gondolatok...
Mit vétettem, hogy ennyire szabadulni akartok?
 
Rossz gazdátok voltam, s ti meguntatok végre?
Vagy csak elmém mélyéről lépnétek a fényre?
A világ porondján sápol annyi bolond,
Köztük talán még ti is szóhoz juttok...
 
Eredjetek hát! Áldásom rátok,
Csak vigyétek magatokkal az álmatlanságot!
 
[ Debrecen, 2014. szeptember 18. ]