Csillag az égen, firka egy tenyérben

Remegett a keze, miközben lassan, egymás után felszedegette a padlót borító apró, színes cserepeket. Volt ott mindenféle. Szomorú orgona, rikító vörös, vidám sárga, bús barna, hófehéren csillanó. Millió különböző darabka, amiken megtört a lámpa barátságtalanul éles fénye, hogy aztán apró színes fénypöttyökké szelídülve tovább táncoljon a falakon.

Tekintete elhomályosult egy pillanatra, remegő kezéből visszahullott az üde zöld szilánk a földre, s éles roppanással két, még kisebb darabra repedt. Csak bámulta meredten a szilánkokat, miközben arcán végigcsordult egy könnycsepp. Dühödten nyúlt oda, hogy elmorzsolja, aztán gyorsan felkapta a két szilánkot és a többi közé dobta az asztalra.

Lassan mind odagyűlt, a színek kaotikus káoszban keveredtek össze. Tehetetlenül vizsgálta őket, hol az egyiket, hol a másikat vette fel, hogy alaposabban megnézze, de valahogy egyik sem passzolt a másikhoz. Néha úgy tűnt, összeillenek ketten-hárman, de aztán tovább forgatta őket és a kép megint megváltozott, egészen más lett. Értelmetlen zűrzavar, aminek már ő sem tudta felidézni a jelentését.

Megunta. Ledobta a kezében tartott szilánkokat, felállva járta körbe a szobát, tehetetlenül kiment.

Dühödten túrt a hajába, ajkai megremegtek az indulattól, melyre nem voltak szavai.

Végül mégis visszajött, ismét leült az asztalhoz a törött darabokat szemlélte. A szilánkok már nem ellenkeztek, mikor ismét munkához látott, a törött részek engedelmesen összesimultak a ragasztó beteg sárga csíkjai mentén.

Csak ült és nézte a kész művet.

Toldozott-foltozott, itt-ott hiányzik is belőle egy-két darab… Sóhajtva dőlt hátra és újabb könnyeket maszatolva el az arcán, nedves ujjaival óvatosan érintette meg a kis edényt. Érdes volt a felszíne, a túlfolyt ragasztó rátapadt, rücskössé tette, s néhol bizony elfedte az eredeti színeket.

De legalább ismét egyben volt.

Lassan vette fel, óvatosan, nehogy véletlenül eltörje, miközben szétnézett, hogy vajon hol lenne jó helye. Végül a legmagasabb polc mellett döntött, odarejtette kincsét. Ott jó lesz. Nincs szem előtt, nem törik össze megint, de ő mégis tudja, biztosan tudja, hogy ott van és csak vár.

Vár, amíg rá nem jön, hogy ezentúl mire lesz jó.

[2013. tavasza]

Az Álmodó már ébren volt, de még lehunyt szemmel, szótlanul feküdt az ágyon, mintha így visszacsalogathatná a lassan tovatűnő, illó képeket. De az álmot nem lehetett becsapni. Nem tért vissza, millió színes szilánkká válva hullott a semmibe, s minél inkább kapdosott utána teremtője, annál gyorsabban illant el. Nem maradt utána más, csak a függönyszárnyak közti résen átszökő sápadt napfény, ami átmelengette a mozdulatlanul heverő Álmodó arcát.

Kellemes volt ez is, de nem olyan belsőséges és megnyugtató, mint a tünékeny boldogság, amit csak az álom adhatott. Az Álmodó visszavágyott a smaragd fűvel borított rétre, a lágy dallamokat csicsergő madarak közé, ahonnan a vekker éles hangja rabolta el néhány perce. Az Álmot azonban nem lehetett erőltetni. Tovaillant, hogy más szemére telepedjen, s neki hozzon enyhülést, boldogságot, feledést…

Néhány kellemes pillanatot ebben a rohanó, szürke valóságban.

Végül eltűntek az utolsó emlékfoszlányok is, az Álmodó pedig lassan kinyitotta szemeit. Felette a repedezett, szürke plafonon egy hatalmas bogár rezegtette áttetsző szárnyait, miközben a ventilátor lassan felkeverte a meleg levegőt. Enyhülést nem adott, de a kis légmozgás is elviselhetőbbé tette a nyár forróságát. Az Álmodó egy utolsót sóhajtott, majd felülve félrerántotta a megszürkült függönyt, hogy a betontömbök közt lassan egyre fentebb araszoló Nap akadálytalanul zúdíthassa fényét és melegét a szobára. Egykedvűen támasztotta állát felhúzott térdeire és csak bámult kifelé, tekintetét az egyhangú világra függesztve.

A hatalmas betonkockák katonás sorai közt repedezett, szürke utak futottak a végtelenbe, amik mellett itt-ott bukkant fel csak egy-egy csenevész fa. Az Álmodó mindig is szerette ezeket a haldokló, nyiszlett kis fákat. Leveleik megfakultak, elfonnyadtak a melegtől és a túl kevés víztől, de ők mégis kétségbeesett élni akarással kapaszkodtak gyökereikkel a végeláthatatlan betontengerrel borított fekete rögökbe, egykori otthonuk maradványaiba.

Az Álmodó nézte őket és közben arra gondolt, mennyire hasonlít ezekre a nyiszlett fácskákra, amiket valamikor, valaki talán épp azért ültetett a városba, hogy egy kis színt csempésszenek a lakók életébe. Ő is épp ilyen kétségbeesett akarattal ragaszkodott az élethez, mindennap egyre inkább elfonnyadva a monoton világban, miközben lelke sóváran várta az Álmot, ahogy ezek a fácskák az esőt.

Egy ideig még elnézte a kis fákat és a lassan éledező várost. Emberek léptek ki az utcára egymás után, épp olyan tökéletes ritmusban, monoton egykedvű léptekkel, mint minden áldott reggel. Mintha csak megkomponált darabot nézne, amit valaki a háttérből irányít.

Az Álmodó lassan fordította el a fejét és az órára pillantott, majd felállt és ő maga is a szekrényhez lépett, amiben ott lógott a gyár hófehér munkaruhája. Ideje volt készülődni, hiszen ennek a megkomponált világnak mindenki a része volt, még ő is.

Mindaddig, amíg ismét le nem hajtja a fejét és az Álom vissza nem tér, hogy elrejtse ez elől a kietlen, szürke világ elől neki sincs választása.

Mennie kell és tenni a dolgát, hogy minden olyan pontosan működjön, mint az óramű.


[ 2012. április ]