Varga Z. Lajos blogja

Kedves Vargazlajos!

A Poet.hu látogatói között nagy számban vannak a fiatal korosztályból is, ezért fontosnak tartjuk, hogy az oldal számukra is megfelelő tartalmat biztosítson. Ennek érdekében sajnos nem áll módunkban közzétenni felnőtteknek szóló, erőszakos, uszító jellegű műveket, ezért az alábbi versedet sajnos el kellett utasítanunk.

A holokauszt (Emléksorok)

Fanyarul magyarul

A világválság szele.

Volt egy hihetetlenül lezser, jó dumájú tornatanárom, még a hatvanas évek derekán, a gimnáziumban. Egy hórihorgas, vékony társunk, aki ma alkatánál fogva akár elsőszámú közszereplő is lehetne, mindig elmismásolta a tigrisbukfencet, mert mérete révén akkorát csapódott a szőnyegen, mint egy elfuserált palacsinta a serpenyőmutatvány után a kőpadlón. Fiam – üvöltött rá Pista bácsi, jellegzetes érces hangján – sofort zu mir kommen – azonnal hozzám! Te török származású vagy? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. Nem - hangzott berezelt árnyalattal a  félszegen remegő válasz.

- Dehogynem, azt mondtam tigrisbukfenc! Nem hallottad Nyakizmán Tökül! Futás!

Kedvenc szófordulata volt még, hogy azért nem megy országunknak, mert az imperlilalizmus szőrös keze, betette lábát. No, most napjainkban ez a szőrös kéz, tényleg betett, begáncsolt itt nekünk, pedig osztálytársam késői alteregója kijelentette még valamikor ősszel: a világban zajló válságnak csak a szele fog elérni, megérinteni minket. Ha ez az éppen a megérintő szele csak, mi lesz, ha jön az igazi, a tomboló orkán?

Biztosan tágra nyitotta már a szemét az öreg az égi felhőkön, látva, hogy mi most az imperlilalizmusban vergődünk. - Megmondtam nektek, hogy olyanná kell, erősödjetek, ha egy kicsinyke szellő rásegít egy csinos leányzóra, onnan az orkán se tudjon leszedni. Most meg el vagytok gyöngülve mind, elfuserált banda! Úgy rátok feküdt ez a válság, azzal a kis széllel, hogy most rólatok nem hozza le még az orkán sem!

Összetalálkozom egy barátommal, aki nem Josi, de Józsi a becsületes, és magyar neve, innen a környékről, és nem a közeli Indiából. Józsi barát, egy jóravaló, jóindulatú, segítőkész ember, csak neki nem jutott eszébe tévéműsor lenni, viszont csak úgy segítő barát, tudom tán, mert immáron 50 éve kezdtük koptatni a szocreál iskolapadot. Neked mi a véleményed, ez még a szele, vagy már az igazi válság – kérdezem. Szerintem az eleje – benne leszünk nyakig. Minden nap van valami meglepetés, már élelmiszerválságról is beszélnek. Nem jó hangok ezek Naponta ezrek veszítik el megélhetésüket. Azzal kezdődnek a hírek, hogy melyik gyár, hol, és mennyi embert küld el. Fent meg akkora a dilettantizmus, amibe beledöglünk, pedig nem lenne feltétlen muszáj. Mire játszanak ezek ott? Túlélősdi kiskapura – mondom. Tudod a szertornán meg mind elkerülik a szekrényt, pedig egy frappáns tigrisbukfencre lenne most aztán igazán szükség.

Nem értem – mondja. Dehogynem érted! 

- Hallani vélem Pista bácsit az égből, ahogyan ércesen zengve üvölt: Nyakizmán Tökül, futás!

Mindnyájan ezt kellene most üvöltenünk!

Varga Z. Lajos

2009. 02. 09.

Nem fontos.

Felébredsz. Éjszaka van, a tv valamelyik adón jelentéktelen filmet terít a szoba homályában. Nem tudod hány óra van. Felkelsz, megnézed, mit vétettél az idő ellen. Hajnali fél három. Visszafekszel, miután az adást kikapcsoltad, forgolódsz, ki kellene vánszorogni a konyhába egy kis vizet inni. Nem fontos. Úgy döntesz, nem kell, kibírod reggelig, ami mindjárt itt van. Mégis, ahogy telnek a percek, kacérkodsz a gondolattal, csak jó lenne egy korty.  Megbeszélve a dolgot magaddal, kisomfordálsz a konyhába. Kinyitod a hűtőt, komótosan kiveszed az ásványvizes palackot, jó nagyot húzol a jéghideg vízből. Összeborzadsz. Január van, nem tudsz nagyon fűteni, minden drága, spórolni kell, a konyha alig 15 fokban várja a reggelt, amikor majd teát készítesz, pirítóst alkotsz, leütsz egy tojást, s talán egy fokot is ábrándozik kopott hőmérőd az avitt konyhaszekrény mellett. Félrehúzod a függönyt az ablakon, kilesel, havazik. Méltóságos, lassú, nagy pelyheket hint az ég. Na, reggel lehet seperni, toszogatni ezt a mennybéli áldást. Méltatlankodva dörmögsz, botorkálsz vissza, lefeküdnél, de már úgy érzed nincs semmi értelme. Nem fontos. Kinézel a szoba párás ablakán, kémleled a kihalt utcát, hátha valami megtöri a monoton éjszakát. Semmi, és senki. Mindenütt csend, még egy macska se merészkedik ki a süppedésbe. Csodásan fehér, és tiszta minden, megtisztulva emelik a fák ujjaik, bokrok húzzák szemükbe hósipkáikat, szép újév, szép tiszta újév, csillanó fehér keretben, mint idilli zsánerkép. Hátha lesz egy tiszta év, mindenkinek egy jobbá váló sorssal, hátha az Isten így üzen neked, és sokaknak. Hátha ez az üzenet az országnak. Bámulsz még egy kicsit, jobb kezeddel úgy szorongatod a függönyt, mint jobb időkben egy konferanszié. Nem érzékeled az időt, a perceket. Bámulod a havat, érzed a hideget az ablakon át, pizsamádon a föléhúzott régi pulóvered gyűréseit babrálva álmélkodsz. Míg felveszed vastag, bolyhodzó fürdőköpenyed mélán, semmitmondó arccal próbálsz a múltba jutni. Voltak jobb idők. Szép, boldog gyönyörű évek, csodás napok, víg percek, a gyermekeid felejthetetlen megszületése, a csacska kis cserfes beszédek, az óvodás, kisiskolás élmények, a gimnáziumi komoly idők, az egyetemi vizsgadrukkok. Hosszú, illatos nyarak, álmos őszök hétvégi, családos kiruccanásai, egyszerű, baktatós kirándulásai, és több ezer kilométeres utak európai látványai. Úgy érzed, most nincs életed, az idő foglya vagy. Áldozat. Nyomorult senki lettél, vidám emberből, búskomor, hitét vesztett, lassan elkopó senki. Még fogod a függönyt, beszélsz, mondod monológod magadnak, de talán már kintre is, hátha hallatszik már ez a suttogás. Fogod a függönyt, és fogod az időt. Elhatározod, szerepet cseréltek, ő lesz a te foglyod. Te kerekedsz felül. Motyogásodra feleséged ébredez. Hány óra van - kérdezi bágyadtan, a dupla takaró alól. Aludj csak, nem kell még kelned, mondod zavartan, odapillantasz, ahogy ma is fiatalos alakja fordul a százéves ágyban. Fogod az időt. Megfogtad. Nézve az ablakból a hópelyhek látványát, felemelkedett érzés lesz úrrá rajtad. Érzed, hogy időt kapsz, hogy erő kezdi átjárni beteg tested, hogy reménnyel itatják át a szemed sarkán szárítkozó könnyek, gondolataid, vágyaid, az újrakezdésre. Mindened zár alatt. Nem fontos. A ház, a szép nagy kertes ház, melyet tíz éve a családod örömére építettél, az összes régi, becses emlékű családi bútor, berendezések, dísztárgyak, festmények, csillárok. Minden. Közel negyven év munkája. Mindent föltettél, komolyan gondolva, kirívóan szépet, és jót, egyedi minőséget akartál alkotni, s alkottál annyi tőkéből, mely adva volt, sajátod mellé, a bank lefelé kerekített, és könyörtelenné váló hitelével. Nem sikerült véghezvinned, pedig rengeteget dolgoztál, éjeket és nappalokat, hétköznapok mellé nem jutottak ünnepek. Terveztél, gondolkodtál, de minden és minden görcsös küzdelemmé vált. Az utóbbi évek nyomorrá változtatták az életet, nagyot zuhantál. Nagyon nagyot. Méltatlanul estél szakadékba, de még túlélted. Túlélted a zuhanást, és még két évet. Megtanultál, szinte a semmiből élni, mint kisgyermekként látva, s megélve szüleid életét, a múlt század ötvenes éveinek első felében. Értettél mindent, értetted az összefüggéseket.

2.

Édesapád, aki csontsoványan jött vissza a második világégés fogságából, mindig azt mondta, ahogy édesanyád szelíden szidta az ütött kopott lábasokat, zománcát vesztett fazekakat: nem baj az Juckó, csak legyen bennük mit főzni!

Szép edények állnak készenlétben most a konyhában, várják jobb sorukat, várják a szolgálatra rendelést.

Hirtelen eszedbe jutnak veretes sorok az irodalom bőségszarujából, Móricz hét krajcárja, József Attila libasültje. Eszedbe jut, egy valaha játszott tv riport a hetvenes évek elejéről, amikor megkérdeztek gyerekeket, hogy kit tartanak gazdag embernek. Az egyik lurkó nagyon érzékletesen azt a választ adta a riporternek, hogy gazdag az, akinek van otthon egy egész rúd szalámija, s akkor vág belőle le egy szeletet, amikor akar. Most, nincs libasülted, nincs szalámid, de van hét krajcárod. A jómultkor elsomfordáltál a piacra egy-két ezer forinttal, bár nem szoktál nappal vásárolni, hanem inkább késő este, meg éjszakai boltokban, éjjel, mikor már nem találkozhatsz ismerőssel, meg amúgy is, ekkor már nagyon le vannak árazva azok a dolgok, melyeknek másnap lejár az idejük. Érdekes vadászati szenvedély. A piacon persze, mintha múzeumban nézelődnél, csodáltad a tyúkok, kacsák, libák vitrinbéli látványát, a gyöngytyúkok, galambok szárnyaikat magukhoz szorító seregét. Egy baromfiárusnál ki volt függesztve a libaszárnytő felirat, mely fogalmat hirtelen nem is tudtad értelmezni. Aztán vettél hat kilót, s még némi apród is maradt. Hazakullogtál a zsákmánnyal, s csak otthon kezdted szortírozni, hogy mi mindent lehet majd ebből készíteni. Vagy hat szakácskönyvet végig nyálaztál a liba címeknél, mire kialakult a nagy terv, mely persze menet közben változott. Rájöttél, hogy a szárnytő, a szárny azon része, melyet kiscombnak szoktak nevezni. Mindegyik darabról levagdostad a bőrős, és hájas részeket, egy jó párról a húsos falatokat is. Nyolc darabból levest készítettél, mely igazi finom libaleves lett, mikor kihűlt, parfé libakocsonya, a többit hatosával ugyanilyen célra lefagyasztottad. A megfőtt húsos részeket lefaragtad a csontokról, s ludaskását készítettél. A csontokért a kutyád volt hálás. A legelőször letrancsírozott darabokat szakszerű, régi recept alapján libatepertőnek megsütötted, s még ott maradt a fenségesre kisütött libazsír. S milyen zöld leveseket kreálsz egy-két elhullatott, letördelt kelkáposzta, és kelvirág levélből, melyekért fizetni sem kell. A háború alatti szükségszakácskönyvek, melyek a spórolás minden mezsgyéjét járták, elbújhattak volna ténykedésedtől. Állsz, a függöny kezedben, lesed a frissen havazott utcát. Még mindig szinte minden mozdulatlan. Nem fontos-motyogod. Eszedbe jut, hogy elbandukoltál a város szélére egy kis hentesüzletbe, mert azt hallottad már régebben, hogy ott minden olcsóbb, s ugyanakkor jó, és házias a minőség. A tulajdonos hentes megismert, pedig te nem ismerted. Elbeszélgettetek. Elmondtad ezt a sanyarú helyzetet, de mondtad, hogy tulajdonképpen egy kis szalonnáért jöttél, jó kis házi ízek elevenültek föl benned, így hát egy fél kilónyi sózott fehéret vágjon le. Megtette, s ajánlott házikolbászt. Szemérmesen kértél egy darabot, s fejben lázas sietséggel számolgattad az árakat, nehogy rettentő szégyenbe maradjál. Aztán, meg végképp nem mertél szólni, mikor a mester egy pár kolbászt csomagolt. Nem mért semmit, gondoltad, majd most egymásután a kettőt, de nem úgy lett, szatyorban landolt a két kis csomag - egészséggel fogyasszátok -, mondta, és kezet rázott veled. Vegyes érzelmekkel hagytad el az üzletet. Koldusként, de ugyanakkor pici boldog bizsergéssel lelkedben. Ahogy gyalogoltál a hosszú úton hazafelé, arra kellett rájönnöd, hogy vannak még emberek. Vannak. Sokszáz barátod volt, sokezer irigyed. Te is ismerted a régi mondást a fél kezed ujjairól. Most megtapasztaltad konkrétan, feleslegesen sok az ujj, ahhoz, hogy meg tudjad számolni igaz barátaidat. Amíg pénzed volt, volt barátod. Az hogyan, és milyen barát - teszed fel a kérdést magadnak, de inkább hallgatsz, nem válaszolsz. Nem fontos. Fogod a függönyt, figyeled a hajnali utcát, fehér, és tiszta minden, csodát hozott máris az újév. Csodákat fog hozni. A múlt év utolsó hónapjának elején, pont mikulás napjára volt időzítve az ingóságaid árverése.

3.

Úgy gondolták az arra illetékesek, legyen ez a nap még emlékezetesebb, még lélekbemarkolóbb. Autód már nincs, azt régen elvitték, pár bútor, és a televíziók, azok nélkül még megéltek.

Az ingatlan árverése még most, egy pici ideig szünetel, mert bár többször próbálták méltánytalan áron, kótyavetyére aljasítani, azonban egyszer sem sikerült annak valós értéke miatt.

Hát jöttek is szépen, azon a szép decemberi napon, a kigömbölyödött legények párosával. Szép barna arcuk csillogott a konc szemfényvesztéses lehetőségének tükrében. Az árverést vezető végrehajtó, és segédje, mint grófi vadászatokon, büszkén vezette a tíz-tizenkét fős csapatot, be egyenesen a házba, miután kivánszorogva ajtót nyitottál. Tudatos, és szervezett megalázás zajlott, aljas színjáték, melyet az akkori pillanatban még nem értettél. A vadászok segédeket is hoztak, megjelent egy felcicomázott, puttonyos autó is a sok között. Nesze neked mikulás – gondoltad, s egy röpke villanásban láttad a feliratot – lakatok zárak nyitása. Lakatosék tehát minden szinten képviseltetve voltak, hogyha nem vagy otthon, mindenképp bejussanak Hirtelen az a gondolat futott át rajtad, hogy a megtermett német juhászt meg lelövették volna. Mivel az előadás, nagy csodálatodra fél tizenegyre volt hirdetve, ellentétben az általános reggeli időpontokkal szemben, nem értetted még az elején az időpont fontosságát. Miután elkezdődött a játék, és te mélyen a vadászok szemébe néztél, egy közéjük egyáltalán nem illő, egyszerű, fuxok nélküli, középkorú hölgyet vettél észre, ahogy szinte elveszett a behemót testek között a hallban. Még akkor nem tudtad, nem sejtetted hogy ő a főszereplő, a felvonult népes had csak statisztaként, a nyomorultan aljas, kidolgozott megszégyenítés, a szomszédok előtti lejáratás része. A lejáratás nyomatékosítása érdekében, ahogyan utólag tudomást szereztél, azok egy-egy figyelmes végrehajtói levélben megtisztelő értesítést kaptak az illusztris eseményről, mely udvarias gesztus egyáltalán nem volt szokványos dolog. A családodat megkérted, ne legyenek otthon, ne legyenek ők is részesei a procedúrának. Ahogy a vadászokat, és hajtókat méregetted, hirtelen melegséget éreztél az ingeden. Lepillantottál, patakokban csurgott a véred rajta, az agyad nem bírta már, de mégis az orrodban pattant el az ér, és csodaszép karmazsin színnel díszletezte a játékot. Leültél, leültettek a konyhában – az étkezőben, felálltál, próbáltad törlőpapírokkal törölni a mocskot, a földre estél, valakiben felülkerekedett némi emberség, illetve annak kicsiny látszata, és megpróbált felsegíteni. Egyedül felállok üvöltötted, s ebben a két szóban minden benne volt. Most, hogy fogod a függönyt, s nézed a szembeni ház fehér kontúrjait, tudatosul ennek a két szónak mélységes értelme! A fővadász közben hívta a mentőt, te tehetetlenül bambulva ültél, próbáltad a sugárban ömlő véredet megállítani, majd a vértócsán átgázolva a had után indultál, akik, mintha misem történt volna, szenvtelenül végigcaplattak a házon, s gyors, sunyi szemmozgásokkal, fejükben pillanatok alatti leltárt kíséreltek programozni. Újra felálltál. Valaki próbált volna visszatartani, de olyan erőt éreztél magadban, mint még talán soha. Miért nem várják meg, amíg jobban leszek, vagy megdöglök, üvöltötted artikulátlanul, már nem értettél semmit, csak azt érezted, ha meghalnál, se számítana, testeden átlépve, mint egy ripacsok által előadott drámában, majd valahogyan eljutnának a fináléig. Nem fontos.

Vannak sokkal fontosabb dolgok. A legfontosabb manapság a pénz, annak minden vonzata, az aljasságok, azok mindenáron való véghezvitele, kis pénzek, és nagy pénzek, a birtoklás érzetének kéjes mámora, s annak, a valósulás másodperc töredékében lüktető pillanatai. Ha valaki megszerzi végre a pénzt, számolgatásával mértéktelenül számolatlan időt lehet észrevétlen tölteni, mint egy oly divatos társasjátékban. Most ez a társasjáték, a nagy magyar népi társasjáték. Nézed a havazást, vattapelyhek szállnak alá a mennyből, olyan nagyok, hogy szinte őket is meg lehetne számolni, méltóságteljes landolásukig. Kiért a mentő.

4.

Az amúgy elég forgalommal bíró utca életére ráült az előadás varázsa, ami érzékletesebbé vált, ahogy már egy rendőrautó is fékezett. A fővadász, rá kellett, azonnal jöjjél, muszáj volt kihívja a rend megőrzőit, mert magát így tudta megvédeni egy esetleges későbbi kellemetlenségtől.

Megverték uram, kérdezték mereven nézve, már a mentősök tamponálta orrod, és véres fizimiskádat, te fejeddel nemet intettél némán, miközben a mentőtiszt megkérdezte a nap dátumát. Nem tudtál azonnal felelni. Zavart voltál.

Megmérték a vérnyomásod, közben a rendőrség képviselői eltávoztak a színpadról. Nem tudtad követni az eseményeket, pedig lassan már a második felvonás vége közeledett.

Magas, nagyon magas közölte veled a két piros ruhába bújtatott ember, adunk egy azonnali vérnyomáscsökkentőt, de be kell, hogy szállítsuk. A fővadász letargikus arccal vette tudomásul, hogy nagyon lerövidül a harmadik felvonás. Apró, határozott léptekkel utolérte a vadászok várakozó csapatát, s elrendelte a vadászat végét. A középkorú, egyszerű hölgy lépett most a rivaldafénybe, s közölte, hogy mint az árverést kérő megbízottja, a fővárosból érkezett, s mivel a kihirdetett árakat nem közelítették a vadászok célirányos lövései, így az árverést kérő birtokába kerülnek az ingóságok, melyről gyorsan jegyzőkönyvet állítanak ki. Te csodálkoztál, szótlanul tűrted a mentősök vizsgálatait, a színjátékban szerepeltetettek kettesével eltávoztak, a zárakat feltörni hivatott mesterember is, aki a megfelelő pénzért végig statisztálta az előadást, holott, mivel a színpadot biztosítottad, fel sem kellett volna lépjen. Nem fontos. A piros jelmezesek vizsgálgattak még, próbálták egyértelműen kizárni az agyvérzés tüneteit. Még követted szemeddel, kérésükre ujjaikat, legalábbis megpróbáltad, de zakatolt, lüktetett a fejed, te sem tudtad eldönteni, van e baj. Be kell szállítani – nyomatékosították pár igenlő kis fejbiccentéssel hümmögésüket a fővadász felé. Elkészült a jegyzőkönyv mondta a segéd, alá kell, írja az árverést szenvedő. Ez az. Ez a mondat a világosodás. Meg kell a halálért is szenvedni, a születésért is, miért ne kellene nagyon megszenvedni egy árverést is, főleg akkor, ha te, akit csődbe sodortak a körülmények, éreztetted a követelést birtokló cég vezetőjével, aki illendően kegyetlen ember hírében áll, hogy mindenképpen megpróbálod megoldani a dolgokat, még a végkifejletek előtt. Nem jó ómen az, hogyha van remény a pénz megszerzésére, mert a fedezeteket elvinni harmadáron némileg nagyobb üzletet eredményez, s egyébként is, ha meg tudjuk szervezni, tapossuk sárba, tiporjuk nyomorulttá, ne adjuk meg az esély villanásának halvány, legcsekélyebb lobbanását sem. A szorított időpontra nem tudtál még hitelt, vagy más megoldást találni, bár sok félét próbáltál, de zsákutcákkal ismerkedtél mindössze. A gondolatok, a gondolataid jók, jó dolgokat alkottál, terveztél. A meglévő találmányaidat nem tudtad felszínre hozni, szabadalmaztatni, nem volt pénz. A vélt, és volt barátok közül senki nem akar segíteni, pedig nagyon sok játszva tudna, nem a szükségessel, sokkal többel beszállni, és kellő idő multával szép profittal kiszállni. Nincs pénzed, elbuktál, nem vagy emberszámba vehető pillanatban. Ha lesz már pénzed, és felálltál, jönnének, lihegnének a nyomodban, hogy nagy hasznot húzzanak belőled. Nem fontos. Majd bizonyít az élet. A mentősök összecsomagolták rekvizitjeiket. A finálé jött el. Aláírod a jegyzőkönyvet, szenvedtél, és vége. Függöny. A középkorú hölgy arcán játszik a szégyen. Ő vonattal érkezett nyilvánvalóan abban az általános délelőtti időpontban, mikor a reggeli pesti gyors szokott megérkezni. Kiment érte a végrehajtó fővadász, s a kihirdetett időpontra tudta csak prezentálni személyét. A végrehajtói irodában is elvégezhették volna csendben a dolgot, hiszen a végrehajtást kérő, mint a vadászat legfőbb szervezője, az ingóságokat saját birtokába vette, és vehette volna árverési meghirdetés nélkül, hiszen az ő kizárólagos joga az árverés elrendelése, akár törlése, vagy idő juttatása, mint egy jó labdameccsen, mikor a bírótól időt kérnek.

5.

Az ingóságokat, a meghirdetett ár alatt nyilvánvalóan nem is óhajtotta volna értékesíteni, azon egyszerű logikai oknál fogva, hogy az ingóságok nagy része magának a háznak beépített tartozéka, vagy olyan látványos bútor, melyek összessége kell magának a háznak majdani értékesítéséhez. Ha eladják aprópénzért, likvidálják a házat, a nagy pénzt nem tudják birtokba venni. A hölgy arcán, szép lassan, a pír kezdett rendkívülien harmonizálni vérednek mindenhol szereplő színéhez.

Megteremtődött a kellő harmónia. Sikerült az előadás, a majdnem dráma, túlzottan látványosra sikeredett a darab.

Új szereplők improvizálhattak, kidomboríthatták képességeik. Fogod a függönyt, lesed a fehér monotóniát. Jól esik, megnyugtató év elején ez a költői látvány.

Aláírod valahogy a papírokat, a két ember kivezet a mentőautóhoz. Mindenki távozik a színről, valahogyan behúzod a bejárati ajtót. Már csak a fehér mikrobusz látható az utcán. Besegítenek. A klinikán jutnak eszedbe az összefüggések. Az árveréseken szereplő árverezők általában ugyanazok a személyek, volt idejük jó kapcsolatokat kialakítani, miért, miért nem a fővadásszal. Az árveréseken a kikiáltási ár töredékéért jutnak zsákmányhoz, a deli vadászok. Esetedben szó sem lehetett erről. Élsz. Vizsgálnak, vért vesznek, melletted agonizál egy idős néni. Este elunod, az eredmények nem túl jók, de saját felelősségedre eljössz. Kifizettetik a vizitdíjat, alig csörög valamivel több a zsebedben. Nem fontos. Átgyalogolsz a hídon, kicsit fázol, de örülsz, hogy hazaérsz. Haza. Már feltakarítottak mindent, a fiad megjött az egyetemről a barátnőjével, s elvégezték a színpad feltörlését. A feleséged a boltból, ahol dolgozik egy régi barátodnál, későn jön meg. Megöleltétek egymást. Keresett a klinikán, de közölték, hogy hazamentél. Nem kérdez semmit. A fővadász megszerezte a telefonszámát, felhívta, és felvázolta az előadás tartalmát. Harmincnégy éves házasok lesztek. Állsz az ablaknál, lassan pirkad. A szemben lévő házból kitotyog az ott lakó öreg bácsi, és éles kontúrt hagyva a hóban, a kukát húzza a járda szélére. Még esik a hó. Úgy esik, mint gyermekkorodban. Akkor minden télen szép havas lett minden. Hófehér, és tiszta. Jól tanultál, jóra neveltek. Nem fontos. Még állsz az ablaknál, elmélkedsz, változást akarsz. Nem sok időd van, de hiszed, hogy februárig megszerzed a pénzt, és megőrzöd családod. Melletted vannak. Ők igen. Karácsony volt, ti a szeretetet ünnepeltétek. Kicsiny, apró ajándékok emlékeztetnek az elmúlt évre. Akartál az ünnepekre nagyon nagy ajándékot, a végleges megoldást, de nem jött még el az ideje. Találkoztál egy régi, volt baráttal, aki a dunántúlon vezérigazgató egy résztulajdonában álló ezer főt foglalkoztató nagyüzemben. Ő is szeretné szervezni az üzletet veled, a te művészi tevékenységedben részt vállalni, nagyon nagy tőkével is, talán az év elején. Lehet már januárban. A szokványos hogy vagytok kérdésre, a megvagyunk választ mormogtad. Nem panaszkodtál, minek, ő mindent tud, ismeri az életed, a helyzetet. Sietett Villányba borokat vásárolni a karácsonyi evészetek mellé. Neked is jól esett volna egy pohár igazán jó bor. Nem fontos. Állsz az ablaknál, fogod a függönyt, látod, amint színét változtatja az ég a háztetők felett. Mindjárt világos lesz. Bekapcsolod a kis televíziót a konyhában. Belépdelsz az alig melegebb szobába, halkan megkérdezed, teát, vagy kávét főzzél e. A feleséged nyújtózkodik, a mozdulat ugyanaz, mint fiatalon, mikor szeretve csókoltad ébredését a balatoni vendégházban. Szól a televízió, híreket mondanak. A hideg télről, a havazásról, a hajléktalanokról beszélnek. Összeborzadsz. Tudod, hogy nem járhatsz így. Egy nagyon igaz orvosbarát felajánlotta üdülőtanyáját, ha nagyon nagy lesz a baj. Ő, és az ő családja segítőkész, és segít. De összerezdülsz, akaratlanul is arra gondolsz, hogy ezek a szerencsétlenek is emberek. Most roncsok, de dolgoztak, megfelelő körülmények között éltek, építették a társadalmat, mely elfordult tőlük. Sokan megfagynak, meghalnak. Nem tudod megérteni az emberek hozzáállását. A hajléktalanszálló, és a nappali melegedő nem megoldás.

6.

Mindenki szuverén egyéniség, még ilyen állapotban is. Valami kis saját fészket akar. Egy picit, de sajátot. Az állat nem hagyja elveszni társait a leghidegebb télben sem. Nem fontos. Ha csapatban vannak a belül melegedők idővel, helyet cserélnek a falkának a szélen tartózkodó tagjaival. Pedig az állatok is egyéniségek. Mind más és más. Egyazon fajon belül, nincs két egyforma egyed. De a fajtatársak összetartanak. Az ember kivétel.

Ezek a szerencsétlenek oly nagy számban vannak az országban, hogy egy kisebb város lakossága annyi. Miért? Eszedbe jutnak a milliomosok, az első száz, kétszáz, de mondhatnál ötszázat is. Találkoztál hajléktalan mérnökkel, tanárral is, a többség önhibáján kívül került lejtőre.

Nem volt kéz, mely megállította volna őket. Nem fontos. A pénz a fontos. A pénzt elkölteni, a magunk világát megteremteni, a világot a magunk arcához igazítani, s azután nagy, de szürke arccal vonulni az emberek között, a kisebb nagyobb szürke, és szürkébb arcok között.

Meg kell vásárolni mindent, de mindent, ami nem kell ugyan, de szépen csomagolva csábító, haszontalan, de a költekezés mámorában ez nem érzékelhető. Megint a százas lista jut eszedbe. Nem lenne nagy kunszt egy terv, hogy minden városban végérvényesen megszűnjön, ez az emberi fajt lealacsonyító probléma. Egy-egy kis lakóudvar kellene, ahol 20 négyzetméternyi, fűtött, és komfortos, kis egységek lennének, egymás mellett, akár könnyű szerkezetű, gyorsan felépíthető olcsó házacskák, lakások, ahol mindenki élhetné addig ott az életét, míg jobbá nem tudja tenni. Azután munkát adni, lehetőséget. Nem halat, hanem halászhálót. Aki elkezdené építtetni az első száz, akár ötszáz kis házacskát, missziót végezne. Jönnének a következő misszionáriusok, az egyik túlszárnyalhatná a másikat. Rangot jelenthetne, rangot adnának maguknak, és egymásnak. A lecsúszott emberek lehetnének a segítők kis fizetségért az építkezéseken, melyekhez támogatások jönnének, újabb ötletek, variációk, megvalósulások. Szinte mámorosan csoportosítod a gondolataidat. Rövid idő múlva ez a döbbenetes, emberhez nem méltó helyzet, csak egy lidérces álom maradna. Emberhez nem méltó így élni, vegetálni, meghalni, s emberhez még méltatlanabb tétlenül nézni, bámulni. Nem fontos. Sípol a teafőző. Felforrt a víz. Kinézel az ablakon, pár autó csúszkál, elindult a reggel. Reklámok lihegnek a képernyőről. Egyik a másik után. Nem szereted őket. Némelyik oly bugyuta, hogy egy ötéves gyerek szintje alatt ugrál. Most egymás után két bankreklám. Tényleg, hol vannak a bankok? Ha előttük telepedne le egy hajléktalan, aki épp egy bankhitel miatt vált azzá, mi történne? A bank tevékenységét nagyban zavarná, és eltávolítanák. Mi lenne, ha a bankok szolgálnának jó példával, talán lehetne adni valamit visszafelé, mint szemérmes jóvátétel. Egyáltalán minek kell reklám a bankoknak? Aki dohányzik, tudja, hogy cigarettát a trafikban tud vásárolni, pedig a cigaretta reklámokat betiltották, hiszen a dohányzás káros az egészségre. Aki hitelt szeretne, vagy betenni pénzét megőrzésre, és kamatoztatni, nem a cipőboltokban keresne megoldást. A bankreklám legalább annyira káros, ha nem károsabb, mert egy életet vehet gyorsan el, az élet lehetőségét veheti ki a kezekből, ha egy mézesmadzag reklámról a méz nem jó helyre, és nem jó időben cseppen. Nem fontos. Újra megfogod a függönyt, kissé félrehúzod, rövid pillantást vetsz az utcára. Teljesen világos lett. A hópelyhek sima takaróvá álltak össze, két fiú egymást dobálja hógolyóval. Járnak az autók, egy busz fékez valami miatt, kissé megfarol, mögötte egy kerékpáros próbálja ki a téli biciklizés örömeit, vicces kormánymozdulatai még a te arcodra is mosolyt csalnak. Elkészült a tea. Finom illata bejárja a hűvös, nagy helyiségeket. Forró, apró kortyokat eresztesz le a torkodon. Elindult az élet. Élsz. Nem fontos.

VZL

2008. 01. 13.

VZL

Esőből csöppenő

Esőből csöppenő vér,

 Hajnali harmat halál,

A szél színe szalad a számban,

Vérét hullató fecskemadár.

Ki vagy, mért zörgetsz,

 Miért számolsz gyors perceket,

Forró aranyban fürdik a méz,

Ragacsos álmomban felneszez

Párnámon fürdök,

Lucskos a hajnal, az álmaim,

Véres arcomra lüktet az vérem,

Festve az egész ágy karmazsin.

Halk sikoly a csendben,

Tegnapi büszkeség szép halott,

Leszek még zenésze a Földnek,

Dacosan felhörgő mély fagott.

Habzó vér szívemben,

Ütemes, dobáló dallamok,

Pattogó tüzemnél melegszik Isten,

Magyar máglya, ha felragyog.