Varga Z. Lajos blogja

A ponyvás Csepel teherautó lomhán fékezett,

december vége volt, karácsony előtt, a főutcán

álló ház már régen álomra szenderült, kisváros

hajnali háromkor, álmos ávéhás legényekkel

zörgetett a tiszt, egy óra van öltözni, pakolni

ruházatot, apró dolgokat, élelmet elhozni,

a nyolcvanéves nagymama sírt, Pál fia ötvenhárom,

Ilonka menye ötvenéves, bűnük csak ez a ház,

mely háromszobás, Tamásiba! üvöltötte a tiszt,

Szigetvárról hatvan kilométert mentek még tovább,

hogy felvegyék oda férjhezment lányukat Ilonát,

vitték a három hónapos pici Jancsikát, s apját

a huszonhét éves Jánost ki mezőgazdasági

mérnök, ki épphogy hazatért a világháborúból,

francia vérhas-fogságból, kinek apja kisparaszt,

de vitték, mert a háromszobás szigetvári házat

a párttitkár szemelte ki magának, tanú így nincs,

nem marad, Hortobágyra, Tedejre indult a csapat,

munkatáborba, marhaistállókba megalázni,

az embert, kinek valamije volt és nem volt káder,

másnap éjjel lett mire a teherautó leért

a pusztába, Lenin-tanya mellé összefagyottan,

s megpróbáltak ott élni, túlélni, Tamásiból

az ottani nagyapa elment a pici Jancsiért,

mert hason csúszva a Rákosi titkárságon kapott

engedélyt arra, hogy magához vegye, elvigye,

mert a telet a sparhelt fűtötte istállóban nem

élte volna túl, aztán ötvenhárom tavasza jött

Ilona várandós lett, várta a második babát,

János marharépát, céklát lopott, hogy kifejlődjön,

ha már jön az a baba a pusztába és szép legyen,

köpenye zsebében vitte, kiröhögve, gúnyolva,

verve, de nőtt a pocak, benne a pocaklakóval,

a kitelepítettel, aki nem tudott semmit még,

nem tudta, bár rebesgették, hogy márciusban meghalt

Sztálin, s aztán sokára, őszre vége lett mindennek,

elengedtek mindenkit, menjen mindenki merre lát,

kalandos úton hazaértek, az egyéves Jancsi

várta őket szeptember végén, s aztán pár napra már,

szeptember huszonhatodikán a kis pincehelyi

kórházban megszületett egy tündéri formás lányka,

Ilona, aki immáron negyven éve a társam,

életem álma, gyönyörű egymásért-házasságban.                       

 

 

Ünneplése a női testnek.

 

 

Nyelved aranya mézzé olvadt a számban,

Ünneplése a női testnek, ékszer-ruhában,

Selyem bőröd illata, azonnal lett a vágyam,

Életem drága brossa maradsz!

 

Az Isten nem alkotott szebbet a Földön,

Teste a nőnek számomra börtön,

Minden domborulathoz őrülten kötődöm,

Megsemmisülve, mint álom alatt!

 

A legszebb festmények értéke semmi nincs,

Egy hajfürt, egy árva aprócska tincs,

Gyémántkarátoknak értéke néma kincs,

Vénuszdomb íve az égi kaland!

 

A harmónia lett rólad elnevezve,

Nincs férfi, ki meg ne remegne,

Életünk gyönyörű női kezekbe,

Elolvasztva, mint a téli havat!

 

 

Varga Z. Lajos

 

2008. június

 

Még egy kicsit…

 

Már egy kicsit meghaltam, még egy kicsit élek,

Remegő, reszkető, tompa, és álmos ébredések,

Átvirrasztott éjszakák, melyeket Isten óvott,

Felkeltem ma is, még egy kicsit, hogy

Egy kicsit még éljek,

Egy kicsit, még,

Kicsit még,

Éljek,

Még…

 

 

VZL

 

Játék

 

Szegeden születtem, ötvenegy                    

Február volt, és tizenegy,

A nap

 

Itt tanultam meg emberül,

Minden sarkon ma megkerül,

A múlt.

 

Ma is látom a gyermeket,

Édesapám, hogy integet,

Felém.

 

Kelttészták édes illata,

Édesanyámnak szép szava,

Örök.

 

Írtam, olvastam mérgesen,

Értettem mindent öt évesen,

Hamar.

 

Sugárútra nyílt ablakunk,

Tankok zörgette hajnalunk,

Halott.

 

Láttam akkor már csillagot,

Porba hullt színe, hogy megfakult

Vörös.

 

Móravárosi iskolám,

Bizonyítványa túl korán,

Kitűnt.

 

Művész lettem, mily késztetés,

Üzlethez fejemben oly kevés,

Az ész.

 

Kérem az Istent, ha kérhetem,

Adja vissza az életem,

Megint.

 

Ha eljön a játék vége már,

Hideg, megrepedt porcelán,

A sír.

 

Az őrzi örökre hamvaim,

Feliratával, mi rajta kinn,

Arany.                                                                 

 

VZL