A képesség

Simon Roland

A képesség I. rész

A síkságon Elena egy középkorú férfibe botlott, a régimódi ruházata alapján tudósnak vélte. A tegnapi ásatások nyomai látszódtak a közelben. A kiásott gödrök lassan kezdtek látszódni a hajnal ébredező fényében. Az ütközést szó szerint kellett érteni, a férfi a vállával arrébb lökte az útjában tartózkodó nőt. Az ősi kőtömb mögül bújt elő a fura szerzet, a semmibe révedve pipájából kövér füstfelhőt fújt a magasba. A lány szúrós tekintete ellenére sem hagyta abba a dohányzást, magában motyogott. - Valószínűleg egy másik társasághoz tartozik - gondolta a lány magában és a oszlopba karcolt felíratok tanulmányozásába kezdett. Az ujjait a misztikus jelekre helyezte, érezte a testén végigfutó emlékek erős energiáját és eközben eszébe jutott az a nap, amely megváltoztatta az életét. Azon a napon szerezte meg a különleges képességét, amelyet azóta is képes hasznosítani.

A lány óvatosan araszolt előre a szikla peremén és a biztonságos részen megállva a tekintetét a mélybe vetve alaposan szemügyre vette a lába alatt elterülő romokat. Az idő és a természeti elemekkel folytatott küzdelem felismerhetetlenné változtatta az épületek külsejét - Kik építették ezeket és miért? - A hegyek között megbújó épületmaradványok feladták a leckét a megfejtésére igyekvőknek. Kezdő régészként dolgozott egy tapasztalt professzorokból álló csoporttal. Habár a lombok élvezettel fürödtek a naplementében, már izgatott remegéssel várták a vad éjszakát.

A szél játékra hívta a kíváncsi szemű nőt, pajkosan az arcába csípett és a gyönyörű fekete haját összeborzolta, majd a völgy aljába menekült. A nő kivonta magát a látvány hatása alól és a lefelé vezető ösvényre bízta magát. A lejtőn lefelé hallotta, amint egy félelmetes tigris üvöltése tőr elő az erdő sűrűjében - Soha többé ne menj egyedül a romokhoz, én felelek minden egyes emberért- a fejében újra hallotta a főnök hangját és felidézte az estét, amikor az egyik alkalommal a szigorú professzor lebuktatta az éjszakánként kimászkáló lányt.

Amikor a lány a geometriai kör közepébe került, észrevett egy alaktalan alakot, aki a barlangból lépett elő, majd húzódott vissza. A lány megpróbálta utolérni az alakot. - Kövess engem - a lány engedett a hívásnak és követni kezdte az alakot, hallotta a lépteit. Amikor a főbejáraton belépett, rémülten összerezzent, bevágódott mögötte az ajtó, amely az előbb még ott sem volt - Álmodom vagy képzelődök? - az arc nélküli lény támogatóan intet a bizonytalan mozgású lánynak, amint haladt előre, újabb és újabb ajtó csukódott be mögötte, azonban újabb és újabb nyílt ki előtte.. A romhalmaz lassan átváltozott lakóházzá, majd az épület folyamatos metamorfózisa palotában teljesedett ki. Ahogy Elena haladt a labirintus termein keresztül, a réseken beszűrődő természetes napsugár és az őt váltogató ezüst holdfény mellé a fellobbanó fáklya fénye is csatlakozott. Az arctalan újabb termeken vezette át, a folyosók megteltek szolgákkal és vadállatokkal. Odakint a tömeg önfeledten ünnepelt, álarcok sokaságát látta hömpölyögni, a dobok vadul pörögtek, fokozva a nép felajzott hangulatát.

- Elena, jól vagy?- egy ismerős arc szólt a távolból. Kinyitotta a szemét. A sátorban feküdt, a csapat vezetője, az idős professzor aggódó ráncosodó, majd kisimuló arcát látta maga előtt. - Mi történt magával? A romok között találtuk meg ájultan feküdt a főépületben.