Sima blogja

Indóháznál, az útra, fagyöngy potyog. A föveny-ösvény, sárga avar-temető. Tisza parti vadkacsák serege, nem dobál nekik senki se kenyeret. Félelem véresre dörzsölte, magány vájta ráncait. Szikrát hányva köszörüli szíve rozsdás pántjait. Vonszolja a sok lim-lomot: dióhéj bölcsőt, születési anyakönyvet, üres képkeretet, fényes ajtókilincset. Nehéz a szó, nincs számadás. Kabátja gomblyukában rózsaszín karácsonyi kaktusz virágzik.

Fóliázott ablakok mögül szivárog a vasárnap reggel. Békésen mormol a kazán, és a radiátor bársonyos meleget nyújtózkodik. "Németből" hóesésről jön a hír. A falióra percen egyet. Szürke kockás pizsamában, a csöpögő a csapot - mint a náthás orromat - törlőkendővel bedugaszolom. A tegnapi egész  napos eső szürkeségét,  " a ma ki lehet mozdulni", "szaladjunk a tegnap elmaradt teendők után", fénye itatja fel. Fehér pufidzseki; fehér, vastag kötött sapkán egy óriás fehér pom-pom sétál; fehéren, puhán, melegen. Lábánál egy fehér bolyhos szőrpamacs ficánkol. Óriás plakát sportruhát reklámoz, és a sarki boltból, barna papírzacskóban, friss pogácsa - a már kifőtt kávéhoz - igyekszik. Nagy bajuszú úr kulcsait csörgeti, félig hátára vetett hátizsákkal, a kerékpáron matat valamit. A város zajait hátra hagyva, elteker a sportpályák felé. Nagy, fekete, városi terepjáró (2000. évi mementó, régi módi jólét szimbólum), nekilódul. Közlekedési lámpa színei átveszik helyüket:  piros, sárga, zöld. És az eső újra elkezd zuhogni, hangosan veri a bádogereszt.

Egyetlen éjszaka érkezett, bevonult a Tél, végtelen, sűrű, nehéz fehérrel. 
Kucorog a barna vad-gesztenyefán.
Sűrű  ködben - misztikus fénnyel,  friss hidegével - a hajnal szivárog a réseken.
Kései rózsabimbókra - ökörnyálból és dérből - füzért kreál.
A fák egyetlen mozdulattal ledobták sárga leveleik.
Összedermedt kupacai a fák tövénél, nem kívánkoznak sehová.
Hallani, álmában reccsen a borostyán.

Egyszer régen, mikor még kicsik voltak a gyerekek, kaptunk egy formás, csinos tököt. Olyan lámpásnak való formájút. Bevallom: vonzott, hogy kifaragjam.  Ahogy ott faragtam, azt vettem észre, hogy a gyerekeim a magokat egyenként zsírpapírra rendezgetik. Beszélgettek. Mire megtelt a konyha illattal, a gyerekeim világnézete egy nyitott könyv lett. Fölforgattuk az egész házat, az összes gyertyát, mécsest, amit csak találtunk mind meggyújtottuk. Előkerült a társasjáték is. A tökmag is elfogyott. Csak egy csészényivel raktam félre a másnapi sütőtök krémleveshez.

 El fogok késni! Indulnom kell! Beülök a kocsiba. Elfordítom a kulcsot.   Felbőg a motor. Végre elindulok. A klímát is bekapcsolom. A hűs
fuvallat jólesik a lábamnak. Magas, tömör, hófehér bárányfelhők tornyosulnak az égen. Próbálok valami alakzatot felfedezni. Nem
sikerül. Szőregnél járok. A magas-törzsű rózsák szabályos, nyílegyenes   sorokban virágzanak. Hosszasan tobzódnak a színorgiában. El fogok
késni. Hány óra? Ránézek az autó órájára. Nem állítottam előre. Minek, majd októberben jó lesz így. Merre menjek? Fel van durva az egész
város. Útbontások, forgalom elterelések. Az új hidat választom. A ligetnél pirosat kapok. Keresgélek a rádióadók között. Felcsendül egy
zongora hangja. Hallgatom. Talán Chopin. Csendes az utca, pár   járókelő, egy biciklis épp leszáll a zebránál.  Csak a fák levelei
táncolnak a zongora dallamára. Csillámos csillogás a táncuk. Zöldre   vált a lámpa. Tovább haladok. Sehol egy kamion, magyar rendszámok.
Furcsa, valahogy, családiasnak tűnik a város. Zöldhullám. Felsóhajtok.   Oda fogok érni. Csongrádin megint veszteglés. A Chopin dallam még
mindig szól. A pizzéria falán a római Colosseum, fűszerek és húsos   paradicsomok társaságában. Eljátszok a gondolattal: ott ülök a Római
kisvendéglő teraszán és majszolom az igazi, eredeti pizzát. S az hangoskodnak, jellegzetesen elnagyolt gesztusokkal. A kacskarigókat "letudva", végre célegyenesben. Pásztázom a parkolót,   helyet keresve. Sikerül. Aránylag közel találok. Ahogy a slusszkulccsal szöszmötölök, van időm körbenézni. Tágas park, tele   fiatal, de már szép lombú fákkal. Itt-ott elszórtan, egy-egy pad. A  középsőn egy férfi, elmerülve egy újságban. Keskeny gyalogutak szelik   át a teret, megtörve a fű monotonitását. A magas fenyő tövében az ajtó épp nyitva. Belépek. A függöny  libben egyet. A fal pasztell zöld, látszik hogy nem olyan   rég volt festve. Apró levél-párok csüngenek a zeg-zugos sarkokban. A   jobboldali fal mellett görgős állvány, tele -tudatos rendezettséggel-,   mindenféle kellékkel. A szemközti oldalon a két tükör. Elsőszülött,   egy-szem kislány, elmaradhatatlan alkotásaival. A rajzról sugárzik,   hogy ő régóta tudja: igazi nő.   Mint mindig, most is, egy pillanatra elbizonytalanodom..... Jó helyen  vagyok, jó időben?   Kölcsönös köszöntés a bennlévőkkel.   A búra alól, épp kibújik egy hajcsavaróval teli fej. Nézem, ahogy átül   a tükör előtti karosszékbe. (Szeretem ezt a széket. Varázsereje van.   Megnyílunk benne, s a széles folyamú történetek, mesék csak úgy   tódulnak.) Mesél a csipeszről, amit a piacon annyian megnéztek, s csak   otthon vette észre mi is volt annyira furcsa. Ahogy hallgatom, valahol   emlékeimből felsejlik egy kellemes kép, amit egy filmben láttam t'án:   Egy kamaszodó fruska, aki engedelmeskedve a több száz éves szabálynak,   könyvvel a feje tetején fel, s alá járkál. A fekete grófnő.   Lehuppanok az ablak alatti székbe. Keresem a kis polcon az olvasni   valót, ami az idők során átnemesült könyvtárrá.  Kényelmesen   elhelyezkedem. S mint a kisgyerek, aki "beszabadult" a játékboltba,   próbálok választani, de nem tudok, mert mind nekem való. A már jól   ismert kedvencek, s izgalmasnak tűnő újak.   A perifériámon feltűnik egy galambszürke, rafinált szabású,  trasszokkal kirakott szandál sziluettje. Azé a lábé. Máson észre sem   venném. A láb és szandál egyértelmű eggyé válása.  Mesélni kezd. Dráma   és gond. S még sem érzed a tragédiát, mert ő mást sugároz. Mert ő   belülről szép, gyönyörű szép. Témát vált, áttér a legfrissebb, még   "ropogós" könyvélményére. Már nem tudok figyelni az olvasásra. Már ott vagyok Szomáliában. S a 4x3 méterbe betér, a kozmopolita, az 5. nő.   Sorra kerülök. Ahogy a gyakorlott ujjak alatt a nehéz festék   lemosódik, felszabadítóan megkönnyebbülök. Csöng a telefon, de nem   akarok foglalkozni vele. Most jó. Merek álmodni, gondolatokkal   repülni. A balzsam lágysága, a puhasága, a puha ujjbegyek   masszírozása... Fülemben zsibonganak a távolinak tűnő hangfoszlányok, mesés utazásról. Érzem a levendula, lila szénaillatát, a Toscan lankák   olíváját. A kazettás mennyezetben, valami furcsa észlelés csupán a   lámpa fénye.   Valaki időpontot kér. Szeptemberre. Hirtelen elsuhanni látszik,   ahogyan a körülöttünk tomboló nyár bronzolaj-cseppjei szívódnak bőrünk   alá. Vizek méla csobbanásit még fülünkbe lopja a szél. Talpunk alatt a   szőke homokszemek, pillanatok elmúlt filmjeit pergetik. Mire a
határidőnapló magába szívja a tintát, mindez emlékké szelídül már.   Fizetnek és elköszönnek. Átlépnek a küszöbön. Álom és ébredés határán
elidőznek egy másodpercre. A szőke és barna, vörös és fekete hajak   jobbra, aztán balra libbenek. S elindulnak más-más irányba.
Különbözők, s mégis egyek: Nők, akik tincseik között viselik a védjegyet.