Sima blogja
Egyébcím nélkül
nincsenek szálak
mik elszakíthatókmár meg sem kell élnedcsak nézned, mint egy filmetmegtervezett reménymint fáról a levél egyenként lehullReggel
Advent les be, a fagy lehelte, csipkés ablakon. Csókja nyomán kinyílott jégvirágokon szűrődik, a pislákoló gyertyát gyújtott, fagyal szagú reggel. Otthonossá feküdt ágy vájata, nyújtóztatja az elmúlt éjszaka nyugalmát. A lépcsőre hófelhő telepszik. Bámészan várja, mikor ejtheti le terhét. Fűzfa ágán olvad az első hópihe. Napfényt dúdol, földbölcsőjében ringó kikeletnek.
Újra esik
Fóliázott ablakok mögül szivárog a vasárnap reggel. Békésen mormol a kazán, és a radiátor bársonyos meleget nyújtózkodik. "Németből" hóesésről jön a hír. A falióra percen egyet. Szürke kockás pizsamában, a csöpögő a csapot - mint a náthás orromat - törlőkendővel bedugaszolom. A tegnapi egész napos eső szürkeségét, " a ma ki lehet mozdulni", "szaladjunk a tegnap elmaradt teendők után", fénye itatja fel. Fehér pufidzseki; fehér, vastag kötött sapkán egy óriás fehér pom-pom sétál; fehéren, puhán, melegen. Lábánál egy fehér bolyhos szőrpamacs ficánkol. Óriás plakát sportruhát reklámoz, és a sarki boltból, barna papírzacskóban, friss pogácsa - a már kifőtt kávéhoz - igyekszik. Nagy bajuszú úr kulcsait csörgeti, félig hátára vetett hátizsákkal, a kerékpáron matat valamit. A város zajait hátra hagyva, elteker a sportpályák felé. Nagy, fekete, városi terepjáró (2000. évi mementó, régi módi jólét szimbólum), nekilódul. Közlekedési lámpa színei átveszik helyüket: piros, sárga, zöld. És az eső újra elkezd zuhogni, hangosan veri a bádogereszt.
Megérkezett
Egyetlen éjszaka érkezett, bevonult a Tél, végtelen, sűrű, nehéz fehérrel.
Kucorog a barna vad-gesztenyefán.
Sűrű ködben - misztikus fénnyel, friss hidegével - a hajnal szivárog a réseken.
Kései rózsabimbókra - ökörnyálból és dérből - füzért kreál.
A fák egyetlen mozdulattal ledobták sárga leveleik.
Összedermedt kupacai a fák tövénél, nem kívánkoznak sehová.
Hallani, álmában reccsen a borostyán.
Kis virág
Régen elhagyott, elhagyatott, poros ablaküvegek mögül már a múlt sem üzen. Üszkös falakról leomlott vakolat-töredékeken a szél ver tanyát, és a csikkeket már senki nem söpr'i. Hőség marja, eső áztatja, a szecessziós kéznyomokat a falakról. Ez a város vásott odvában kucorog. Nincs bája, se láza. Az égbolt szűrreális szeméből groteszk könnycseppeket facsar a város korcs levegője. Évtizedes fák az időt lassítják, a rohanás hullámait kioltják. A kirakatokban bankreklám és second hand leárazás, és a parányi brill fülbevaló kétszázezerért sem csillog már olyan fényesen. A régi cukrászda bezárt, mellette egy kisebb nyílt helyette. A Dóm térnél plédet szorongatva, emberek gyülekeznek. Állnak a sorban, szabadtéri jeggyel kezükben. Megszokásból sétálók a rakparton. Kézen fogva baktatás valahová, mert valaki azt mondta: a szerelemben így szokás. Szökőkutakat konfekció életek ülik körül. Bámulják a vizet, megváltást remélve, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, a hétfő még messze van, most kell élni. Folyik a bor és sör, a kerthelyiségben rock banda hangol, és az időkép trópusi éjszakát ígér. Felsír egy kisgyerek.
A sugárutaktól távoleső mellékutcában, a járda-töredékéből egy kis virág tör elő.