Sima blogja

Indóháznál, az útra, fagyöngy potyog. A föveny-ösvény, sárga avar-temető. Tisza parti vadkacsák serege, nem dobál nekik senki se kenyeret. Félelem véresre dörzsölte, magány vájta ráncait. Szikrát hányva köszörüli szíve rozsdás pántjait. Vonszolja a sok lim-lomot: dióhéj bölcsőt, születési anyakönyvet, üres képkeretet, fényes ajtókilincset. Nehéz a szó, nincs számadás. Kabátja gomblyukában rózsaszín karácsonyi kaktusz virágzik.

Egyszer régen, mikor még kicsik voltak a gyerekek, kaptunk egy formás, csinos tököt. Olyan lámpásnak való formájút. Bevallom: vonzott, hogy kifaragjam.  Ahogy ott faragtam, azt vettem észre, hogy a gyerekeim a magokat egyenként zsírpapírra rendezgetik. Beszélgettek. Mire megtelt a konyha illattal, a gyerekeim világnézete egy nyitott könyv lett. Fölforgattuk az egész házat, az összes gyertyát, mécsest, amit csak találtunk mind meggyújtottuk. Előkerült a társasjáték is. A tökmag is elfogyott. Csak egy csészényivel raktam félre a másnapi sütőtök krémleveshez.

Most nincs  kék és rózsaszín. A zöld  nyár: délibáb.
Zsúfolásig telt parkolóban a kátránygőz látható csíkjai orrcimpámhoz érnek. Évenkénti híd-felújítás (próbálkozás) szaga mindent áthat. Félig üres a város. Az egyik feléről tudjuk (a Facebook-ról) hol vannak. Itt nincsenek összetalálkozások, a kedvesség nyomtalanul eltűnt, a fáradt stressz zakatol a szemekből. A szmogszítta muskátli bokrok alatt nincs nagy élet, csak az autóúton van némi mozgás. Biciklik cikáznak. Van, aki könnyedén kerüli az akadályokat, van aki nehézkesen tekeri a pedálokat. Mögötte cm-ről cm-re araszol egy troli, Star Wars-os extrém szuszogó hangot kiadva.
Fehér csónak ring a Tisza közepén. Valaki motoz benne. Horgászbot nem lóg ki. A horgony kötél libben egyet-egyet. (Visszafelé már nem volt ott, lehet hogy csak odaképzeltem.). Munkások festik a rakpart betonkorlátját. Itt valahogy mindig minden szürke. Hosszú idézet van belevésve. A távoli szemeknek láthatatlan. Én sem látom, csak szeretném, hogy a szavak Juhász Gyuláé legyenek.
Előttem, feljebb pár méterrel neonzöld edzőcipő puha lépteit számolom 1, 2, bal, jobb, 3, 4 bal, jobb.  Ebben a térüres létben, nem érzem a hőséget, csak tudom, hogy itt van körülöttem valahol, mert a fagyim rohamosan olvad. Tempósan nyalom, mire az első elérne a torkomig, már a másodikra muszáj koncentrálni. Rá is csöppen a ruhámra, s folyik végig a kézfejemen. Nincs időm érezni se a hidegét, se az ízét. Szemközti oldalon egy ősz férfi, ősz körszakállal (olyan Sean Connery szabásvonal) leszáll a biciklijéről és felém néz. Vajon látja, amit művelek? A sötét szemüvegek mögül nem látszik, hogy egymás szemébe nézünk-e, vagy a levegőben cikázó két sirályt.
Egyik autórádióból zene szól. Könnyen átadom magam az "egyszer volt" nyár ébredő emlékének, amikor Szilvásit olvastam, és Pressert hallgattam. Átengedtem magam a nagy találkozásnak, "solaristennő" ölelésében. Evezős karaván csorgott lefelé, pihentek az evezők. Fény próbált játszani a vízen. Hamar elfárad az apadt, homokszín Maroson. Ráfeküdtem az életérzésre, mit a nyár kínál. Szemhéjam alól alfa-béke-érintkezés a körül vevő világgal. Időnként kinyitottam a szemem, és csak én voltam, meg a homokpadról áradó meleg, a szélfútta fák lengő levelei... egy bogár motozása... a löszfal madár lakópark zajai...