Család, fák, család-fák…

Család, fák, család-fák…

 

Milyen különös, hogy az ember úgy van megalkotva, hogy csupán 3-4 generáció az, akik jó esetben személyesen is ismerhetik egymást. Egy-egy családon belül a születések miatti öröm, a halál miatti gyász és bánat nagyjából max. 100 évet átfogóan élhető át személyesen, azaz intenzíven. Szülők, nagyszülők, a dédszülők, ill. gyermekek, unokák, esetleg dédunokák ismerik egymást és ennyi. Korábbról talán megvannak a nevek, dátumok, néhány emléktárgy, családi ereklye, történet, esetleg legenda. Pedig az előző generációk is élő, érző, szenvedő, örvendező, vagy bánkódó, hús-vér emberek voltak, és mi nélkülük most bizony sehol sem lennénk. Biztos fura, de én gyakran gondolok rájuk, akikről nem tudok szinte semmit, és mégis képes vagyok valamiképpen szeretni őket is, és hálás is vagyok nekik. Az életért, a hazámért, a magyar anyanyelvért, és mindazokért akiket még ismerhettem személyesen is: a dédszüleimért a nagyszüleimért. Hálás vagyok nekik, mindazért, amit tettek, és főleg azért, hogy nem adták fel, hogy küzdöttek, hittek a jövőben, az utódokban, bennünk, bennem, de  hálás vagyok azért is, amiért a halál tudatát elviselhetőbbé teszik, hiszen ők valamennyien előttem járnak…

Ha kifognám az aranyhalat, és lehetne három extrém, kívánságom,  az egyik biztosan az volna, hogy láthassam hitelesen megelevenedni azt a sok-sok évszázadot átfogó, netán évezredes  családregényt filmen, amelyikben kivétel nélkül minden ősöm játszana valamilyen szerepet. Volna aki kisebb epizódszerepet kapna, volna aki karakterszerepet alakítana, és persze lennének főszereplők, mellékszereplők és sokan statiszták is, de a lényeg, hogy kivétel nélkül mindegyiküknek biológiai, genetikai köze lenne hozzám. A film helyett jelenleg be kell érnem az ezidáig feltárt hiteles családfákkal, közülük a legrégebbi ág jelenleg 1628-ig vezethető vissza. Sok ez vagy kevés? Talán soknak tűnik, de a távolabbi múlt a neveken, dátumokon és néhány családi címeren túl már homályba vész, mert a mindennapi életükről szinte semmi sem tudható. A világ ma is élő legidősebb fái nem ritkán, bizonyítottan 5-8 ezer évesek, amit évgyűrűik alapján állapítható meg,  a magyarországiak kb. 7-800.( a korábbi rekorder "nagy öreg", a zsennyei tölgy már nem él...) Ehhez képest egy kb. 400 évre visszanyúló családfa igazán nem sok. :) 

 Semmi nem bizonyítja, hogy az élet nem ér véget a halállal, - én mégis így érzem. Miért? Mert évezredekre visszamenően minden ősöm génje bennem is él, tehát bizonyos értelemben, most is itt vannak. Nem kísértetként, nem szellemként, hanem mint bennem élő, parányi építőkövek.

Talán én is az vagyok, az lehetek,.. egy építő kő az élet folytonosságában.  

   Napok óta figyelem, ahogy előbújtak az elültetett virágmagokból a kis növénykék, a saláták, a retkek, a patisszonok első húsos kis levélkéi, stb., selymes új pamacskák jelennek meg a fenyőkön, és a sokáig kopár falon is zöldszoknyás vadszőlő kezdett buja tavaszi táncba...  Ők is mind építkeznek, pedig  most hűvös május és eső várja őket, de élni akarnak. Apró sejtekből építkeznek a növények is időtlen idők óta. Ők a létünk feltételei, nélkülük ma nem volna emberi élet a földön. Hihetetlen, hogy némelyik már több száz, sőt több ezer éves. Nem messze egy kis parkban áll két hatalmas, idős fa, egy vadgesztenye és egy fenyő. Előbbi most teljes pompájában, milliónyi fehér virág-gyertyát tart a fény felé, amikből majd gesztenyék fejlődnek, immár a sokadik generáció. Ez a fa olyan most mint egy óriási, élő család-fa, vagy mint egy eleven piramis és legalább annyi titkot őriz.

 Ki tudja, lehet, hogy mégsem a piramisok a legtitokzatosabb földi építmények…?

 

 

https://zoldvilagunk.blog.hu/2019/09/21/magyarorszag_legidosebb_fai

 

https://sokszinuvidek.24.hu/mozaik/2016/05/08/a-10-legidosebb-fa-a-vilagon/