Mondom magamnak

Egy kis személyes…

Ma halottak napja, avagy az emlékezés napja, kinek hogy. Persze emlékezni máskor is lehet és szoktunk is, de az, hogy ilyenkor közösen tesszük, tehetjük, ad valami különös többletet az érzéseknek, gondolatoknak. Hatunk egymásra. Eszembe jutnak gyerekkori emlékek is erről a napról, amikor még azokkal együtt mentem a temetői mécses-gyújtásra, akikkel már soha többé nem megyek…

Volt, hogy rettenetes hideg volt és szakadó hóesés, emlékszem, anyám nehéz, fekete bundában volt, és én is a kék téli kabátomban, csizmában, sapkában. Anyu csak engem féltett, meg ne fázzak a nagy hidegben, az ácsorgásban. A családi sír körül, ahová a dédnagyanyám és dédnagyapám lett temetve, sokan összegyűltünk, tekintve, hogy hat gyermekük közül még mindegyik életben volt, köztük az én nagymamám is. Ma már egyikük sincs, - itt a földön legalábbis.

Felnőtt koromból beugrik egy másik kép, amikor immár az ország másik felében apámmal mentem az apai nagyszülők sírjához. Gyönyörű idő volt, kivételesen szép, szinte őszi nyár,  még egy szál pulóver is sok volt. Busszal utaztunk, minden félelem nélkül. Szerettem apámmal bárhová menni, aki egyáltalán nem volt beszédes, mesélős ember, - inkább mint afféle erdőjáró lélek, hallgatag,  de amiket hallottam tőle, minden erőteljesen megmaradt. Ma már ismerem a hallgatagsága okát is, amiről sosem volt vele direktben szó, mégis az apró mozaikokból lassan összeállt egy szívszorító családi történet, vagy nevezhetném tragédiának is. Apámnak köszönhetem, hogy egyáltalán van fogalmam az apai nagyszülőkről, az ő életükről, mert sajnos őket személyesen nem ismerhettem. Mégis a mai napig hiányoznak, és tisztelettel, szeretettel „emlékszem” rájuk is…

Anyai nagymamám viszont olyan volt nekem, mintha kicsit anyukám is lenne. A szüleim dolgoztak, és én az iskolából Mamáékhoz mentem haza, ami nem volt nehéz, mivel egy portán, egymás melletti házban laktunk. Anyu még magázta a szüleit, ami érdekes volt a számomra, annál is inkább, mivel kilenc évvel fiatalabb huga már tegeződve és teljesen más stílusban beszélt velük, és ők mindkettejüket egyformán szerették, segítették.  Én nagyanyámat Mamának hívtam, és szintén tegeztem, a gyerekeim pedig már „Öregmamának” szólították, de nem maguktól, vagy tiszteletlenségből, - hanem Mama kifejezett kívánságára, pedig akkor nagyon „fiatal” volt még…

Őrzök egy képet, amit 62 éves korában egy karácsony alkalmával ajándékozott nekünk, azaz a lányainak és nekem, az egyetlen unokájának. A képről egy csodálatosan szép, tisztaszemű arc néz rám vissza, vannak apró ráncai, mégis gyönyörű... Sosem viselt sminket és plasztikai műtétről talán életében sem hallott, de tudott valamit, amit mi már nem tudunk. El tudta fogadni az öregedést, az élet természetes velejárójának, el tudta fogadni, hogy egyirányú úton járunk, és ismeretlen irányba tartunk… Ezzel a képpel üzente meg, és azt akarta, hogy EZ a kép maradjon meg róla, amíg lehet. Sok más emlékkel együtt, amíg élek, ezt is megőrzöm.

…hogy miért írtam ezt le? Nem is tudom, talán magamnak, talán…, de azt hiszem Róza tudja.

Honnan tudjam, okoska?

Mondom magamnak: Te Róza! Mitől van az, hogy ami sok ember számára teljesen és nyilvánvalóan érthető, az  neked nem az?

Róza erre aszongya': " Részben a tudatlanságom, emberi gyarlóságaim, saját korlátozott érzékeléseim, tapasztalásaim; másrészt abszolút logikátlan 'női észjárásom', a furcsa érzelmi kötődéseim és hasonló szubjektív, megfoghatatlan 'izék' miatt előfordul, hogy nekem bizony sok minden nem érthető. Ezért bocsánatot kérek előre is a dilem-máimat nem megértőktől és a mindenre kész válasszal rendelkezőktől. Én még -eléggé el nem ítélhető módon- szeretek írásjeleket is használni, talán ez lehet az egyik oka, hogy számomra léteznek pl. kérdőjelek az írásban, és akadnak bőven más jelek, sőt kérdő jelek az életben is. Utóbbiak esetén a 'kérdő' jelzőt, tetszés szerint lehet behelyettesíteni: pl. gyanús, ismerős, ismeretlen, égi, eligazító, megtévesztő, értelmezendő, árulkodó, vészjósló, stb.  

 Ahány ember, annyi nézőpont és annyi válasz. Manapság nem ritka dolog, hogy a legkiválóbb szakemberek, tudósok is homlokegyenest más álláspontot képviselnek ugyanazon kérdésben. Kérdő-jelek, dilemmák valószínűleg csak bennem merülnek fel, ezért aztán főleg magamnak írom le őket, azért, hogy ha majd nagyon, de nagyon öreg leszek, :)) és elfelejteném, akkor is emlékezzek rá, hogy voltak mindenféle dolgok, jók és rosszak is, feldobók és lehangolók, amik foglalkoztattak…

Persze a legnagyobb dilemma, hogy megérem-e azt a kort, de ezt még Rózától sem merem megkérdezni.. :) Helyette azt kérdem tőle:  ’Te Róza, biztos, hogy kell neked itt még egy blog? És pont az ilyen számodra nem, vagy nehezen érthető dolgokról? Mire a rá jellemző határozottsággal, azt feleli,:

„Honnan tudjam Okoska? Kérdezd meg egy év múlva, ha még (itt) leszek, és te erre jársz…” :)